Azt még a kisgyerek is tudja, hogy a mesemondás és mesehallgatás annak idején a falusi, paraszti közösségek szórakozási formája volt. A kollektív kukorica- vagy tollfosztások intézményei azonban már rég megszűntek. A népmeséket manapság jó esetben csak a gyerekek hallgatják, már ha egy felnőtt felolvassa nekik valamelyik – az eredetileg lejegyzett szövegekre nyomokban emlékeztető átírásokat tartalmazó – mesekönyvből. Épp ezért meglepő, hogy az elmúlt pár évben a mese visszatalált a felnőttek világába. Hogyan történt? Erről is szó esik a CEU Határtalan Tudás című előadás-sorozatának pénteken, június 4-én késő délután online megrendezett epizódjában.

Táncházas minta

„Felnőtt emberek egyre többször és több helyen kifejezetten azzal a dedikált céllal gyűlnek össze, hogy közülük egyik-másik mondja, a többi meg hallgatja az élőszóban, szinte improvizálva előadott népmesét” – mondja Sándor Ildikó néprajzkutató, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője, a Magyar Táncművészeti Egyetem docense. Szerinte a jelenség az 1970-es évek elején szárba szökkent táncházmozgalom hőskorához hasonlítható. Azzal a különbséggel, hogy akkor a még fellelhető hagyományt kutató folkloristák és a gyökereit kereső fiatal értelmiség budapesti egymásra találásáról volt szó, ma viszont nem kizárólagosan nagyvárosi jelenség, hogy közösségi terekben, kávéházakban, kocsmákban, művelődési házakban mesekörök szerveződnek.

Félreértés ne essék, ezeken az eseményeken még véletlenül sem egy Benedek Elek-féle válogatásból, netán valamely néprajzi archívum anyagából olvasnak fel egymásnak az egybe gyűltek. „Élőszavas, az itt és most varázsával, a hallgatóságot bevonva zajlik a népmesék újraalkotása” – fogalmaz a néprajzkutató, aki szerint a gondűzés és félelemoldás, a bajokon való felülkerekedés eszközeként használt közösségi szórakozás, az eleven és élő mesemondás ősi jelensége támad fel újra.

Nemzetközi mesélhetnék

Sándor Ildikó szerint ahogy a táncházmozgalom megszületésekor, most is a dolgok sajátos együttállása adta meg a kezdő lendületet. Az elmúlt 20-30 évben világszerte felvirágzott a storytelling, a történetmesélés közösségi műfaja. A slam poetry-től a stand up-ig számtalan műfajra bomló jelenség a társadalomkutatók szerint közösségszervező, tudásátadó, traumafeldolgozó funkciót is betölt a modern társadalmakban: Boccaccio Dekameronja nem csak a járványhelyzet miatt az egyik legjobb példa arra, hogy egymás történeteinek hallgatása kortól és kultúrától függetlenül univerzális feszültségoldó szórakozás.

A nemzetközi történetmesélési láztól részben függetlenül Magyarországon páran már korábban felfedezték a népmesékben és a mesemondásban rejlő varázslatos pedagógiai és pszichológia erőt. A néprajzkutató Boldizsár Ildikó vagy Bajzáth Mária munkásságát említi, akik mesepedagógusok százait képezték ki. Ebbe a sorba tartozik a Hagyományok Háza, ahol 15 éve indultak az első folklorisztikailag is hiteles, az autentikus gyűjtött anyagra építő mesemondó tanfolyamok.

Kötött improvizáció

A tananyag részei a néprajzilag hiteles népmesék, és ismerni kell a műfaj szabályait és jellemzőit is, de a mese revitalizálásának módszertana a táncházas srófra jár. Ahogy a 2010-ben UNESCO világörökséggé választott magyar táncház-módszernél is, a mozgóképen vagy hanganyagban archivált paraszti adatközlők mesélései jelentik az alapot. Az ő fordulataik, gesztusaik, átkötéseik, stílusuk, variációik, előadói eszközeik, vagyis a gyakorlat nem egyszerűen a gyűjtésekben archiváltak megtanulása és visszaadása, hanem a kötött improvizáció.

„A cél egyfajta Homo narrans, a mesélni tudó ember megalkotása, aki képes úgy elmondani azt, amit ő átélt, látott vagy hallott, hogy azzal rabul ejti a többieket, akik részeseivé válnak a meséknek” – fogalmaz a néprajzkutató. A tanfolyam gyakorlati feladatainak egyike például, hogy a résztvevőknek a neutralizált, tömörített, lebutított modern meseátiratok részleteit kell felöltöztetniük azokkal a mesepoétikai eszközökkel, amelyek az autentikus népmesék sajátjai. Ez azonban nem jelenti merev archaizálást.

„A 20. század közepéről számos olyan kiváló mesemondót ismerünk, akik beemelték a modern jelenségeket, intézményeket, a technikai vívmányokat meséikbe” – mondja a néprajzkutató. Kedvence Ámi Lajos, aki „a telefont, a diósgyőri vasgyárat, a népfelkelőket úgy meséli bele a veretes és a szakirodalomban mese-típusszámmal tárgyalt archetipikus meséibe, hogy öröm hallgatni. Ezektől az elemektől a mese nem megy tönkre, a hallgatósága egyszerre lesz jelen egy képzelt csodavilágban és saját jelen valójában”.

A tanfolyamot abszolváló mesemondók azonban olyanok, mint a frissen vizsgázó autósok, akik vezetni csak a forgalomban tanulnak meg. A mesemondás is olyan művészi szintekre emelhető mesterség, amelynek fogásait isten igazából csak a csinálás közben lehet elsajátítani. Az viszont örök, hogy egy ma elmondott népmesében is győznie kell a jónak, és a legkisebb, legalacsonyabb státuszú hősnek mindenképp meg kell küzdenie az igazáért, és hogy a dolgokat jóra fordítsa, továbbá nem sérülhet a mesei hármasság aranyszabálya sem: ha valamiből az első réz, akkor a másodiknak ezüstnek, a harmadiknak pedig aranynak kell lennie.

A Határtalan Tudás következő eseményének előadói:

• Sándor Ildikó néprajzkutató;
• Klitsie-Szabad Boglárka etnográfus, mesemondó;
• Gombos Péter egyetemi docens, olvasáskutató.

Időpont: 2021. június 4. 17.30 óra; a közvetítés itt tekinthető meg.

Esszépályázat

A CEU és a Qubit május elején közös esszépályázatot hirdetett a Határtalan Tudás rendezvénysorozathoz kapcsolódóan egyetemi és főiskolai hallgatók számára. A kiírás célja, hogy minél több fiatal legyen aktív részese, értője és alakítója a modern tudomány eredményeiről szóló közbeszédnek, szakmai diskurzusoknak. Pályázatunkon a Határtalan Tudás eseményein elhangzottakra reflektáló vagy azokat továbbgondoló írásokat várunk.

• A maximális terjedelem: 5000 karakter;
• a fődíj: Qubit-megjelenés és 250 ezer Ft;
  
• a leadási határidő: június 15.

Korábbi kapcsolódó cikkeink: