A népviselet titkai: amikor a ruhád mindent elárul rólad
Bár április 24. a népviselet napja, valójában ez az alkalom inkább az ünnepi ruházatról szól, és nem általában a népi, paraszti öltözetről – mondja Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Közművelődési és tudományos szakmai vezetője, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense arról, hogy mire is hívja fel a figyelmet az egyébként alulról szerveződő esemény. Országszerte, illetve a határon túli magyar településeken is sokan népi viseletet öltenek erre a napra, amivel megmutatják tiszteletüket a hagyományos népviselet felé. Azonban ezek a ruhák, ha ma már nem is, régen sokkal többet jelentettek annál, mint hogy megóvták viselőiket a hidegtől vagy a tűző naptól.
Minden egyes nap fel kellett öltözni
A viseletekről ugyanis elsőre a legtöbbeknek az ünnepi öltözék jut eszébe, de ahogy Sándor is fogalmaz, az emberek a mindennapokban is felöltöztek, olyankor pedig leginkább a praktikum számított.
Mindamellett a ruházat nemcsak funkcionális volt, hanem tájékoztatott arról is, hogy milyen családi és anyagi helyzetben van a viselője, vagy épp milyen korú. „Bizonyos esetekben a férfiak foglalkozására lehetett következtetni abból, hogy milyen ruhát hordtak, gondoljunk csak a juhászokra, csikósokra, kanászokra” – mondja a kutató, míg a szoknyák és kendők színe a nők családi állapotáról árulkodott. Tovább bonyolították az öltözködési szokásokat az egyes ünnepi alkalmak, ráadásul minden tájegységnek, sőt olykor egymáshoz egészen közel fekvő településnek is eltérő motívumai, öltözködési szokásai voltak.
A viselet egy kicsit mindenkié
Ebből viszont mára nem sok maradt. A kivetkőzéssel (így nevezik azt a folyamatot, amikor a legtöbb, még népviseletet hordó férfi és asszony fokozatosan elhagyta a hagyományos öltözéket), megszűnt a hagyományos öltözködés összetett jelentéshordozó rendszere. Míg Ausztriában vagy Észtországban gyakorlatilag megszakítás nélkül szerepe volt a hagyományos öltözeteknek, Magyarországon jószerével évtizedek teltek el anélkül, hogy a népviseleteket és az ahhoz kapcsolódó hagyományokat rendszerszinten ápolták volna. Bár szórványosan ma is megjelennek a hagyományos viseletek, mostanra a legtöbb családban már emléke sincs ennek az öltözködési hagyománynak.
Az űrt az sem tudta betölteni, hogy a Kárpát-medencében, elsősorban a magyarlakta, de Magyarországtól elcsatolt vidékeken kimondottan fontos szerep jut a viseletnek. Egy-egy tájegység hagyományos viselete az összetartozásra is utal, és Sándor szerint ez az egyike annak a három fontos szerepnek, amivel a tradicionális ruhatár a mai napig bír.
A másik ilyen terület egyben a legszigorúbban szabálykövető is: ez a tánc- és népzenei együttesek köre. Számukra ugyanis a minősítő események és a közönség elvárásai is megszabják, hogy mintegy kimerevített képként kell egy adott tájegység adott pillanatban hordott viseletét megeleveníteniük a színpadon. „Oda kell figyelni a szoknya hosszára, arra, hogy hogyan áll a kötény, milyenek a színek” – sorolja Sándor, de ugyanígy szerepe van a cipőnek vagy a kalárisoknak és keszkenőknek is. Bár egységes szabályozó testület nincs, a versenyeken, a minősítőkön és a fellépéseken külön szempont, hogy a táncosok a választott tájegység hagyományainak megfelelően öltöztek-e fel a műsor előadásához.
A harmadik, a viseletek szempontjából fontos terület a táncházasok öltözködése. Ők azok, akik már szabadabban értelmezik a ruházkodási szabályokat, többnyire egyedi ruhadarabok megjelenítésére helyezik a hangsúlyt. A táncházba járók öltözékének egy-egy darabja reflektál a számukra fontos tájegység hagyományos viseletére, ezt ötvözik a modern ruházattal.
Alig kutatták, mert túl közel volt Budapesthez
A népviselet szó hallatán általában a hollókői vagy a kalocsai viselet vagy a matyó hímzés jut az eszünkbe, pedig ki sem kell lépni Budapestről ahhoz, hogy ha nem is a mindennapos viselet részeként, de ünnepek alkalmával találkozzunk az öltözködési hagyományokkal.
A 15. kerületi Rákospalota például régre visszanyúló népi kulturális gyökerekkel rendelkezik. Palota még a második világháború alatt is önálló település volt; az ott élők többsége földműveléssel, állattartással foglalkozott, és a paraszti kultúra annak ellenére erősen megmaradt, hogy a település szorosan összenőtt Újpesttel.
Ennek a viszonylagos elszigeteltségnek a folyománya, hogy a palóc hagyományokra építve Palotán saját jellemző viselet alakult ki olyan jellegzetes darabokkal, mint a krétás cipő, a konty vagy a „gánickék” harisnya. De nemcsak a viselete volt egyedi a kistelepülésnek, hanem a táncai is, csakhogy ezeket, főképp mivel Budapest közvetlen szomszédságában helyezkedett el a település, alig kutatták, úgyhogy most a környező települések szokásai és emlékek alapján rekonstruálják őket.
Nem is volt kérdés, hogy közünk lesz a viseletekhez
Kevés olyan család él már a kerületben, akiknek a felmenői még emlékeztek, emlékezhettek arra, milyen volt a városrész élete önálló faluként. Üdítő kivétel tehát az Artner cslád története, akik a Qubitnek nemcsak arról meséltek, hogy mit jelent számukra a hagyományőrzés, hanem betekintést engedtek egyedi ruhagyűjteményükbe és a családi fotóalbumban őrzött pillanatokba is.
Artnerné Dudás Zsuzsanna és lánya, Artner Zsuzsanna nem első generációs hagyományőrzők. Számukra teljesen magától értetődik a tradíciók tisztelete, a szüreti fesztivál, a pünkösd vagy más fontos események idején előkerülő ruhák viselete. A családban ennek hagyományát Artnerné Dudás Zsuzsanna nagymamája alapozta meg: Sügyi Varga Julianna gyermekkorától haláláig kizárólag az alkalmakhoz illő viseleteket hordott. Hétköznapokon a földeken, és vasárnap a templomban is.
Az ő szekrényei előtt állunk, amikor Artnerné Dudás előveszi a kedvenc darabját a gyűjteményből, egy rózsaszín, hímzett juplit. A béleletlen, de vastagabb anyagból készült blúz jó szolgálatot tett hűvösebb időben, mégis elegáns viseletnek számított. A feltűnő színű darabot főleg fiatal lányok hordták, az idősebbek egyre kevesebb színes holmit öltöttek magukra. „A viselet megmutatta az élethelyzeteket. Abból, hogy egy asszony mit hord, tudni lehetett a családi állapotát” – mondja Artnerné Dudás Zsuzsanna.
Gyűjteményét főleg nagymamája régi darabjaira építette, de a fényképalbumokkal együtt előkerülnek más rokonok és ismerősök emlékei is, akiknek ruhái végül ezekben a régi szekrényekben kötöttek ki. Artnerné Dudás Zsuzsanna ugyanis megbízhatóan és tisztelettel őrzi a darabokat, igyekszik karbantartani őket, sőt, keresi a lehetőségét annak, hogy minél többen megismerjék őket. Keményített blúzokat vesz elő és a szekrényben található színes kendőkre mutat. Köztük van az a darab is, ami Ország Juci néni öröksége. Rá mindig lehetett számítani, ha a kontykötésről és menyasszonyi koszorú készítéséről volt szó, ezeknek a mestereként tartották számon.
Nem vetkőztek ki
Artnerné Dudás Zsuzsanna meghatározó kapcsolata a viseletekkel kisgyermekkorában kezdődött. Édesanyja ugyan nem hordott rendszeresen ilyen ruhákat, „nagymamám viszont soha nem vetkőzött ki. Sem a második világháború után, sem a rendszerváltáskor. Haláláig viseletet hordott, mindig az alkalmaknak megfelelőt” – mondja. Ez a mindennapokban egyszerűbb szoknyát és inget jelentett, amiben az asszonyok a földeken is könnyen el tudták végezni a munkát – Rákospalota ugyanis, bár 1950-ben Budapest részévé vált, utána szinte zárt faluként működött a maga gazdálkodó lakosaival.
Időközben persze sokan feladták a hagyományos viseleteket, és a mindennapokban kényelmes otthonkára vagy olcsóbb, egyszerűbb anyagból készített ruhadarabokra váltottak. A nagymama viszont mindvégig ragaszkodott a megszokott ruháihoz, sőt maga javította őket a tornácon elhelyezett és a mai napig megőrzött varrógépén; ha kellett, több tízszer is megstoppolta a rákospalotai öltözékre jellemző gánickék harisnyáit.
Mikor unokája született, megmutatta neki a viseleteket, ünnepi alkalmakkor pedig fel is öltöztette a kis Zsuzsannát, akinek itt kezdődött a kapcsolat a hagyománnyal. A ma tanítóként dolgozó családanya kisgyermekként érdeklődve hallgatta nagymamája történeteit és tanácsait. Azzal nőtt fel, hogy hogyan kell ezekkel a ruhákkal bánni, megtanulta, hogyan keményítheti ki tökéletesen az ingeket és a szoknyákat. „Eleinte mindig a nagymám öltöztetett, aztán ő instruálta anyukámat, később pedig volt, hogy már egyedül öltözhettem fel. Általában talált egy-egy dolgot, amit lehetett volna jobban is csinálni” – meséli. Zsuzsanna rengeteget tanult a tanácsokból, és ma már ő támogatja a kerületi Szilas Néptáncegyüttest, amikor palotai viseletben adnak elő rendezvényeken.
„Nekem ez a természetes. Amikor olyan alkalom van, akkor tele a ház ruhákkal, és öltözünk” – mondja a ma már egyetemista Artner Zsuzsanna, Artnerné Dudás Zsuzsanna lánya, aki megörökölte édesanyja viseletek iránti szeretetét, annak ellenére, hogy a szülei soha nem erőltették, hogy néptáncoljon vagy hagyományos viseletet hordjon. Ő mégis azzal nőtt fel, hogy ez az élet és az ünnepek része, a néptánchoz pedig szorosan hozzátartozik. Úgy véli, maga is szívesen továbbörökítené a hagyományokat majd a saját gyermekeire, és ez szerinte ez egyáltalán nem teher. Büszke palotai gyökereire, és bár kiskamaszként még kicsit féltékeny volt, mostanra szívesen megosztja bárkivel mindazt, amit örökölt: a táncot, a viseletet, a szokásokat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: