Patkánycárt választottak New Yorkban
Eric Adams, New York polgármestere bejelentette, hogy kinevezték a város történetének első patkánycárját. Adams, aki nem rajong a patkányokért, ígéretesnek nevezte, hogy az új cár, Kathleen Corradi „meglehetősen vérszomjasan” foglalta el a pozícióját. Corradi korábban tanárként dolgozott, de a rágcsálóirtás világában is megállja a helyét, korábban az iskolák patkánymentesítésén dolgozott. A polgármester New York első számú közellenségeinek nevezte a patkányokat, amelyek az utóbbi években egyre nagyobb gondot okoztak a város lakosainak.
Ezért részben a világjárvány volt felelős: sok kutató szerint az is kedvezett a patkányok elszaporodásának, hogy az éttermek bezárásakor a helyiek egy része úgy döntött, hogy az utcán fog étkezni, az ezzel járó maradékok pedig kapóra jöttek az állatoknak. A szemétszállítás lassúsága miatt a patkányok a szemétben is elegendő élelmet találtak, Adams szerint az utóbbi hónapokban hozott új városi szabályok ezt is segítenek majd megfékezni. Az új rendelkezések értelmében a szemetet a szemétszállító cégek gyorsabban kötelesek elszállítani, a kidobott élelmiszereket pedig ezentúl komposztálják, így egyszerre csökkentik a pazarlást és az állatok táplálékforrásait is.
Azt nem lehet tudni, hogy hány patkány él New Yorkban: egy városi legenda szerint több van belőlük, mint emberből (vagyis több, mint nyolcmillió), egy 2014-es becslés szerint viszont mindössze kétmillióan vannak. Bár a pontos számuk nem ismert, az biztos, hogy az elmúlt időkben növekedett a patkányészlelések száma a városban, ahogyan az is, hogy hiába neveznek ki rögtön egy cárt ellenük, a kiirtásuk vagy akár a populáció visszaszorítása nem lesz egyszerű feladat.
Lehetetlen küldetés
Xocithl Gonzalez amerikai író az Atlanticban megjelent cikke szerint 1950-ben egy kutatás szerint 250 ezer patkány élhetett a városban, a 2014-es kétmilliós becslés tehát azt jelenti, hogy a rágcsálók száma 65 év alatt nyolcszorosára emelkedett. Robert Corrigan patkánykutató szerint 1974-ben csak New York 11 százalékában voltak megtalálhatóak a patkányok, mostanra a fertőzöttség arányát 80-90 százalékosra teszi.
Gonzalez szerint bár könnyű az utcai büfékre, a kinti étkezésre vagy akár a parkokban történő madáretetésre kenni a patkány-boomot, számos oka van az állatok elszaporodásának. Corrigan szerint az egyik fő ok a klímaváltozás: a patkányok a keményebb teleken kevésbé tempósan szaporodnak, és kevesebb élelemhez is jutnak, az enyhébb időben viszont épp olyan iramban szülnek, mint általában. A másik fő ok a szemeteszsákok elterjedése (ezeket az utcára kirakott, elszállításra váró szemét esetében a hatóságok ajánlása szerint érdemes patkányállóra cserélni). A hatvanas évek előtt Corrigan szerint a patkányok nehezebben fértek hozzá a háztartási hulladékhoz, de azóta minden ezekben landol.
Azon kívül, hogy sokan iszonyodnak a patkányoktól, az állatok egészségügyi problémákat is okozhatnak: New Yorkban az elmúlt években egyre több leptoszpirózisos eset fordult elő. Tömeges megbetegedésekről még nincs szó, de a trend nyilvánvaló, a betegség pedig leginkább a patkány vizeletével terjed.
Bár Adams nagyon lelkesen jelentette be Corradi érkezését, nagyon valószínű, hogy a patkánycár sem tudja megoldani a város patkányproblémáját. Corrigan szerint ahhoz, hogy New York megszabaduljon a patkányoktól, a populáció 96 százalékát ki kellene pusztítani.
A szemétszállítás teljes átalakításával, iszonyatos pénzekkel és tömeges mérgezésekkel, az elképzelhető legátfogóbb patkányellenes intézkedéscsomaggal is csak a patkányok 50-60 százalékát lehetne elpusztítani, a megmaradt állatok pedig pillanatokon belül újra elszaporodnának. A város négy új törvénytől és Corradi lelkesedésétől várja, hogy sikerül pontot tenni az ügy végére, de Corrigan szerint ez a csata már elveszett: a patkányok már azóta vígan elvannak New Yorkban, mióta még Új-Amszterdamnak hívják, és valószínű, hogy ha valaha ismét átneveznék a várost, ugyanolyan jól éreznék magukat benne, mint korábban.