Az USA-ban született 8 éves kisfiú a mongol buddhizmus új főlámája
Március elején a legnagyobb közösségi oldal mongol lapjain egy olyan hír kezdett terjedni, amelyre már nagyon sokan vártak. A dalai láma megnevezte és beiktatta a mongol buddhizmus főlámájának 10. reinkarnációját, egy kisfiút, aki egyes nyugati források szerint 8, más mongol források szerint 10 éves, és az Egyesült Államokban született. Az új főláma polgári neve hivatalosan nem ismert, de mongol médiajelentések szerint egyike egy ikerpárnak, akiket Aguidai és Achiltai Altannarnak hívnak. Apja Altannar Chinchuluun matematikaprofesszor, anyja Monkhnasan Narmandakh vállalatvezető. Beiktatása innen, Európából nézve talán nem tűnik annyira fontosnak, de az eurázsiai térség keleti felén élő buddhisták számára meghatározó esemény. Sőt, a mongoloknak még ennél is fontosabb, hiszen egy olyan történelmi pillanat érkezett el, amire, ha talán csak jelképesen is, de csaknem háromszáz éve várnak.
Ugyanakkor sajátos üzenete van annak is, hogy miközben a mongol buddhizmus meghatározó eseményéről van szó, a mongol kormányzat nem sietett kommentálni az eseményt, pedig napjainkban a buddhizmus tekinthető Mongólia államvallásának – a nemzeti identitás egyik pillére, és így alapvető szerepe van az állam önreprezentációjában is.
De ki is valójában ez a kisfiú, akinek a kilétére most fény derült? Mi az a pozíció, amit betölt, és milyen jelentőséggel bír a mongol buddhizmus tekintetében? Megnevezése és a dalai láma általi beiktatása vajon milyen geopolitikai kérdéseket vet fel? Lássuk!
Mi az a bogd gegeen?
A buddhizmus Mongólia meghatározó vallása, amely fontos szerepet játszik az ország történetének utóbbi évszázadaiban, és nélküle a mongol kultúra sem lenne olyan, amilyennek ma ismerjük. A vallás e történeti és kultúrtörténeti szerepét leginkább a 17. századtól a 20. század elejéig Kínát és a belső-ázsiai térséget is uralma alá hajtó mandzsu hódoltság időszakában vívta ki. Beágyazottságát jól jellemzi, hogy a majd hetvenéves szocialista rezsim vallásellenes politikája, és annak az 1930-as években zajlott brutális vallásellenes pogromjai sem tudták kitörölni a mongol mindennapokból. Az 1990-es rendszerváltás óta eltelt évtizedek a teljes vallásszabadság jegyében teltek, és bár az újjáéledő sámán hagyományok, az elsősorban a nyugati területeken élő kazah kisebbségre korlátozódó iszlám mellett gyors terjedésnek indult a kereszténység is, ma mégis a mongol lakosság 53%-a buddhistának vallja magát. Szekuláris államról beszélünk, ahol elviekben nem korlátozzák más vallások jelenlétét, de az alkotmány a buddhizmust tekinti Mongólia „hagyományos” vallásának.
A vallás tibeti közvetítéssel érkezett az országba, így a mongolok buddhizmusa a tantrikus elemekkel fűszerezett tibeti buddhizmusban gyökerezik, és ennek, illetve a belső-ázsiai térség sajátos történetének köszönhetően ma is ezer szállal kötődik a kettő egymáshoz. Igaz, egyre többen vannak, akik – néha nem feltétlenül teológiai, sokkal inkább nacionalista alapokon – a mongol buddhizmust önálló rendszerként emlegetik, vagy szeretnék annak látni. Ugyanakkor a korábban zajló fokozatos eltávolodás mellett az utóbbi időszakban mégis egyfajta visszarendeződésnek, a mongol és tibeti buddhizmus egyre szorosabb kapcsolatának lehetünk tanúi. Ennek talán legfőbb oka, hogy a szocializmusban elpusztult mongol buddhista edukációs rendszer újjáépítése nehéz volt, és a mai fiatal lámák képzésük jó részét gyakran töltik a tibeti emigráció kolostoraiban.
A buddhizmus két hullámban terjedt el a mongolok között. A 13. század közepétől indult első megtérés időszakában a vallás egyes képviselői igen jelentős pozíciókig jutottak a káni udvarban is. A tibeti szakja iskola akkori vezetője, Phagpa láma (Drogon Chögyal Phagpa, 1235–1280) a Kínában uralkodó Jüan-dinasztia alapítójának, Dzsingisz kán unokájának, Kubiláj kánnak (1215–1294) lett a legfőbb tanácsadója, egyúttal a mongol kori tibeti adminisztráció vezetőjeként fontos kormányzati pozíciót birtokolt. Részben személyén keresztül a vallás is komoly befolyásra tett szert a mongolok között, bár szerepe a központi mongol szállásterületen a birodalom összeomlása után visszaszorult.
A 16. században indult második mongolbuddhista-megtérés idején a vallás újabb lendülettel terjedt, és a mandzsu korszak végére meghatározó jelentőségűvé vált. Ebben az időszakban jöttek létre a témánk szempontjából fontos egyházi címek, így a dalai láma, illetve a mongol főláma, a bogd gegeen tisztsége is – mindkettő a mongol kánok és a tibeti buddhizmus vezetőinek sajátos szövetségéhez kapcsolható. A dalai láma címet a legfőbb hatalomra törő tümet-mongol Altan kán (1507–1582) adományozta 1577-ben az akkor épp tibeti pozícióinak megerősítéséért harcoló, reformált buddhista rend, a gelugpa vezetőjének, Sonam Gyatsónak (1543–1588). A dalai lámák később – 1642-ben, szintén mongol segítséggel – a tibeti világi trónt is megszerezték, így létrejött a tibeti teokratikus állam, amely a kínai betörésig fennállt, és amely mintát szolgáltatott az 1911–1919 között létrejött teokratikus mongol államnak is.
Ez utóbbinak volt vezetője a nyolcadik bogd gegeen, amely tisztség 10. újjászületésének bejelentéséről szólt a márciusi hír. A tisztség alapítása az 5. dalai láma nevéhez fűződik, aki először 1650-ben adományozta azt egy mongol kán fiának, Öndör Gegennek (1635–1723). Ő nemcsak a pozíció első birtokosa, de a mongol történelem és kultúrtörténet fontos szereplője is lett.
A mongol főlámák jelentősége
Öndör Gegen Zanabazar a cím birtokosaként a 17. századi, rendkívül turbulens belső-ázsiai és mongol történelem meghatározó alakjává vált, buddhista lámaként sokat tett a vallás mongolok közötti elterjesztéséért. Kolostorokat alapított, szent szövegeket fordított mongol nyelvre, létrehozott egy írásrendszert (a soyombót) e szövegek leírására, és az élet számos más területén – a mongol irodalomban és orvostudományban, a szakrális művészetekben – is maradandót alkotott. Őt tekintik a 18. századi mongol képzőművészeti reneszánsz legnagyobb alakjának is. Történeti szerepe azért kiemelkedő, mert egy olyan időszakban volt a mongolok legfontosabb vallási vezetője, amikor országuk a fokozatosan kelet felé terjeszkedő Oroszország és a mandzsuk uralta Kína harapófogójába került. Az akkor kisebb kánságokra szakadt, az érdekeiket a riválisaikkal szemben megvédeni képtelen mongolok számára meghatározó volt, hogy a fokozatosan kialakuló mandzsu fennhatóság idején legalább a buddhizmus mongóliai vezetője képviselje a mongolok közösségét, egységét. Jövendölések, próféciák, ún. lündenek segítségével ki is nyilvánította véleményét számos fontos politikai kérdésben.
A következő évszázadokban Öndör Gegennek, illetve az őt követő reinkarnációk tevékenységének is köszönhetően a buddhista kolostori rendszer egyfajta kulturális immunitást is biztosított a mongolok számára a mandzsu kor kétségkívül erősen uniformizáló, sinizáló hatása ellen. Ugyanakkor a buddhizmus terjedésével, a lámák és kolostorok számának drasztikus növekedésével párhuzamosan a mongol főláma szerepe egyre meghatározóbb politikai színezetet is kapott. Nem volt véletlen, hogy a mandzsu kormányzat 1757-ben, a második bogd gegeen halála után császári parancsban rögzítette, hogy a következő újjászületést csak a mongol területeken kívül lehet keresni.
Ennek következtében a cím harmadik képviselőjétől kezdődően a mongol buddhizmus főlámája mindig tibeti származású volt. Így történt 1911-ben, amikor a mandzsu dinasztia bukása után a magát függetlennek kikiáltó Mongólia káni trónjára az akkor regnáló 8. újjászületést emelték, és 1991-ben is, amikor a rendszerváltás után az akkori mongol államelnök, P. Ochirbat hivatalos állásfoglalásban kérte a 14. dalai lámától, hogy nyilatkozzon, létezik-e a 9. megtestesülés. A dalai láma akkor is egy tibeti származású szerzetest nevezett meg, aki 1991-től, a 9. bogd gegeenként az újjáéledő – és újabb virágkorát élő – mongol buddhizmus vezetője lett 2012-ben bekövetkezett eltávozásáig.
Amikor arra kérik a dalai lámát, hogy többet ne jöjjön ebbe az országba
A mongol buddhizmus főlámájának pozícióját tehát a 18. század közepétől tibeti származású szerzetesek töltötték be. Ez a mongol buddhizmus eredete és máig meghatározó tibeti kapcsolatai miatt talán érthető, de a mongolok számára sohasem volt teljes mértékben elfogadható. A 9. megtestesülés halála után egy olyan lehetőség adódott, amelyre 1757 óta nem volt példa. Ma Mongólia független ország, a vallásgyakorlatot semmi nem korlátozza, így lehetőség van arra, hogy a mongol buddhizmus vezetőjének következő megtestesülését ismét az országon belül keressék, hogy a cím „hazatérhessen”. Gondolhatnánk, hogy ez a mongolok belügye, de épp a mongol buddhizmus tibeti kapcsolatai adnak sajátos geopolitikai színezetet a kérdésnek.
A buddhista újjászületéseket mindig egy rangban felettük álló lámának kell beiktatnia. A belső-ázsiai térségben általában a dalai és pancsen lámák gyakorolták ezt a szerepet a mongol újjászületések esetében is. Ahhoz, hogy a mongol főláma legitim módon tudja elfoglalni a pozícióját, a dalai láma hivatalos állásfoglalása szükséges.
2016 novemberében ez meg is történt. A 14. dalai láma Mongóliába látogatott, és kinyilvánította, hogy megtalálták a bogd gegeen 10. újjászületését, akinek személyét akkor még nem hozták nyilvánosságra. A látogatás Kína azonnali tiltakozását vonta maga után, ami a kétoldalú kapcsolatok befagyásához vezetett. A mongol kormányzat ekkor sajátos lépésre szánta el magát, és a kínai tiltakozást látva „megkérte” a dalai lámát, hogy többet ne utazzon az országba. Érdekes kérés ez egy olyan cím birtokosával szemben, aminek eredete ily szorosan kötődik a mongol történelemhez.
Hét évnek kellett eltelnie, hogy a gyermeket – aki eddig buddhista tanulmányaival készült szerepére – megnevezzék idén márciusban. A hivatalos indoklás szerint azért vártak eddig, mert a körülmények nem voltak megfelelők. Az új főláma jómódú családban született, apja neves matematikus, anyja pedig az egyik legnagyobb magánkézen lévő mongol vállalat alapítója. Ráadásul a fiú mongol-amerikai kettős állampolgár is, ami a jelen világpolitikai csaták közepette pikáns helyzetet teremt.
A beiktatás tehát megtörtént, ma már ismerhetjük a 10. újjászületést, aki el is foglalhatja pozícióját a mongol buddhizmus vezetőjeként. A „hogyan tovább” a kérdés. Beszédes, hogy a mongol kormányzat nem kommentálta az eseményt, de így vajon milyen viszonyban lesznek a főlámával? Mi történik majd, ha a 14. dalai láma elhagyja a mostani megtestesülését? Lesz utóda? Hol fogják keresni? Milyen szerepet fognak ebben játszani a mongolok úgy, hogy tudjuk, a cím mongol eredetű, a tibetieken kívül eddig csak egy mongol – Yonten Gyatso (1589–1617), a negyedik – töltötte be ezt a pozíciót? Lehet-e mongol a következő dalai láma? Hogy alakulhat a tibeti és mongol buddhizmus vezetőinek szerepe a jövőben, ha pozíciójuk ilyen komoly politikai nyomás alatt van? Fontos kérdések, amikre eddigi tapasztalataink csak részben adhatják meg a választ.
A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: