A tudományos elméletek furcsa képződmények. Úgy próbálják megmagyarázni a természetes folyamatokat vagy jelenségeket, hogy minden megfigyelés, mérés, kísérlet vagy érvelés ellenére akár évtizedekkel, évszázadokkal később sem lehet tökéletesen bizonyítani őket. Nehezebb is hozzájuk neveket társítani, mint mondjuk egy kézzel fogható találmányhoz (mindenki tudja, ki találta fel a dinamót, még ha fogalmuk sincs, mi is az a dinamó), gyakorlatilag kettőnél várható el ilyesmi: ha relativitáselmélet, akkor Einstein, ha evolúció, akkor Darwin.

Darwinizmus, szociáldarwinizmus, Darwin-sziget, Darwin-díj – kevés természettudós neve forog ennyire a köztudatban, főleg olyané, aki még a tévé és a természetfilmek kora előtt élt. Csakhogy a történet messze nem olyan egyszerű, hogy a 19. század közepén jött Charles Darwin, megírta A fajok eredetét, és megszületett az evolúció elmélete. Amikor 1858 júliusában elsőként mutatták be a természetes kiválasztódás elméletét a londoni Linnean Society tudósai előtt, akkor még két kutató neve szerepelt a tanulmány szerzői között: Darwiné mellett Alfred Russel Wallace-é, ugyanis ők ketten párhuzamosan, de egymástól függetlenül fedezték fel az evolúciós folyamatot.

A két természettudós útja a felfedezésig amiben csak lehetett, különbözött egymástól. Az 1809-es születésű Darwin tehetős családba született, előbb orvosnak, majd papnak taníttatták az egyetemen. A kétszáz éve, 1823. január 8-án, Walesben született Alfred Russel Wallace középosztálybeli szüleinek szerény lehetőségei miatt 14 évesen otthagyta az iskolát, és földméréssel foglalkozó bátyja mellé szegődött Londonba, ahol könyvtárakban szedte össze tudását olyan tudományágakban, mint a térképészet, a matematika, az építészet, a botanika vagy a csillagászat.

A legnagyobb különbség azonban a kutatási és publikálási módszerükben keresendő. Míg Darwin több mint húsz évig gyűjtögette a bizonyítékokat a természetes szelekcióra, és csak legközelebbi kollégáinak mutatta meg időnként, mire készül, Wallace ennél sokkal gyakorlatiasabb volt – már csak azért is, mert nem nagyon volt pénze, és minden kutatására össze kellett kalapoznia a finanszírozást. Ha utazásai során új fajokat talált, azok egyedeit londoni ügynökén keresztül azonnal eladta múzeumoknak és magángyűjtőknek, és minden felfedezést valós időben dokumentált.

Az, hogy most mégis Charles Darwin nevét ismeri mindenki, még csak nem is Darwinon, hanem mentorán, a geológus Charles Lyellen múlt. Ő volt az, aki belefutott abba az 1855-ös tanulmányba, amelyben Wallace a fajok földrajzi eloszlásáról értekezett (megfigyelte, hogy a fosszíliákban fennmaradt fajok és a velük közeli rokonságban álló, élő egyedek mindig egymáshoz térben közel találhatók), és arra sürgette Darwint, hogy tegyen félre mindent, és írja meg végre A fajok eredetét, mielőtt megelőzik. Amikor Wallace 1858-ban egyik útjáról levelet írt Darwinnak, amelyben részletezte az evolúciós mechanizmust, annak reményében, hogy a tudományos elithez tartozó férfi segít azt eljuttatni valamilyen folyóiratba, Darwin készen állt saját hírnevét feláldozva segíteni neki, de Lyell végül rábeszélte, hogy legalább csapja hozzá saját eredményeit Wallace írásához, és kettejük neve alatt mutassák be az elméletet a tudományos fórumokon.

Négy év munkája és több ezer állatfaj veszett oda, amikor Brazíliából hazafelé lángra kapott Wallace hajója

Miután 14 évesen otthagyta a gimnáziumot, Wallace hat évig dolgozott földmérőként, de a szolgáltatás iránt egyre csökkenő kereslet miatt 1843-ban munkanélkülivé vált. Az évek alatt szerzett készségeinek köszönhetően azonban 1844-ben munkát kapott egy leicesteri iskolában, ahol rajzot, térképészetet, számtant és angolt tanított, ráadásul hozzáfért a városi könyvtár legfrissebb darabjaihoz is. Itt ismerkedett meg azoknak a műveivel, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rá: a népesedési elméletéről híres Thomas Malthus, az emberek eredetéről is értekező geológus, Lyell, vagy olyan nagy utazó tudósok, mint Alexander von Humboldt vagy Darwin munkáival.

De itt kötötte meg élete első, szakmailag is fontos barátságát is, a 19 éves rovarkutató, Henry Bates személyében. Wallace és Bates hasonló érdeklődést mutattak a különböző fajok eredetének vizsgálata iránt, és szerencséjükre a 19. század közepén általánosságban is foglalkoztatta az embereket az egyre könnyebben bejárható világ faji sokszínűsége. Ez tette lehetővé, hogy néhány év múlva felfedező útra indulhassanak: „A múlt század negyvenes éveiben annyira »divatba jött« a természetrajz, hogy a gazdag angolok nagy összeget fizettek a ritka, trópusi madarakért, rovarokért, növényekért. A gyűjtőexpedíciók életveszélyesek voltak ugyan — de meg lehetett élni belőlük. A két jóbarát — igen szerény anyagi eszközök birtokában — 1848 áprilisában hajóra szállt Dél-Amerika felé” – írta az Élet és Tudomány 1959-ben.

A két fiatal (az út kezdetén Wallace 25, Bates 23 éves volt) ámulattal számolt be a látottakról, miután az Amazonas torkolatánál partra szállt hajójuk. Wallace így írt első benyomásairól: „Itt senki sem csalódik, akinek érzéke van a hatalmas és magasztos iránt. Az égbe nyúló fák mint óriás oszlopok emelkednek a magasba. (...) Ezek és sok más különleges látvány szinte leírhatatlanok. Itt leselkedik a jaguár és a boa constrictor, és rikoltoznak a trópusi madarak.” Útjaik azonban hamar elváltak egymástól; míg Wallace az Amazonas észak-brazíliai mellékfolyója, a Rio Negro területét kutatta, Bates délebbre utazott. Ha csak ezt az utazást nézzük, Bates jóval nagyobb sikereket ért el társánál: 11 éves expedíciója során közel 15 ezer helyi fajt észlelt, és nagyjából 8000 addig ismeretlen fajjal gazdagította az angol gyűjteményeket. Ő később a Bates-féle mimikri felfedezésével tette hozzá a magáét az evolúciós tanokhoz: eszerint egyes fajok, amelyek egy ragadozó zsákmányaként szolgálnak, idővel olyan fajok jellegeit (viselkedés, színezet) veszik fel, amiket az adott ragadozó nem eszik meg.

Wallace nem járt hasonló sikerrel a brazíliai utazás során. Naplója szerint folyton lázzal és vérhassal küszködött, evolúciós elméleteit nem sikerült bizonyítania, az őslakosok pedig rendre megitták azt a cachaçát (rumszerű brazil ital), amit a talált fajok tartósítására szánt. Néhány ládányi preparált állat értékesítésével egy ideig folytatni tudta küzdelmeit (londoni ügynöke, Samuel Stevens 20 százaléknyi jutalék ellenében adta el a hazaküldött példányokat), de miután segíteni érkező öccsét elvitte a sárgaláz, úgy döntött, hogy négy év után hazatér. Amikor 1852 júliusában megérkezett a partmenti Belém városába, azzal kellett szembesülnie, hogy korábban feladásra szánt küldeményei még mindig a kikötőben álltak, így a Helen nevű hajóra a tervezettnél jóval több rakományt kellett felpakolni.

A hajón így mindössze ketten fértek el, Turner kapitány és Wallace lakrészén kívül csak ládák és ketrecek borították a fedélzetet, bennük több ezer állatfajjal. A kisebb részben élő, leginkább preparált példányok között majmok, papagájok, tukánok és más egzotikus madarak, illetve számtalan pillangó és bogár kapott helyet, és Wallace már látta maga előtt, ahogy a londoni tudóstársadalom döbbenettel fogadja majd őt, miután színes madarakkal a vállán bevonul a szalonba. Az elismerés feledtette volna a kínkeserves betegségeket, és talán testvére halálának fájdalmát is enyhítette volna. Az álmodozás azonban nem tartott sokáig.

A hazaút negyedik hetében, az Atlanti-óceán kellős közepéhez közeledve Turner kapitány váratlanul rontott be Wallace-hoz, annak reggeli rutinja közben. A hajó belsejében elhelyezett rakomány felől sűrű füstöt észlelt, de amikor a tudóssal együtt próbálta felfedni a forrását, az ajtók nyitogatásával csak még több oxigénhez juttatták a tüzet, amely így a lakrészekbe és a fedélzetre is rohamosan tovább terjedt. A mentőcsónakok és egy kis élelem biztosítása mellett már alig jutott lehetőség arra, hogy Wallace a felbecsülhetetlen értékű gyűjteményéből is megmentsen valamit. A még mindig lázzal gyengélkedő kutató ráadásul a kötélen is alig tudott leereszkedni a csónakba a nagy menekülés közben, így visszaemlékezése szerint a csúszás teljesen lefejtette a bőrt az ujjairól – a helyzete egyre reménytelenebbé vált.

Egy darabig a lángoló hajó közelében maradtak, hogy annak látványa felkelthesse az esetleges felmentő sereg figyelmét, de miután a még mindig égő roncs elérte a partot, Turner és Wallace a legközelebbi szárazföld, a több mint ezer kilométerre lévő Bermuda szigetei felé vette az irányt. A szelek nem igazán kedveztek a menetiránynak, miközben a tűző nap és a csapkodó hullámok miatti állandó nedvesség kellemetlen párosával is meg kellett küzdeni. A sózott nyers sertéshúsból és kekszből álló étrend tarthatónak bizonyult, de az ivóvíz vészesen fogyott – annál nagyobb volt az öröm, amikor tíz nap hánykolódás után észrevette őket az éppen Londonba tartó Jordeson hajó legénysége. Ez az út sem volt zökkenőmentes, három erős szélviharral találkoztak, és kétszer kellett segélyt kérni más hajóktól, hogy ne haljanak éhen, de végül 80 nappal a brazil part elhagyása után megérkeztek a délkelet-angliai Deal kikötőjébe.

Bár az is csoda, hogy egyáltalán valahogy túlélte az embertelen megpróbáltatásokat, azért nem annyira meglepő, hogy Wallace keserűen írt arról, hogy mi minden veszett oda a lángra kapott hajón. Egyedül az óráját, naplójának egy kis részét, valamint halakról készült rajzait tudta megmenteni, míg az állatok viselkedéséről és a rovarok átalakulásáról szóló jegyzetei mellett többek közt sosem látott teknős-, hal-, madár-, bogár- és lepkefajok gyűjteménye is a tűz áldozatául esett.

„A nélkülözéssel és veszélyben töltött négy évem majdnem minden jutalma elveszett. Amit eddig hazaküldtem, alig ért többet, mint amennyiből a költségeimet fedezni tudtam, és amit a Helen fedélzetén magammal hoztam, számításaim szerint közel 500 fontot ért volna [ez mai árfolyamon közel 90 ezer font, vagyis 40 millió forint]. De még ezt is kevésbé sajnálnám, ha saját magángyűjteményem leggazdagabb része nem veszett volna oda. (...) Ezen kívül számos vázlatot, rajzot, jegyzetet és természetrajzi megfigyelést veszítettem el, naplóm három legérdekesebb évfolyamán túl, amelyek egészét, ellentétben bármilyen anyagi veszteséggel, soha nem lehet pótolni. Így láthatja, hogy nagy szükségem van némi filozófiai elvonulásra, hogy türelemmel és nyugalommal viseljem sorsomat”

– írta botanikus barátjának, Richard Spruce-nak címzett levelében.

Indonéziában leverte a malária, de a betegágyon megfejtette a természetes szelekciót

Hazaérkezése után sem tétlenkedett, naplója és jegyzetei híján jórészt emlékezetből, de megírta négyéves útjának történetét, míg fennmaradt rajzai alapján etnobotanikai értekezést is írt az amazóniai pálmafákról. Két kötete mellett számos tanulmány fűződik a nevéhez ebből az időszakból, de így sem tudott másfél évnél tovább egy helyben maradni, hiszen az evolúció megértéséhez nem került közelebb. Fent idézett levelében, négy nappal Angliába érkezése után azt írta: „Mióta elhagytam [Brazíliát], ötvenszer megfogadtam, hogy ha egyszer Angliába érek, soha többé nem merészkedem az óceánra. De a jó elhatározások hamar elszállnak, és már csak azt fontolgatom, hogy az Andok vagy a Fülöp-szigetek legyen következő vándorlásom színhelye.”

Végül a maláj szigetvilág mellett döntött. Gyorsan jött hírnevét kihasználva sikerült is némi hozzájárulást szerezni utazásához a brit Királyi Földrajzi Társaságtól, így 1854 áprilisában meg is érkezett Szingapúr partjaihoz. Itt már sokkal nagyobb sikereket ért el: nyolc év alatt a szigetvilág minden egyes szigetét végigjárta, több mint 22 ezer kilométert utazott, és összesen 125 660 egyedből álló gyűjteményt halmozott fel, amelyben ezernél is több, addig ismeretlen faj volt található. Megfigyelései alapján a biogeográfia legnagyobb alakjává lépett elő: felfedezte az azóta róla elnevezett Wallace-vonalat, azt a szigetek közt húzódó határvonalat, amelytől nyugatra jellemzően ázsiai, míg keletre ausztrál fajok találhatók.

Útját összefoglaló, 1869-ben megjelent könyvét (A maláj szigetvilág: az orangután és a paradicsommadár otthona) legalább olyan élvezetes olvasmánynak tarják, mint amennyire fontos tudományos eredményeket tartalmaz. A flóra és a fauna részletes bemutatásán túl olyan érdekességekről ír, mint a világ legbüdösebb gyümölcseként ismert durián semmihez sem fogható íze: „Gazdag, vajszerű puding, erősen mandulára emlékeztető ízzel... de ezek keverednek a krémsajtra, a hagymaszószra, a barna sherryre emlékeztető és más, oda nem illő ízekkel.”

1858 februárjában éppen a Maluku-szigeteken feküdt maláriával, amikor hirtelen összeállt a fejében a kép: felfedezte a kapcsolatot Thomas Malthus a populációk növekedésének határairól szóló elmélete és egy olyan mechanizmus között, amely hosszú távon biztosíthatja a szerves változásokat. „A fajtáknak az eredeti típustól történő korlátlan eltérésre való hajlamáról” című, gyakorlatilag a természetes szelekció elméletét megfogalmazó esszéjét el is küldte Darwinnak, akivel ekkor már két éve levelező viszonyban állt, a többi pedig történelem.

Ha nincs ez az ébresztő, hogy valaki más is megfejtette az evolúció legfontosabb mechanizmusát, Charles Darwin talán élete végéig titokban, a nyilvánosság kizárásával tökéletesítgeti elméletét. Így A fajok eredete megjelenhetett 1859-ben, majd Wallace 1862-es hazatérése után végre találkozhatott is egymással a két tudós.

Darwinibb volt Darwinnál

Bár a szakmai irigység vagy a plágium a 19. század közepén sem volt ismeretlen, a természetes kiválasztódást egymástól függetlenül megfejtő Darwin és Wallace nemhogy egymás ellenségei nem voltak, de meglehetősen szoros barátság alakult ki közöttük. Kétkötetes önéletrajzi írásának (My Life: A Record of Events and Opinions I-II.) Darwinhoz fűződő viszonyáról szóló részében Wallace azt írja: „Kritikusaim között vannak, akik azt állítják, hogy darwinibb vagyok magánál Darwinnál, és ebben, bevallom, nem állnak távol az igazságtól.” De a Magyar Botanikai Lapok szerzője is így számolt be kettejük kapcsolatáról 1913-ban, a Wallace halálhírét közlő cikkében:

„Valóban megható, mily önfeláldozó, hű barátság kötötte őt a tudomány terén legnagyobb versenytársához, Darwin-hoz. Élete valóságos eszményképét mutatja annak, miképen kellene tudósoknak egy közös czél elérésénél együttműködniük, mi módon lehet egy eszme érdekében a versenytárs hírnevének öregbítésére saját munkáját is föláldozni — anélkül, hogy saját hírneve e miatt csorbát szenvedett volna. Sőt, Wallace, a nagy biológus, Darwin munkatársának nevét a legnagyobb tisztelettel fogják említeni mindenkoron, mint kirívó esetét a feltűnő események, a nagy felfedezések duplicitásának, mint annak az embernek a nevét, akinek Darwin legtöbbet köszönhetett s akit maga Darwin is a leszármazástani idea vele egyenjogú felfedezőjének ismert el.”

Az elmélet hamar éles ellenállásba ütközött. A korabeli német tudós, a Darwint is inspiráló Carl Vogt leírása szerint „lármázott és jajgatott minden, aminek csak tüdeje volt; első sorban a hitfelekezek jámbor lelkei, azután a természetbuvárlat ósdi veteránjai, továbbá az irigyek és végre a filozófusok, kik világnézetöket megváltozni, és régi rongyaikat, melyekkel, Heine kifejezése szerint, a világegyetem hézagait betömöszölgették, hasznavehetetlen foszlányokként porba hullani látták.” Ugyan Darwin és Wallace között volt némi vita a természetes szelekció részletkérdéseiben, Wallace az idősebb mester legnagyobb védelmezői közé tartozott, amikor támadás érte tanait.

A bajtársiasság Darwin 1882-ben bekövetkezett halála után is megmaradt, és Wallace önzetlenségének minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy neve mára – szakmai körökön kívül – feledésbe merült. A bécsi biológus, Paul Kammerer így írt a döntő pillanatról (írása magyar nyelven a Huszadik Század című folyóirat 1914/1. számában jelent meg):

„És most, Wallace gondolkodásmódjára valami nagyon jellemző dolog történt, amely — mint egyik ok — bizonyítóan mutatja, hogy miért homályosult el Wallace neve Darwiné mellett annyira távol attól, hogy elsőbbségi jogát érvényesítse. Wallace Darwinnak barátja lesz, teljesen belemerül a közös fölfedezésbe az ügy iránti szeretetével; és midőn 1890-ben, már 67 éves korában arra vállalkozik, hogy a kiválasztási elméletet átvizsgálja, és azt a ténybeli anyagot, amit az eközben lefolyt harminc esztendő felhalmozott, ellenőrizze: új mesterművének a Darwinizmus főcímet adja s csak mint alcímet írja ki: A természetes kiválasztás elméletének fejtegetése.”

Szellemfotók, szeánszok, élet a Marson

Wallace életművéhez hozzátartozik, hogy minden erénye, emberfeletti kitartása és szakmai alázata mellett meglehetősen csapongó volt az érdeklődése, így nem egyszer kóstolt bele tudományosan minimum megkérdőjelezhető vállalkozásokba. Heves oltásellenességén túl az 1870-es évektől egyre mélyebben elmerült a spiritualizmusban; szeánszokat, médiumokat és szellemfotósokat látogatott, és meg is kísérelte a túlvilági tanok tudományos védelmezését – erre számos kapcsolata, barátsága ráment, több szakmai bizottságból és tudományos társaságból ki is zárták, de talán az szól az elismertsége mellett a leginkább, hogy mindezek ellenére nem száműzték teljesen a tudósok közül.

Az evolúcióbiológia és a biogeográfia mellett egy harmadik tudományág atyjaként is szokás emlegetni. 1907-ben, 84 évesen írta meg „Lakható-e a Mars?” című könyvét, amelyben Percival Lowell amerikai csillagász azon merész állításait cáfolja, miszerint a Marson intelligens lények által épített csatornák fedezhetők fel – Wallace írásában gyakorlatilag lefektette az asztrobiológia alapjait. De nemcsak a tudomány, hanem a társadalom változásaira is érzékeny volt. 1898-ban például arra vállalkozott, hogy összefoglalja a 19. század történetét: „A csodálatos évszázad, annak sikerei és kudarcai” című művében a tudományos-technológiai fejlődés legfontosabb állomásainak kifejtése mellett kitért a háborúk és a fegyverkezési verseny pazarló pusztítására, a gazdasági egyenlőtlenségek igazságtalanságára, a szigorú büntető igazságszolgáltatás bukására, a kapitalizmusból fakadó környezeti károkra és az európai gyarmatosítók gonosztetteire is.

Alfred Russel Wallace 90 évesen, dorseti otthonában halt meg 1913. november 7-én. Pályatársai javaslatára a westminsteri apátságban temették volna el, de felesége tiszteletben tartotta Wallace kérését, így sírja a Broadstone nevű település apró temetőjében kapott helyet.

Wallace és Darwin küzdelmeinek, ha a vártnál jóval később is, de végül meglett az eredménye: az evolúcióelmélet az 1950-es évekre világszerte általánosan elfogadott, az iskolákban is tanított tudományos ténnyé vált, 2014-ben a katolikus egyházfő is valósnak nevezte, 2021-re pedig eljutottunk odáig, már az amerikaiak többsége is hisz az evolúcióban.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás