„Mély gyásszal fogadta a szovjet kulturális közélet, Pablo Picasso halálhírét. Picassót a Szovjetunióban művészként, emberként, kommunistaként szerették és becsülték” – írta a Népszabadság két nappal a festő 1973. április 8-i halála után.

A Magyar Szocialista Munkáspárt lapjában gyászkeretes címet kapott a tudósítás, benne a Picasso-idézetekből összeszerkesztett ideológiai önvallomással – a „világhírű festőművész, grafikus, szobrász, keramikus és író” grandiózus életművénél akkoriban sokkal fontosabb volt, hogy Picasso évtizedek óta tagja volt a Francia Kommunista Pártnak.

Picasso elvtárs

A Népszabadság párizsi tudósítója ezért is tartotta fontosnak a következő napi lapszámban kiemelni, hogy a „keddi Szovjetszkaja Kultúra fényképes nekrológgal emlékezik meg a nagy spanyol művészről, a nemzetközi Lenin-Békedíj kitüntetettjéről. A Pravda párizsi tudósítója részletesen beszámol a franciaországi megemlékezésekről”.

A tudósítás arról szólt egyébként, hogy mivel Picasso utolsó lakhelyét, a délkelet-franciaországi Mougins községet már megbénították az oda utazó gyászolók, a „Francia Kommunista Párt, amely Pablo Picassóban kiemelkedő harcosát és 1944 óta hű tagját gyászolja, Párizsban, a L’Humanité szerkesztőségének előcsarnokában jelképes ravatalt állított fel. Kedden egész nap hosszú sorokban vonultak ide a párizsiak, és bejegyezték nevüket az emlékkönyvbe”.

A 92 évesen elhunyt Picasso történelmi korszakokon átívelő teljesítményét nemcsak a 20. század első harmadában-felében értékelték viszonylag kevesen, de még halála idején sem az alkotásai miatt számított világhírű művésznek.

Takács Péter tíz évvel ezelőtti tanulmánya szerint az „Ermitázsban és más gyűjteményekben 1917 előtti képei sokáig jobban reprezentáltak voltak mint a későbbiek; vagyis a cári Oroszország idején a múzeumok inkább vettek Picasso-képet, mint a lenini, sztálini és hruscsovi időkben, s ezt a hiányosságot csak az 1980-as évektől kezdődően orvosolták. Sokáig a szovjet művészetpolitikusok is úgy vélték, hogy képei »kificamított« és »deformált« módon ábrázolják az embert, s egy »elkorcsosult«, sőt egyenesen »elfajzott« ízlést tükröznek. Emlékezetes, hogy az 1961-es moszkvai kiállításán Nyikita Hruscsov az egyik Picasso-szobor előtt hangosan elnevette magát. Erről a művészeti lapok természetesen hírt adtak – a formalizmus és a modernizmus problémáival foglalkozó »elméleti« írások kíséretében”.

A békevilágtalálkozók és a galambok

Nem véletlen, hogy az ízlésben kétségtelenül a nép széles tömegeit képviselő, az impresszionista tájképeknél modernebb műveket befogadni képtelen pártkorifeusok és az ideológiai irányvonalat kijelölő teoretikusok sem a 20. századi izmusokat teremtő alkotásai miatt ajnározták Picassót. Az 1937-es Guernicát ugyan az antifasiszta művészet alapművének nevezték a sztálini Szovjetunióban, majd a hidegháború éveiben szerte a vasfüggöny keleti oldalán is, a szovjet blokk országaiban igazán csak az számított, hogy a nyugati művészvilág egyik meghatározó figurája 1945-től kommunista párttag, ráadásul aktív békeharcos volt.

Az utóbbi frontkatonai kinevezését annak köszönhette, hogy az 1949 áprilisában Párizsban rendezett első nemzetközi békekongresszus plakátjára egy eredeti Picasso-grafika került, és a békegalambok azóta is világszerte a picassói sablon szerint készülnek világszerte. A történet a Nők a békéért című nemzetközi folyóirat 1949-es levelezőlapjával kezdődött, amelyet a lap szerkesztői a Gyermek galambbal című 1901-es olajfestmény reprodukciójával díszítettek, hogy felhívják a figyelmet a háborúk okozta szenvedésre.

A világkongresszus szervezőbizottsága a festmény impresszionista stílusában kért jelképként használható alkotást Picassótól. Senkit sem zavart az olajágat szájában tartó galamb megkérdőjelezhetetlen bibliai eredete.

A festőként is világhírű etológus Desmond Morris a Szürrealisták című kötetében idézi a szovjet-orosz író, Ilja Ehrenburg visszaemlékezéseit.

„Hárman ültünk az asztalnál – írja Ehrenburg –, Picasso, Paul Éluard és én. (...) Aztán a galambokról kezdtünk beszélni úgy általában. (...) Picasso nevetve mondta, hogy a galambok mohó, veszekedős állatok, s valójában nem is tudja, hogy miért váltak a béke szimbólumává. Aztán a saját galambjairól kezdett beszélni, s rajzok százait mutatta nekünk, melyeket egy plakáthoz készített; tudta, hogy a madár, ami rákerül a plakátra, be fogja járni a világot (...) százezrek ismerik meg és szeretik majd őt kizárólag a galambjai miatt”.

Picasso galambfestészetét aztán végül művészetként is elismerte a béketábor. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1950-ben Nemzetközi Sztálin-díjjal honorálta a minden alkalommal kicsit más, de mégis ugyanazzal az átütő erővel felruházott logókat. Az éveken át gyümölcsöző munkakapcsolatot aztán a szovjet elvtársak a külföldieknek adható legmagasabb rangú kitüntetéssel, a Nemzetközi Lenin-békedíjjal pecsételték meg.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: