Káprázatos és az eddigi legrészletesebb felvételek készültek a Tejútrendszerben megbúvó szupernóva-maradványokról
Az EMU és a Pegasus programok együttes erőfeszítésének köszönhetően eddig soha fel nem tárt titkok derültek ki a Tejútrendszerről. Bár a Naprendszert is magában foglaló csillagrendszer tele kellene, hogy legyen szupernova-robbanások maradványaival, mindeddig legfeljebb csak mutatóba sikerült ezek közül egyet-egyet találni. A szimulációs modellek legalább ötször annyinak a létezését mutatták, mint amennyit rádióteleszkópokkal eddig sikerült meg is találni.
Az áttöréshez az kellett, hogy a két legfejlettebb földi rádióteleszkóp, az Ausztráliában található ASKAP és a Parkes/Murriyang kapacitását a cél érdekében összehangolják. Az eredmény: a csillagok közti teret kitöltő, hidrogénből álló hajszálvékony indák és felhőcskék tömkelege. Kanadai csillagászok, Brianna Ball és Roland Kothes a módszer segítségével a Tejútrendszer egyetlen kis szegmensében háromszor annyi szupernóva-maradványt azonosítottak, mint amennyit ugyanott az eddigi módszerekkel sikerült. Ráadásul fantasztikus képeket is lőttek közben:
A szupernóvák a Napnál nehezebb, öreg csillagok utolsó tündöklései. A csillagok egy óriási robbanás keretében levetik magukról külső héjukat, és a környezetüket hidrogénnel és héliummal szórják tele. A folyamat több hónapig tart, eközben a szupernóva által kibocsátott fény mennyisége a többszöröse a csillag korábbi fényerejének, az eközben felszabaduló energia pedig nagyjából megegyezik a Nap teljes élettartama alatt leadott energia mennyiségével. A folyamat eredménye új csillagok létrejöttét is elősegíthetik.
Egy ilyen űrbéli esemény persze nem múlik el nyom nélkül, csakhogy a földi teleszkópok esetében, akár egy fényképezőgépnél, a segítségükkel készíthető képek felbontása azon múlik, mennyi jelet képesek rossz fényviszonyok között befogni. Az ASKAP és más hasonló, több tányérantennából épített rádióteleszkópok az interferencia segítségével képesek lényegesen nagyobb fényerőt kihasználni, mint ami a fizikai felépítményük alapján rendelkezésükre állna. Bár az ASKAP tányérantennái viszonylag kicsik, mindössze 12 méter átmérőjűek, mivel van belőlük 36, és az egymástól legtávolabb lévők 6 kilométernyire vannak elhelyezve, így a jelek kombinálásának köszönhetően olyan, mintha egyetlen hatalmas, 6 kilométer széles parabola-antennája lenne. Az interferometriával megnövelt vevőkapacitásnak azonban ára is van: veszteségek adódnak a rádiójelekben. Ezt próbálták meg a projektben kiküszöbölni az egyetlen, 64 méter átmérőjű tányérból álló, Parks/Murriyang teleszkóp felhasználásával.
Az eredmény magáért beszél:
A kutatók szerint ráadásul még legalább 1500 szupernóva-maradvány bújkálhat a Tejútrendszerben, így aztán további csodálatos fotókban is lehet bízni.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: