„Vigyétek már innen ezt a gyereket, mert így nem tudok dolgozni”
„Ha van valaki, aki le tud nyugtatni egy hiperaktív gyereket, már az óriási segítség a tanárnak, aki így nem fog dühöngeni, és nem azt mondja, hogy vigyétek már innen ezt a gyereket, mert így nem tudok dolgozni” – mondja Váradi Balázs közgazdász, a Budapest Szakpolitikai Elemző Intézetének vezető kutatója, aki Erős Hanna junior elemzővel együtt a Civil Kollégium Alapítvány (CKA) megbízásából azt vizsgálta, hogy mennyit kellene költeni a nevelő és oktató munkát közvetlenül segítőkre (közkeletű rövidítéssel: NOKS) ahhoz, hogy a rászoruló gyerekeknek jusson elég segítség. – Először is nagy szolgálatot tenne az ügynek, ha az elátkozott »NOKS« kifejezés helyett lenne egy magyar szó, ami jelent is valamit, mert ez technikaivá degradálja és elidegenít attól, hogy valójában arról beszélünk, hogy vannak pedagógiai asszisztensek, iskolapszichológusok és könyvtárosok is egy iskolában.”
„Az elmúlt két évben egy csomó oktatási intézményt körbekérdeztünk az országban arról, hogy szerintük mi a magyar oktatás legégetőbb problémája, amire a legtöbb érintett szakember azt mondta, hogy a tanárokat segítő munkatársak nagyon hiányoznak a rendszerből” – mondja Sándor Kata, a civil szerveződésekből létrejövő kampányokra szakosodott CKA kommunikációs munkatársa arra a kérdésre, hogy honnan jött az ötlet, hogy a Budapest Intézettől megrendeljék a tanárok munkáját segítőkről szóló kutatást. „Ez az a dolog, amiben szerintünk még a leginkább el lehetne érni változást. Egyrészt a mostani tanárelégedetlenségi hullám egyik oka az, hogy a pedagógusok nagyon leterheltek, az asszisztensek pedig az ő munkájukat könnyítenék, másrészt azt érezzük, hogy ez az a terület, ami nagyon sokakat érint, így széleskörű társadalmi nyomást lehet helyezni a döntéshozókra” – magyarázza Sándor, hogy miért épp ezt a problémát ragadták ki a magyar oktatás tengernyi baja közül.
„Lényegesen több erőforrást lehetne erre költeni, és az mind jól hasznosuló pénz lenn” – mondja Váradi. – Nem 10 százalékkal többet, hanem ötször ennyi pénzt lehetne arra áldozni, hogy legyen elegendő pedasszisztens meg iskolapszichológus az iskolákban. De nemcsak több pénz kéne, hanem egy nagyon komoly váltást is véghez kell vinni ahhoz, hogy az iskola ne csak arról szóljon, hogy a tanítónéni frontálisan tanítja az osztályteremben üldögélő gyerekeket”.
Ha több lenne a tanárokat segítő szakember, kevesebb gyerek szorulna ki a normál iskolákból
De vajon érdemes-e épp a pedagógusok segítőire helyezni a legnagyobb hangsúlyt, amikor az oktatási rendszer átalakításáról gondolkodunk? „A magyar oktatás súlyos problémáit egyáltalán nem biztos, hogy megoldaná, ha jóval több ilyen szakembert kezdenek el alkalmazni – mondja Váradi –, az viszont már értelmes kérdés, hogy mi az, amin forradalom és teljes rendszerváltás nélkül is lehetne javítani. Ha több ilyen szakember lenne, az elsősorban azokon a gyerekeken segítene, akik eltérnek az átlagostól, mert ott válik kritikussá, hogy van-e pedagógiai vagy gyógypedagógiai asszisztens és iskolapszichológus, ha egy gyerek bármilyen szempontból eltér az átlagos fejlődésű gyerekektől. Lehet azt mondani, hogy ne toldozgassunk-foldozgassunk, de annak a gyereknek, akinek most nem jut gyógypedagógiai asszisztens és ezért nem tud tanulni a többiekkel, végtelenül lemarad, és esetleg egy szegregált intézményben köt ki, az nem válasz, hogy csak a forradalom a megoldás. Ráadásul a mostani keretek között ez jelentős előrelépés lenne, és nem is mond ellent annak, hogy ha egyszer jó oktatási rendszert csinálnánk, akkor ennek ugyanúgy helye lenne benne”.
Lannert Judit oktatáskutató, a T-Tudok oktatáskutató központ kutatója szerint viszont van annak veszélye, ha a pedagógiai asszisztensekre kezdünk el költeni. „Ha a pedagógus végzettség nélküli pedagógiai asszisztenseket kezdjük finanszírozni, akkor a mindenen spórolni próbáló állam miatt a képzett pedagógusok fognak kiszorulni rendszerből, ha az olcsóbb asszisztensekkel is megoldható a tanítás. Már most is látszik, hogy a pedagógushiány miatt az iskolákban az asszisztensek tanítanak, az óvodákban pedig az óvónők helyett ők vannak a gyerekekkel fél napot. Amire viszont érdemes lenne áldozni, az a képzett gyógypedagógiai asszisztensek számának növelése, mert ők, szemben a legtöbb tanárral, tényleg értenek a rászoruló gyerekekhez. A roma segítők számát lenne érdemes még növelni, mert nekik valóban nagy hatásuk lehet a roma gyerekek iskolai életére. Ezek tényleg hoznak valami többletet a rendszerbe, mert ahol igazán látszik, hogy mennyire hiányoznak ezek a szakemberek, azok a hátrányos helyzetű gyerekeket tanító iskolák."
A tanárokat segítő szakemberek hiányának problémája nem ismeretlen a világban: az országok 15 százalékában egyáltalán nincs ilyen, 29-44 százalékukban valamennyire megtalálható, és csak az országok 5-22 százalékában áll folyamatosan rendelkezésre asszisztens munkatárs attól függően, hogy melyik kategóriát nézzük – olvasható egy 2020-as UNESCO jelentésben. (A NOKS rövidítés is rengeteg pozíciót takar: ide tartozik a titkár, a dajka, a gondozónő, a takarító, a laboráns, a pedagógiai és gyógypedagógiai asszisztens, a könyvtáros, a szakorvos, a gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő, a szabadidő-szervező, a pszichopedagógus, a műszaki vezető, a jelmeztáros, az ápoló, a hangszerkarbantartó, az úszómester, a rendszergazda, a pedagógiai felügyelő, a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, a szociális munkás és a gyógytornász is.) Ugyanakkor az elmúlt 30 évben a tanulást támogató szakemberek számos országban az oktatás részévé váltak; az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban például megduplázódott az átlagos arányuk, ami azt jelenti, hogy ezekben az országokban 1000 diákra 15,5 asszisztens jut – derül ki egy 2015-ös, az ebben a témában készült eddigi egyik legátfogóbb OECD-tanulmányból.
Az asszisztensek nem arra vannak, hogy ők tanítsák az osztályt
A speciális igényű tanulók mellett dolgozó asszisztensek munkája kifejezetten hasznos tud lenni, az ezzel kapcsolatos dilemmát ugyanakkor jól érzékelteti a zimbabwei példa, ahol egy inkluzív oktatási program keretén belül osztálytermi asszisztensek foglalkoztak a fogyatékkal élő gyerekekkel. A munkájukról a tanárok is elismerően nyilatkoztak ugyan, de az már megosztotta őket, hogy vajon az asszisztenseknek gondozó vagy szakértői szerepet kell-e betölteniük. A tanárok jó része szerint a segítő munkatársak nem helyettesíthetik a tanárokat, nem válthatják ki a túlzsúfolt osztálytermeket és a gyógypedagógusok hiányát sem – olvasható a magyarországi helyzettől sem idegen probléma az UNESCO jelentésben. Ezért az inkluzív oktatás 2017-es írországi bevezetésekor például kimondták, hogy az asszisztensek csak a rászoruló gyerekek mellé rendelhetők, nem használhatók a tanár-diák arány csökkentésére, és nem lehet áthárítani rájuk a tananyag leadását.
Vannak országok, ahol az asszisztenseket az iskolai lemorzsolódás megelőzésére alkalmazzák. Egy ausztrál programban például a 15-20 éves anyákat segítik abban, hogy befejezzék az iskolát, és szerezzenek mellé még szakképesítést is. A programban a tanárok munkáját támogató asszisztensek töltik be az oktatási és a jóléti rendszer hiányosságaiból eredő űrt, és segítenek a tizenéves anyáknak, hogy a tanulásra tudjanak koncentrálni. A CKA felmérése is hasonló következtésre jutott: „a speciális nevelési igényű (SNI) és a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) gyerekek mellett a szegregált iskolákba járó roma gyerekek és a ma már 5000-nél is több ukrán gyerekek mellé kellenének leginkább a gyógy- és pedasszisztensek vagy a szociális segítők Magyarországon” – mondja Sándor Kata.
Váradi szerint „a középosztály csak akkor ütközik ebbe, ha a gyereke diszlexiás, pedig ez az egész szorosan összefügg a társadalmi rétegződés problémájával. A rosszabb hátterű, szegényebb családból jövő gyerekekkel nyilván sokkal gyakrabban előfordul, hogy nehézségeik vannak az iskolában. Ezeket a gyerekeket ma kipréseli a rendszer, ami képtelen őket tanítani, mert sem szakértelem, sem szakember nincs az iskolákban, ez pedig szépen rárakódik a szegregációra.”
A tanárok szeretik, ha van mellettük valaki, aki segíti őket
A tanárok jellemzően szeretik, ha van mellettük tanulást támogató munkatárs, aki átvesz tőlük egy sor feladatot, például az órák előkészítését, segít az órai fegyelem megtartásában vagy a csoportmunkában, és persze a tanulók is több egyéni figyelmet kaphatnak, ha a tanárokon kívül ott van más is. Az eredmény pedig az, hogy „a tanulók szükségletei nagyobb valószínűséggel teljesülnek, ami valószínűleg nagyobb teljesítményhez vezet – olvasható az OECD tanulmányban. – A bevándorló gyerekek befogadását, a drága, viszont a tanulási nehézségeket hatástalanul kezelő buktatás megakadályozása mellett a tanárok stresszét és munkaterhelését, ezáltal munkával kapcsolatos elégedettségüket is növeli, ha vannak asszisztenseik”.
Az igazán hatékony módszer az – derül ki brit és dán példákból is –, ha az asszisztenseket konkrét tanulók támogatására használják. Mivel ezek a szakemberek leginkább a nehézségekkel küzdő és az alacsony teljesítményű tanulókat segítik, fontos, hogy a képzésük megfelelő készségekkel és kompetenciákkal vértezze fel őket, méghozzá úgy, hogy a képzés csoportmunkára épül, és már a korai szakaszban az osztálytermi gyakorlat részévé válik – vonja le a konklúziót az OECD-tanulmány. „Ha nem jól alkalmazzák ezeket a szakembereket, a jelenlétük épp ellenkező hatást válthat ki, és akár negatívan is befolyásolhatja az osztálytermi munkát” – erősíti meg a tanulmány a Lannert által is felvetett problémát, nevezetesen azt, hogy mi történik akkor, ha képesítés nélküli munkatársak nevelik a gyerekeket az óvodákban és tanítják őket az iskolákban.
500 milliárddal kéne többet költeni iskolapszichológusokra és asszisztensekre
„Ma 30 ezer a tanár munkáját segítő szakember van a rendszerben, de ha csak a törvényi előírást nézzük, akkor másfélszer, ha a valóságos szükségleteket nézzük, akkor minimum négyszer annyi szakember kellene – mondja Sándor Kata. – A törvény most 250 gyerekenként rendel el egy pedagógiai asszisztenst, de ezzel az a probléma, hogy nem a szükséglet, hanem a gyereklétszám alapján határozza meg a számokat, pedig akadhat olyan iskola, ahol kevésbé van rájuk szükség, és olyan is, ahová jóval többen kellenének. És általában épp oda kéne a több asszisztens, ahol egyáltalán nincs betöltve ez az állás.”
Ahhoz, hogy kiszámolják, hány emberre lenne szükség, és az mennyibe kerülne a magyar államnak, Váradi és Erős abból indultak ki, hogy most hányan dolgoznak ilyen munkakörben, és mennyit költ rájuk az állam. „Erre aztán készítettünk 10 szcenáriót. Az egyik nagy ugrás, hogy annyi ember dolgozik a rendszerben, amennyit a rendelet előír. Bizonyos területeken 100 gyerekenként kellene egy félállás, más területeken egy teljes állás, de most ezek az állások sincsenek betöltve, mert annyira alacsonyak a fizetések, hogy nem mennek el ilyen pozíciókba az emberek. Ráadásul – teszi hozzá Váradi – a szakemberek szerint a rendeletben előírt számok már alapból is nagyon szűkkeblűek. De még ennél a forgatókönyvnél maradva is 50 százalékkal több emberrel kellene számolni, és nekik mind fizetést kell adni.”
És hogy hány asszisztensre lenne szükség a CKA számításai alapján? „Körülbelül négyszer több emberre és fizetésre lenne szükség, a mai fizetésekkel számolva. De persze az igazán ideális az lenne, ha szabad kezet adnánk az iskolának, hogy ő döntse el, mire van igazán kereslet, és nem abból indulnának ki, hogy hány gyerekre hány szakember juthat” – mondja Váradi. Még ennél is nagyobb szám jön ki, „ha nem annyit fizetünk nekik, amennyit most keresnek – ez a fizetés annyira alacsony, hogy nem sikerül betölteni a státuszokat –, hanem legalább annyit fizetnénk, mint a szintén alulfizetett pedagógusoknak. (A NOKS-bérek a rendelet értelmében alacsonyabbak, mint a pedagógusokéi.) Itt pszichológusokról és rendszergazdákról is beszélünk, akiknek egyáltalán nem kell feltétlenül iskolákban elhelyezkedniük, és ha ezt is figyelembe vesszük, az inflációt is beszámítjuk, ráadásul a rászoruló gyerekek száma is folyamatosan nő, akkor az jön ki, hogy több mint hatszor annyit kellene költeni ezekre a pozíciókra ahhoz képest, amennyit most költenek. Nagyságrendileg: ha most az állam 100 milliárdot költ az oktatásra, ideális esetben csak a NOKS-ra 500 milliárdot kellene költenie. De ha összevetjük a látványsportokra költött milliárdokkal, ez még mindig nem is annyira sok pénz”.
Amit a tanár nem tud megcsinálni, azt az iskolapszichológus és az asszisztens sem fogja tudni megoldani
Hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy változzon a helyzet? „Az egyik irány az, amelyik adottnak tekinti a létező rezsimet – mondja Váradi. – Ebben a helyzetben bátran lehet a tanári munkát segítő szakemberek számát és fizetését is emelni, mert ha egyszer megkapjuk a pénzt az EU-tól, erre vidáman lehet költeni. De ehhez a tanárok bérét is hozzá kell igazítani, hogy ne legyen bérfeszültség abból, hogy a könyvtáros többet kap, mint a tanár. A másik irány, hogy végre csinálunk egy modern iskolát, ami differenciál, és a különböző gyerekeket különböző megközelítésekkel tanítja úgy, hogy ne egyentéglákat neveljünk a gyerekekből.”
Lannert kicsit máshonnan közelít: szerinte a pedagógus szakmát kellene úgy megerősíteni, hogy a tanárok maguk is képesek legyenek kezelni a gyerekek problémáinak nagy részét. „Az egésszel a fő probléma az, hogy az iskolák nem tudják, mit kezdjenek a hátrányos helyzetű és eltérő fejlődésű tanulókkal. Az iskolapszichológus és az asszisztens nem tudja megoldani, amit a tanár nem tud megcsinálni. Emiatt a gyerekek minden baját pszichológiai és a hátrányaikból eredő problémaként értelmezik, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy azt hiszik, ha lenne elég pszichológus meg asszisztens, megoldódnának a problémáik”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: