Kate Raworth, az Oxfordi Egyetem Környezeti Változások Intézetének közgazdásza február elején arról beszélt a Freakonomics podcastban, hogy a covidkrízis hatására muszáj rendszerszinten újraértelmezni, amit a gazdaságról gondolunk. Raworth azzal támasztja alá az új megközelítés szükségességét, hogy korábban a közgazdászok túl sok mindent externáliának hívtak, ami nem a befektető által megfizetendő kárként jelentkezett. Az elhasznált ivóvíz, a kibocsátott szennyezőanyagok, a környezeti és társadalmi károk a rendszeren kívül álló tényezőknek számítottak, és így nem is kellett velük kalkulálni.

Ma már világosan látjuk, hogy a bolygónk zárt rendszer, vagyis nincs olyan, hogy “kívül”, nincsenek externáliák. A költségek akkor is a rendszert terhelik, ha nehéz őket az egyes emberekre lebontva kiszámolni. A kérdés az, hogy miként tudunk olyan gazdaságot kialakítani, ami kompatibilis a Föld kapacitásaival. A válasz pedig biztosan nem fér össze azzal a korábbi makroökonómiai szemlélettel, ami szerint a gazdasági növekedés minden esetben szerencsés és kívánatos.

Jason Hickel közgazdász-antropológus, a London School of Economics korábbi oktatója ugyanebben a podcastban arra hívja fel a figyelmet, hogy a nemnövekedés (angolul degrowth, franciául décroissance) nem feltétlenül jár megszorításokkal, és pláne nem jár rosszabb élettel. Hickel az adásban Új-Zéland példáját említi, ahol a bruttó nemzeti össztermék, a GDP mérése mellett már nagy hangsúlyt fektetnek a boldogság és a jóllét mérésére is. Mindez pedig nem megszorításokat jelent, éppen ellenkezőleg: a nemnövekedés nagyobb közösségi ráfordítással, szélesebb körű újraelosztással jár.

Mindenki kivár

A kutatók szerint minderre kitűnő példa Amszterdam, ahol központi szerepet kap az úgynevezett körforgásos vagy cirkuláris gazdaság. Ennek lényege, hogy ne elhasználódó dolgokat termeljünk, hanem igyekezzünk megtervezni, hogy egy termék minél tovább használható, javítható, átalakítható legyen. A holland nagyvárosban például az iskolák, óvodák tervezésekor eleve kalkulálnak a várható demográfiai folyamatokkal, és úgy tervezik az épületeket, hogy ha kevesebb gyerek jár majd oda, akkor átalakíthatók, visszabonthatók legyenek.

Köves Alexandra, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, az Európai Ökológiai Közgazdaságtani Társaság alelnöke, a Zöld Egyenlőség podcast házigazdája szerint is küszöbön van a változás a közgazdasági paradigmában, csak szerinte most még mindenki kivár: az egyének azt várják, hogy az államok szabályozzanak vagy a cégek önszabályozzanak; a cégek azt várják, hogy a fogyasztóik változtassanak a szokásaikon vagy az államok kényszerítsék őket a változásra. Az államok pedig azt várják, hogy a választópolgárok politikai nyomást helyezzenek rájuk. A nemnövekedés vagy az egyéb ökológiai szemléletű megközelítések Köves szerint azért nem törtek még utat, mert egyelőre senki nem érzi magát kényszerhelyzetben, márpedig kényszerhelyzetben vagyunk.

Körforgásos gazdaság

A körforgásos gazdaság ideája a megtermelt hulladék nullára csökkentése lenne, vagyis mindennek, amit megveszünk, valami mássá kellene átalakulnia. Ami javítható vagy újrahasznosítható, annak abban a formában, ami nem, annak az összegyűjtés és a feldolgozás után. Létezik arra Európai Uniós terv, hogy 2050-re elérjük a teljesen körfogásos gazdaságot, de persze nagyon nem mindegy, hogy az a cél, hogy ne kelljen többé autót vásárolni, vagy az, hogy a régi autókból újrahasznosítás után új autók szülessenek. Ez utóbbi esetben elvárás, hogy a feldolgozáshoz szükséges energiának is megújulónak kell lennie, különben nem teljes a körforgás.

Az EU hét olyan kulcsterületet jelöl meg, ahol mihamarabb el kellene érni a körforgást:

• műanyagok;

• textíliák, amiknek jelenleg kevesebb mint 1 százalékát hasznosítják újra;

• elektronikai hulladékok;

• étel, víz, tápanyagok: ezek közül az ételek 20 százaléka jelenleg hulladékká válik az EU-ban;

• csomagolóanyagok: 2017-ben soha nem látott magasságba emelkedett ezek használata az EU-ban;

• elemek és akkumulátorok;

• építőipar: ez az ágazat termeli meg az EU-ban keletkezett hulladék 35 százalékát.

Az EU céljai nagyjából tehát közel esnek a nemnövekedés-szemlélet céljaihoz: úgy érjünk el jobb életminőséget, hogy ahhoz egyre kevesebb, ideális esetben zéró nyers erőforrást használunk fel.

Magyarország a sereghajtók között

Ettől a szemlélettől ma Magyarországon meglehetősen távol állunk: az Eurostat adataiból kiderül, hogy 2020-ban még csak az itthon felhasznált nyersanyagok 5 százaléka származott újrahasznosításból. A 27 uniós tagországot felvonultató listán mindössze 7 országot előzünk meg, miközben a listavezető Hollandiában 30 százalék ez az arány, és az EU-átlag is meghaladja a 10 százalékot.

Köves Alexandra viszont úgy véli, hogy a körforgásos gazdaság csak a gondjaink felszínére reagál: a Corvinus docense a Qubitnek azt mondta, hogy ez önmagában nem megoldás arra a problémahalmazra, amivel szembe kell néznünk. Köves szerint a körforgásos gazdaság fogalmának bevezetése könnyen elfogadható a nagyobb cégek és a gazdaság más szereplői számára, mégpedig azért, mert azt ígéri a fogyasztóknak, a választópolgároknak, hogy a háttérben valaki majd megoldja helyettünk a problémát anélkül, hogy a nagy rendszerek változnának.

Ez az ígéret vezérli az EU-t is abban, hogy a körforgásos gazdaságra összpontosítson, miközben még mindig tisztázatlan, hogy honnan fedezzük az átállás energiaigényét. Annak persze Köves szerint is lenne jelentősége, ha legalább a nyersanyagot nem kellene újra és újra pótolni. A szakember ugyanakkor elmondta, hogy a magyar állam gyakorlatilag semmilyen viszonyban nincsen a nemnövekedéssel vagy az ökológiai közgadaságtani szemlélettel, és ezek a kormány számára nem célok. Ami azért is különös, mert Köves szerint paradigmaváltás előtt állunk: a korábbi közgazdasági paradigma válságban van, nem nyújt már megoldást a kimerült világ működésére, az új paradigma azonban még nem érkezett meg. Próbálkozások vannak a megalkotására – ilyen az ökológiai közgazdaságtan is –, de egyelőre nincs olyan narratíva, ami helyébe lépett volna a mostani főáramnak. A magyar közgazdász szakma ebben a tekintetben a világgal együtt mozog; a főáram és az alternatívák párhuzamosan dolgoznak a válságok megoldásán, de egyelőre nem alakult ki valódi párbeszéd a régi és az új paradigmák képviselői között. Köves szerint a legnehezebb az, hogy egy olyan rendszerről kellene beszélni a nemnövekedés kapcsán, amit valójában még senki sem látott működés közben.

Az anyagi jólét maga a Rossz?

A nemnövekedés nem a semmiből jön, sőt ez a megközelítés nem áll túl távol a világhírű magyar társadalomtudós, Polányi Károly szemléletétől sem. Polányi A nagy átalakulás című, 1944-ben angolul megjelent könyvében azzal foglalkozott, hogy bebizonyítsa: a gazdaság nem az emberi társadalmon kívül áll, hanem azon belül kell elképzelnünk. A dilemma komolyabb, mint elsőre tűnik, hiszen ha Polányinak van igaza, akkor nem nekünk, embereknek kell a gazdaság elvárásaihoz igazodnunk, hanem a gazdasági rendszereket kellene a magunk emberi képére formálnunk. Ez pedig gyakorlatilag az, amit a nemnövekedés hívei állítanak.

Talán nem véletlen, hogy Polányi reneszánszát éli. Tavaly Melegh Attila szociológus beszélt a Belépési küszöb podcastban arról, hogy miért nem működik a növekedési kényszeren alapuló világgazdaság. Krémer Balázs szociálpolitikus pedig A valakik társadalma című könyvében mutatja be, hogyan vezet társadalmi válságokhoz, ha az olyan gazdasági dogmák, mint a növekedési kényszer, felülírják az emberi ösztöneinkbe kódolt társas igényeket.

A nemrég elhunyt filozófus, Tamás Gáspár Miklós még messzebbre ment: a litera.hu-n 2021-ben megjelent Az új aszkézis című esszéjében amellett érvelt, hogy

“az anyagi jólét keresése (the pursuit of happiness) ma a végítélet harsonája, átok és hazugság, maga a Rossz, amely az emberi nem pusztulását okozza.

Ez a nézet természetesen nem új, mindig a filozófia egyik fő szólama volt és az ókor vége óta – összhangban India és Kína magasrendű civilizációinak alapgondolataival – az európai kultúra egyik fő meghatározója.”

Létezik megoldás? Köves szerint érdemes egyénileg is megvívni a kisebb harcokat is. Az autó mellőzése, a repülőutak számának minimalizálása, a húsfogyasztás csökkentése nem azért fontosak, mert tételekként jelentkeznek a növekedés lassításában, hanem azért, mert segítenek megérteni, hogy mik azok a rendszerek, amik a problémát okozzák. Ha pedig ezt egyénileg megértjük, akkor Köves szerint van arra esély, hogy közösségileg is cselekedjünk. Ráadásul, érvel a közgazdász, ha cselekszünk, annak bármikor lehet hatása, ha viszont nem teszünk semmit, az biztosan nem jár semmilyen eredménnyel.

Köves szerint, aki épp azt kutatja, hogyan jelennek meg az új struktúrák a társadalomban, az eddigi hagyományos, lineáris gondolkodást fel kellene váltania a rendszerszemléletű gondolkodásnak. Nem jósolható meg, hogy mikor történik meg a változás, de az biztosan kijelenthető, hogy a tudatos építkezésnek lehet hatása: bármi, amit azért teszünk, hogy a növekedéscentrikus világkép megváltozzon, hozzásegíthet bennünket egy új egyensúlyi állapothoz.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: