A klímakatasztrófa is egy biznisz, ami tökéletesen illeszkedik a kapitalizmus logikájába

„Meg kellene tiltani a gazdag, középosztálybeli fehér fószereknek, hogy a klímaváltozásról irkáljanak” – fakadt ki kemény hangvételű véleménycikkében a klímaváltozásra specializálódott Brian Kahn amerikai publicista a Gizmodón szeptember elején. A szerző Jonathan Franzen íróra bukott ki ennyire, aki a New Yorkerben fejtette ki véleményét, miszerint „el kell fogadnunk, hogy a katasztrófa megállíthatatlan, és újra kell gondolni, mi adhat reményt”. 

Jonathan Franzen egyebek mellett arról ír, hogy a 60 évesnél fiatalabb földlakóknak jó eséllyel, a harmincnál fiatalabbaknak pedig mindenképp szembesülniük kell majd a masszív élelmiszerhiánnyal, a katasztrófafilmekbe illő tűzvészekkel, a mindent romba döntő áradásokkal, és menekültek százmillióinak megállíthatatlan áradatával. Szerinte a klímaváltozás elleni teljes harci készültség fenntartásának csak addig (nagyjából az ezredfordulóig) volt értelme, amíg a háborút lett volna esély megnyerni.  

Ennek az esélye viszont Franzen szerint mára elszállt, és az emberiség jobban járna, ha arra koncentrálna, hogyan érezheti jobban magát abban, ami immár amúgy is elkerülhetetlen. Miközben lehetetlen nem észrevenni a Franzen mondanivalója mögött kétségbevonhatatlanul megbúvó kőkemény logikát, Kahn az általa a klímakatasztrófáért leginkább felelősnek tartott felső-középosztálybeli fehér férfiak körébe sorolt Franzen érvelését mégis ahhoz hasonlítja, mintha valaki a közelgő hurrikán láttán hátradőlne, várva a halált, ahelyett, hogy minden erejével azon lenne, hogy amit lehet, elkerüljön a közelgő tragédiából.

Jonathan Franzen amerikai publicista egy idén januári chilei előadásánFotó: Flickr

Már megint a kőgazdag középosztálybeli fehér férfiak

Kahn nem az egyetlen, aki a gazdag fehér földlakók (köztük is elsősorban a mamutvállalatokat jellemző módon irányító középosztálybeli fehér férfiak) felelősségét pedzegeti az emberiséget sújtó klímakatasztrófában. Luke Darby, egy másik amerikai publicista tavaly októberben az amerikai központú, de több országban is terjesztett GQ férfimagazinban fejtette ki, hogy „miközben az átlagembereket bombázzák lelkiismeret-furdalást keltő szólamokkal arról, hogy tömegközlekedéssel utazzanak, mindez vajmi keveset mozdít előre a klímahelyzet stabilizálásában. A valódi változás kulcsát az iparban kellene keresni, mert a világ károsanyag-kibocsátásának 70 százalékát mindössze 100 nagyvállalat termeli ki. (...) A világ hőszabályzóját – a Föld lakosságának mintegy 20 százalékát életveszélybe sodorva – azok a milliárdosok tekerik fel, akik ezeknek a vállalatoknak a menedzsmentjében ülnek.”

Jegesmedvejelmezes tüntetés az ExxonMobil ellen Washingtonban, 2008-banFotó: Flickr

Darby szerint az egyik legnagyobb olajvállalat, a John D. Rockefeller olajmágnás által alapított Standard Oil ma létező legnagyobb jogutódja, az Exxon már 1977-ben tisztában volt azzal, hogy tevékenysége hosszú távon a Föld, de legalábbis a földlakók halálát okozza. Bő egy évtizeddel az előtt, hogy a klímaváltozás egyáltalán közéleti témává vált volna, az Exxon kutatóprogramot indított, hogy felmérje, mennyire terheli a légkört és az óceánokat az emberi tevékenység nyomán a légkörbe bocsátott szén-dioxid-többlet. A vállalatvezetők azt remélték, kutakodásuk bebizonyítja, hogy üzleti tevékenységük nem veszélyes a Földre nézve. Miután nem ez történt, pénzt és energiát nem kímélve igyekeztek elterelni a gyanút az olajvállalatok tevékenységéről. Az amerikai olajóriás bábáskodása mellett jött létre például 1989-ben félszáz olaj-, gáz- és széntermelő, valamint autógyártó nagyvállalat közreműködésével a Globális Klímakoalíció, aminek egyetlen célja az volt, hogy kétségeket ébresszen a globális felmelegedés egyre növekvő számú bizonyítékainak tudományosságával szemben.

Az Exxonéhoz hasonló emberiségellenes konspirációval vádolja a már idézett Brian Kahn egy másik cikkében a vagyonát ugyancsak kőolaj-feldolgozásból és műanyaggyártásból felhalmozó amerikai multimilliárdos testvérpárt, a Koch fivéreket. A Greenpeace adataira hivatkozva Kahn azt állítja, hogy az iparmágnások 1997 és 2017 között majdnem 100 klímaszkeptikus szervezetet támogattak. Kahn szerint a Koch testvérek tevékenysége közvetlenül felelős a Kiotói Egyezmény eredménytelenségéért.

Antropocén helyett a kapitalocén megközelítés a megoldás

A világ gazdaságát uraló hatalmas olajvállalatok és más nagytőkések felelősségét firtatta a Fordulat társadalomelméleti folyóirat klímaváltozásról és annak okairól szóló idei első száma is. Emberi tényező? Az antropocén narratíva kritikája című cikkében Andreas Malm és Alf Hornborg, a svéd Lund Egyetem ökológusai arra hívják fel a figyelmet, hogy a fosszilis energián alapuló gazdaságot nem az emberiség egésze hozta létre, és nem is az emberiség egésze tartja életben. Szerintük a felelősség elkenése nemcsak tudományosan elhibázott lépés, hanem a megfelelő ellenlépések életbe léptetésének a gátját is jelenti.

A svéd szerzők arra irányítják rá a figyelmet, hogy noha az emberiség korábban kezdte a szénalapú (hő)energiatermelést, ez a Földre, annak légkörére, és végül az emberiségre mindaddig nem jelentett számottevő veszélyt, amíg a szénfelhasználás ipari méreteket nem öltött. Minderre pedig a 19. század első harmadáig nem került sor, előtte ugyanis a korabeli termelő egységek túlnyomó többségében vízenergiát használtak. Mindez ráadásul még az első gőzgépek megjelenése után is igaz volt. A víz hajtotta gépek ugyanis lényegesen energiahatékonyabbak és olcsóbbak voltak az első gőzgépeknél. 

Gőz hajtotta szövőgépsor 1914-benForrás: Wikimedia Commons

A változást Malmék szerint az olcsó munkaerő iránti igény hozta el: a gőzgépek mobilitása lehetővé tette, hogy tulajdonosaik olyan régiókban telepítsenek üzemeket, ahol a legolcsóbb volt a munkaerő, vagyis ahol a legnagyobb profittal lehetett dolgozni. Nagy előnye volt a gőzgépeknek persze az is, hogy mindennap és egész nap lehetett azokat működtetni, csak elegendő mennyiségű szén kellett hozzá. A munkásokat védő törvények bevezetése után pedig a váltott műszak teremtett arra lehetőséget, hogy a gépeknek egyáltalán ne kelljen leállniuk. A svéd szerzők szerint az antropocén narratíva, vagyis az emberiséget mint a Földet az uralma alá hajtó fajt bemutató elképzelés a klímaváltozás jó néhány valós okát jótékonyan elfedi. Mint írják,

„a fejlett tőkés országok, avagy a globális Észak a világ népességének 18,8 százalékát tette ki 2008-ban, míg az 1850 óta kibocsátott szén-dioxid 72,7 százalékáért volt felelős. (...) A 21. század elején az emberi népesség legszegényebb 45 százaléka a teljes kibocsátás 7 százalékáért felelt, míg a leggazdagabb 7 százalék az 50 százalékáért. (...) Egy átlagos amerikai állampolgár – az országon belüli osztálykülönbségeket figyelmen kívül hagyva – ugyanannyi kibocsátásért felelős, mint akár 500 etiópiai, csádi, afganisztáni, mali, kambodzsai vagy burundi polgár.”

Nem, nem a népességrobbanás a baj legfőbb forrása

Malm és Hornborg a Fordulatban megjelent tanulmányukban nem voltak restek megtámadni a „globális Északon” élők által előszeretettel hangoztatott érvet, miszerint a klímaváltozás legfőbb oka a Föld népességének a növekedése lehet. „Az emberi népesség és a szén-dioxid-kibocsátás között van összefüggés, de míg utóbbi 1820 és 2010 között a 654,8-szorosára nőtt, előbbi csak 6,6-szorosára.(...) A népesség ott növekszik a leggyorsabban, ahol a kibocsátás legkevésbé nő” – hangsúlyozták a svéd szerzők. Az egész emberiség számlájára írt fosszilis gazdaságnak valójában csak a földlakók egy meglehetősen jelentéktelen hányada képezi a valódi fenntartóját. Több százmillió embernek gyakorlatilag nulla, vagy közel nulla a kibocsátása, az emberiség közel harmadának, mintegy 2 milliárd embernek például egyáltalán nincs hozzáférése a villamos energia semmilyen formájához sem. 

Klímaigazságossági tüntetés Koppenhágában tíz éveForrás: Wikimedia Commons

A Fordulat éghajlatváltozással foglalkozó számának egy másik, Szigeti Attila erdélyi származású filozófus által jegyzett tanulmánya azt nyomatékosítja, hogy a klímaváltozás előidézőjeként nemcsak a múltban, a jelenben sem lehet a teljes emberiséget okolni. „Az emberiség leggazdagabb 1 százalékának a szénlábnyoma 175-ször nagyobb a legszegényebb 10 százalékénál, az amerikaiak, luxemburgiak és szaúd-arábiaiak leggazdagabb egy százalékának a szén-dioxid-kibocsátása kétezerszer nagyobb a legszegényebb hondurasiakénál, mozambikiakénál és ruandaiakénál” – hangsúlyozza korábbi tanulmányokat idézve a szerző. 

A légkört túlterhelő szén-dioxid-többlethez nem, vagy minimálisan hozzájáruló térségekben élőknek természetesen az élővilág diverzitásának a csökkenéséhez vagy az élelmezési nehézségekhez is vajmi kevés közük van, legalábbis azok kiváltójaként. Más kérdés, hogy többnyire épp ők az elszenvedői mindennek. Ugyanígy az óceánok és a partok elszennyeződését vagy a korallzátonyok megállíthatatlannak bizonyuló pusztulását sem az ott élők idézik elő.

A válságkezelés is elüzletiesedik

A Babes-Bolyai Egyetem klímaváltozással és válságkezeléssel foglalkozó sorozatában Szigeti azt is kiemelte, hogy nemcsak a probléma okát, hanem a megoldását sem lehet – a felelősséget elmaszatolva – a teljes emberiségre rátolni. Mint mondta, 

„sokkal fontosabb volna tehát a klímaváltozást kiváltó globális, rendszerszintű okokat adatolni, megérteni és társadalmi-politikai megváltoztatásukra törekedni. (...) A klímaváltozás elleni küzdelem radikális ipari-technológiai változtatásokat követel. A legfontosabbak: a fosszilisüzemanyag-kitermelés és a hőerőművek fokozatos leállítása, nem fosszilis, környezetkímélő, elsősorban szél- és napenergiára való átállás; a légi, tengeri és közúti közlekedés fokozatos átállítása más energiafelhasználású tömegközlekedési rendszerekre; az ipariról egy ökológiai mezőgazdaságra való áttérés; a húsipar fölszámolása stb. Mindezek csak annak a társadalmi-gazdasági struktúrának a mélyreható megváltoztatásával valósíthatók meg, amelybe ezek a technológiák beleágyazódtak: a végtelen profittermelésre, növekedésre irányuló, inherensen környezetpusztító, kapitalista termelést a valós társadalmi szükségleteket kielégítő társadalmi gazdagság kollektíven és demokratikusan szabályozott termelésével és elosztásával kell felváltani.”

Szigeti elemzése szerint egyébként az nem kevésbé problematikus, hogy a klímakatasztrófa kezelésére tett állami és államközi kísérletek is betagozódnak a kapitalista gazdaság megszokott keretei közé. Szerinte a szén-dioxid-kibocsátási kvóták, a karbonkreditek piaca áruvá teszi az ökológiai javakat és szolgáltatásokat is, így az éghajlat romlásával és a kibocsátási maximumok csökkenésével nő például a karbonpiaci kreditek piaci értéke. Vagyis „minél súlyosabb a klímaválság, annál nagyobb a potenciális nyereség, végeredményben pedig annál inkább megéri a klímakatasztrófába befektetni”. 

Szigeti szerint alternatívát csak a Zöld New Deal, illetve a nem növekedés (degrowth) programjainak valamilyen elegye, a nyereségorientált növekedés helyett a tényleges társadalmi szükségleteket kielégítő, bizonyos szektorokban akár a növekedéssel nem járó termelésre való átállás jelenthet, a zöld növekedés, a zöld piac, valamint a zöld kapitalizmus szerinte önellentmondásos és önámító vágyálmai helyett.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: