Az ember a jövőből: Neumann János, a világ egyik legzseniálisabb matematikusa
Neumann János, vagy John von Neumann, ahogy angolul ismerik, annyira megelőzte a korát szinte mindenben, hogy lehetetlen lenne akár csak megtippelni is, hogy mit gondolt volna egy-egy mai problémáról – mondta Ananyo Bhattacharya, amikor arról kérdeztük, hogy vajon mit gondolt volna a Neumann a kvantumfizika újabb fejleményeiről, illetve az idő problémájáról. Bhattacharya a Neumannról szóló könyvének (Neumann János - Az ember a jövőből) bemutatójára érkezett Budapestre, itt beszélgettünk vele arról, hogyan talált rá a világhírű magyar matematikusra, és hogyan lehetséges, hogy a matematikus hiába lenne idén 120 éves, még mindig megkerülhetetlennek számít.
Mit tudhat ez az ember, hogy mindenhol ott van?
Bhattacharya eredetileg fizikusként végzett, majd éveken keresztül a Nature szerkesztőjeként dolgozott, de írt a Chemistry Worldbe, a Research Fortnightba és az Economistba is. Neumannról, ahogy elmondta, annyit hallott, mint bárki más: tizenévesen szembejött vele a neve, de nem egy régi szerelemről van szó. Idővel azonban feltűnt neki, hogy akármiről is van szó a közgazdaságtól a kvantumfizikáig, előbb-utóbb előkerül Neumann, ez pedig szöget ütött Bhattacharya fejébe.
Mit tudhat ez az ember, hogy hatvanöt évvel a halála után már nemcsak a tudománytörténészeket érdekli a neve, hanem a mai problémákban is relevánsnak számít, amit írt vagy mondott? A tudósokat ennyi idő alatt inkább elfelejteni szokás, nem újra és újra előszedni. Próbaképpen, és nem reprezentatív felmérésként, kiválasztott tíz különböző témájú tudományos-ismeretterjesztő könyvet, és megnézte a névmutatójukat. Miután kiderült, hogy tízből ötben megtalálható Neumann János neve, Bhattacharya úgy döntött, hozzátesz még egyet ehhez a sorhoz, és ír róla egy könyvet.
Nem hétköznapi életrajz
A Neumann János – Az ember a jövőből úgy néz ki, mint egy klasszikus életrajz, de nem az. Bhattacharya szerint ez ugyan csalódást kelthet azokban, akik ilyesmire számítanak, de ahogy mondta, az életrajzok nagy részében az adott tudós leszármazottai és rokonai olyan műhelytitkokról rántják le a leplet, mint hogy mit reggeliztek, ez pedig azért csak mérsékelt érdeklődésre tarthat számot. Életrajzi részletek és anekdoták ugyan akadnak a könyvben, de nem ezek teszik ki a nagy részét: a legtöbb fejezet leginkább azokról a problémákról szól, amelyekkel Neumann foglalkozott. Ez alól csak az első fejezet („Kezdődött Budapesten”) számít kivételnek, amit Bhattacharya javarészt az életrajzi adatok, főleg a családi háttér és Neumann korai éveinek ismertetésére szánt.
A könyv többé-kevésbé kronologikusan halad végig a matematikus pályáján, bár nem egészen: a valószínűségszámításról szóló rész ebből a szempontból kilóg a sorból. Maga Neumann egyébként kifejezetten eredeti karakter volt, ahogy a róla szóló néhány anekdotából kitűnik: Battacharya szerint az is sokat elárul róla, hogy imádott vezetni, méghozzá gyorsan, a jogosítványt viszont csak úgy tudta megszerezni, hogy megvesztegette a vizsgabiztost. Szerette az italt és a szórakozást, szeretett elegánsan öltözni, számtalan autót összetört, és még több kémcsövet: ahogy a szerző mondta, a rendetlen, csapongó, a felszerelésre nem vigyázó Neumannt bárhol rettenetesen rossz tudósnak tartották volna, csak éppen a zsenialitása miatt senki sem állított volna róla ilyesmit.
A szilárd alap
Már a fejezetek címéből is látszik, hogy Neumann valóban zavarba ejtően sok dologgal foglalkozott, mindennek a szilárd alapját viszont mindig is a matematika adta. Battacharya szerint ez csaknem metafizikai küldetés lehetett Neumann számára: ha találkozott egy problémával, azt rögtön lefordította a logika nyelvére, és megtisztította minden sallangtól, így létrehozta azt a szilárd ismeretelméleti alapot, amire aztán lehetett már építkezni.
Így tulajdonképpen már majdnem mindegy is volt, hogy kvantumfizikával vagy valószínűségszámítással, esetleg a mesterséges intelligencia lehetőségével foglalkozik: csak a lényeg maradt. Azok a területek viszont, amelyekkel foglalkozott, így össze is mosódtak, és talán éppen az volt sikerének egyik oka, hogy az ötletek akadálytalanul áramolhattak, és párhuzamos pályákon mozoghattak. Neumann éppen az egymás mellett futó folyamatokban, a folyamatos alakulásban és építkezésben látta annak okát, hogy az emberi agy sokkal hatékonyabban működik, mint egy Neumann-féle számítógép: képes párhuzamosan több feladattal is foglalkozni, új kapcsolatokat találni közöttük, sőt, az agyon belül is új kapcsolatok jönnek létre attól függően, hogy hogyan használja az ember.
A számítógép és az önszaporító robotok
Ezzel Battacharya a könyv ötödik fejezetében foglalkozik bővebben, de arra a kérdésre, hogy szerinte melyik területen tudta kamatoztatni leginkább Neumann a sokoldalú műveltségét, a modern számítógép kiötlését és az önreprodukcióra képes robotok ötletét nevezte meg. Mindkettő meglepően mai téma, és hiába fejlődött sokat a tudomány Neumann halála óta, az alapvető kérdések ugyanazok – viszont ha nem lett volna Neumann, lehet, hogy még a kérdéseket sem lehetne feltenni. A matematikus ugyanis nem csak a számítógép ősatyja volt, hanem az open access mozgalom tulajdonképpeni kitalálója is: nem akarta levédetni a számítógép ötletét, mert úgy gondolta, hogy a tudósok közös munkájával lehet kihozni belőle a legtöbbet.
Battacharya szerint ez sajátosan közép-európai, magyar vonás: a Neumann-féle játékelmélet is a kooperációra koncentrál, nem az individualizmusra, ahogy az az azóta született amerikai elméletekben szokásos. Jó kérdés, hogy a magyarokra mennyiben jellemző a kooperáció, mindenesetre maga az elmélet az Egyesült Államokban újdonságnak számított – és könnyen lehet, hogy a magyar ízét csak a feltaláló személyének köszönheti.
Az atombomba árnyékában
Van még egy olyan téma, ami összeköti Neumannt a jelennel: az atombomba. Neumann a kezdetekben a megelőző csapás feltétlen híve volt – ez Battacharya szerint a hidegháború sajátos politikai klímájának volt köszönhető –, élete vége felé azonban meggondolta magát, és arra figyelmeztette az emberiséget, hogy egy atomháború feltétlenül a kihalásunkhoz vezetne. A technikával kapcsolatban úgy volt optimista, hogy közben szilárdan hitte, hogy legkésőbb a hatvanas években kitör a harmadik világháború, de úgy gondolta, hogy a haladást nem lehet megállítani, ezért az ember kötelessége a lehető legokosabban használni a rendelkezésére álló eszközöket.
Battacharya szerint bár Neumann óvatosan fogalmazott, a sorok közül kiérezhető, hogy ennek ellenére nem igazán bízik a sikerben: a játékelmélet atyja inkább arra fogadott volna, hogy nekünk bizony reszeltek. A szerző sokat beszélt Neumann és a hidrogénbomba kapcsolatáról is: szerinte mai szemmel sokan félreértik a hozzá fűződő viszonyát, és példának hozta fel Bertrand Russell filozófust is, aki pacifistaként is az oroszok elleni megelőző atomcsapás mellett foglalt állást. Ebből szerencsére nem lett semmi, ráadásul ahogy Battacharya is rámutatott, Neumann elméleti szakember volt: tanácsadóként ugyan segítette az amerikai kormány munkáját, de saját meggyőződésből – parancsra nem tette volna, a második világháború zsidóüldözései és a sztálini Szovjetunió végképp elvették a kedvét minden autoriter rezsimtől, meggyőződéses demokrataként viszont pártállástól függetlenül bármilyen szabadon választott vezető számára felajánlotta volna a tanácsait. Az, hogy baj van a világgal, még a matematikától is elszakította: biztos volt benne, hogy az emberiség egyszer eljut a Holdra, sőt, még tovább is, de abban is, hogy az ehhez szükséges fejlődést a lehető legokosabban kell irányítani, hogy maradjon még remény az ember számára.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: