Csernobil Magyarországon: titkolózás, hazudozás és rengeteg saláta a menzán
„Fogták a fejüket tegnap az újvidéki piacárusok is, mert senkinek sem kellett a fejes saláta, a zöldhagyma, a spenót és a gyümölcs. Az emberek ugyanis aggódnak egészségükért, különösen, amióta az illetékesek felhívták a lakosság figyelmét, hogy lehetőleg ne fogyasszák a nagylevelű zöldségféléket, mert sugárszennyezettek. A közvélemény és a piaci árusok megnyugtatására azonban elmondhatjuk, hogy az emberi egészségre ártalmatlan sugáradagot kaptak a vetemények, lehet őket fogyasztani, miután bő csap vízben alaposan megmostuk őket”
– nyugtatta olvasóit a Magyar Szó 1986. május 4-én. Hogy miért kellett nyugtatni az olvasókat? Azért, mert addigra kiderült, hogy nyolc nappal korábban, április 26-án hatalmas robbanás rázta meg a szovjetunióbeli kisvárosok, a magyar határtól mintegy 800 kilométerre fekvő Csernobil és Pripjaty közelében felépített Vlagyimir Iljics Lenin atomerőművet. Az emberiség történetének sokak szerint legsúlyosabb nukleáris balesete számos emberéletet követelt, de a tragédia utóélete arra is rávilágít, hogyan próbálta először eltitkolni, aztán eljelentékteleníteni a katasztrófát a Szovjetunió és a szocialista blokk országai, köztük Magyarország vezetése.
Nem kis részben az HBO néhány éve bemutatott, Csernobil című minisorozatának köszönhetően mára szinte óráról órára tudható, hogyan vezetett katasztrófához az emberi hibák sorozata 1986. április 26-án hajnali 1 és 2 óra között. A röviden csak csernobili atomerőműként ismert, 1977-ben üzembe állított erőmű 4-es számú reaktora 1986. április 26-án hajnalban robbant fel. A nagyközönség számára még 2019-ben is megdöbbentő részleteket feltáró minisorozat érzékletesen taglalta, milyen következményekkel járt a katasztrófa a Pripjaty folyó mellett épp az atomerőmű miatt felhúzott, mintegy ötvenezres város lakóira. De vajon milyen hatása volt a balesetnek a szomszédos baráti állam, Magyarország lakóira?
Az sem világos, hogy az ország vezetői mikor értesültek a csernobili robbanásról
A Szovjetunió első reakciója a csernobili robbanásra a hallgatás volt, és a baráti országok, köztük Magyarország politikai és katonai vezetése is ehhez tartotta magát. Olyannyira, hogy Horváth László nyugalmazott őrnagy, aki emlékei szerint 1986. április 26-án a budai várnál teljesített egységparancsnoki pozícióban 24 órás katonai szolgálatot, egy Youtube-videóban azt idézte fel, hogy amikor az általa irányított katonákkal estefelé elvégeztette a napi szokásos háttérsugárzás-mérést egy I. kerületi épület tetején, és szokatlanul magas értékeket mértek, hiába telefonálta körbe a feljebbvalóit, sem ők, sem az ország többi ellenőrzőpontján, például Pakson és Miskolcon hasonló méréseket végző katonák nem tudtak megnyugtató választ adni arra a kérdésre, hogy mi állhat a kiugró értékek hátterében. Mint felidézte, másnap, vagyis április 27-én, Grósz Károly későbbi miniszterelnök közvetlen munkatársától hallotta először az akkor még a legfelső politikai körökben is csak pletykaként és találgatásként terjedő, szigorúan titkosan kezelt hírt, hogy baleset történhetett Csernobilban. A hivatalos iratok szerint Magyarország légterét a sugárfelhő csak április 29-én érte el, ami ellentmondani látszik a 26-án este Horváthék egysége által mért magas sugárértékeknek.
A civilek egy igen szűk rétege mégis értesült a szomszédos Ukrajnában történt balesetről. Bedő Iván turnusvezető ugyanis a Skandinávia területén észlelt radioaktív felhőről szóló nyugati híradásokra, elsősorban a BBC híreire hivatkozva már április 28-án este adásba engedte a Magyar Rádióban azt a hírt, amely a feltételezett csernobili atomreaktor-balesetről szólt. Így akik késő este hallgatták az adást, már a Szabad Európa Rádió első, április 29-i beszámolója előtt értesülhettek a balesetről. Bedő annak ellenére fegyelmit kapott, hogy április 29-én a hazai nyomtatott sajtóban az első hivatalos hírek is megjelentek a balesetről.
A paksi erőműnél és a záhonyi vasúti átkelőnél villámgyorsan reagáltak
Az Országos Atomenergia Bizottság 1986 júliusában kelt szakmai összefoglalója szerint egyébként a magyarországi polgári védelem azért tudott villámgyorsan reagálni a Horváth őrnagy visszaemlékezése szerint április 27-én már ismert helyzetre, mert a paksi atomerőmű megépítése után, 1980-tól több ütemben országos környezetellenőrző rendszert állítottak fel. Mire április 29-én a lakosságot is tájékoztatták a katasztrófáról, már fel is állt az országos szakértői ügyeleti hálózat, és elkezdődött mintegy másfél millió jódtabletta legyártása is.
Hirtelenjében a Szovjetunió felől Magyarországra érkező vasúti szállítmányok sugárszennyezettségének ellenőrzését is szükségesnek ítélték, ehhez azonban nem volt az országban megfelelő mérőműszer. Az Izotóp Intézet és a Gamma nevű vállalat rekordidő, mindössze 8 nap leforgása alatt fejlesztett olyan sugárkaput, amely felügyelet nélkül is folyamatosan működött, Ez a szerkezet a riasztási szint meghatározásához automatikusan figyelembe vette a háttérsugárzás pillanatnyi értékét, az áthaladó jármű haladási sebességét, valamint árnyékoló hatását is. A záhonyi vasúti átrakó és a térség történetét és közigazgatását doktori disszertációjában feldolgozó Bajor Tibor kérdésünkre elmondta, hogy tudomása szerint a csernobili baleset után sebtében felállított záhonyi sugárkapu a teljes pályafutása során egyetlen egyszer jelzett – a vonat akkor is Ukrajna felé ment, és atomhulladékot szállított a paksi erőműből.
A sugárbiológusok a zöldségek lemosását, egyes nőgyógyászok abortuszt javasoltak
A rendkívül szűk, maroknyi beavatottat számláló szakmai kör gyors reakciójából a hazai tömegek mit sem tapasztaltak a csernobili atomerőmű-baleset után. Kozma Gábor, a Vas Népe egykori újságírója a Nyugat.hu kérdésére 2016-ban idézte fel, hogy a magyar sajtóban még 1986. május 1-jén, öt nappal a baleset után is semmitmondó rövidhírként tálalták a katasztrófát,
„a grazi tévéből kaptuk az első konkrét információkat, döbbenten hallgattuk, hogy az osztrákok már nem engedik iskolába és óvodába a gyerekeiket, eldobják a zöldségeket, nem eszik meg, akkora a sugárveszély (...). Másnap már munkanap volt, bementem a Vas Népébe dolgozni. Felvetettem a szerkesztőségben, hogy utána kéne nézni, mi igaz abból, amit a grazi tévében hallani, hogy őrületes nagy a radioaktív sugárzás. A lap vezetése beleegyezett, hogy menjek a téma után, elküldtek a megyei tanácsra, onnan az Egészségügyi Mérőintézetbe. Az egyik munkatárs fogadott. Ott szembesültem vele, hogy akkora a sugárzás Szombathelyen is, hogy kikattant a mérő. Aztán belépett egy kopasz ember, civil ruhában. Bemutatkozott, XY százados vagyok, és letiltotta a kérdezést. Horváth Pali fotóssal voltunk, sajnos ő már nem él. Letiltottak tényleg minden információt. A cikkem nem jelent meg, helyette egy tényeket elhallgató, semmilyen anyagot hozott le a Vas Népe.”
Kékesdi-Boldog Dalma médiakutató 2021-es tanulmánya szerint a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága május 1-jén még csak a rendszeres méréseket tartotta fontosnak, a hazai híradások csak ezt említették. A szemfülesebbeket legfeljebb az zavarhatta össze, hogy másnap már egészségvédelmi előírásokat adtak ki, például arra vonatkozóan, hogy a nagy levelű zöldségeket, a salátát, sóskát és spenótot csak alapos mosás után ajánlott fogyasztani, tejből pedig csak az ellenőrzött, csomagolt verziót javasolt megvásárolni.
„A tehenek, amikor a füvet legelik, a radioaktív jódot is lenyelik, s a jód nemcsak a pajzsmirigybe kerül, hanem a tejjel kiválasztódik. Ezért helyes, ha a lakosság és különösen a gyerekek által fogyasztott tejet ellenőrizzük. Azt tanácsoltuk, hogy ne fogyasszák frissen a kis- és magángazdaságok által előállított tejet, hanem azt gyűjtse be az ipar, mert megfelelő ellenőrzés után a tej természetesen fogyasztható. A nagy levelű saláta, sóska, paraj felületére ugyancsak lerakódik a szennyeződés, amely alapos, többszörösen megismételt mosással eltávolítható”
– nyilatkozta a Népszabadságnak 1986. május 5-én Sztanyik B. László, az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet főigazgatója, aki azt is hangsúlyozta, hogy „amíg a terhelési értékek ilyen alacsonyak, addig nem érdemes gyógyszert adni, mert több kárt csinálunk vele, mint hasznot. Az úgynevezett jódtabletta például kálliumjódidból áll. A kálium gyógyszer, s nem lehet büntetlenül hoszszú ideig, korlátlanul szedni.”
Sztanyik mellett Köteles György, az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Intézet főigazgató főorvoshelyettese is azt hangsúlyozta, hogy a primőr zöldségek legfeljebb a levegőből kihulló radioaktív anyagok révén szennyeződhetnek, ami azonban alapos mosással könnyedén eltávolítható a zöldségek felületéről. Hozzátette, hogy
„a radioaktív anyagok nem épülnek be a növény szerkezetébe (...). Ivóvizeink egyáltalán nem szennyezettek, a vezetékes és a kútvíz egyaránt fogyasztható. A Balatonban, a Velencei-tóban, nyugodtan lehet fürödni, strandolni (...). Egyértelműen kijelenthetjük: a talajra hullott radioaktív szennyeződés az elvetett gabonát és egyéb terményeket nem károsítja. A húst és húskészítményeket ugyancsak folyamatosan ellenőrzik, s azokban radioaktív szennyezettséget nem találtak.”
Három nappal később Sztanyik egy tévéadásban emelte ki, hogy a jódtabletták szedését az Egészségügyi Világszervezet nemzetközi konzultációján sem javasolták, a sugárbiológus erre alapozva fogalmazta meg, hogy egyes országok „túlreagálták” a helyzetet. Mindez nem győzhette meg teljesen a hazai lakosságot, mert június elején Sztanyik – Kékesdi-Boldog kutatásai szerint – egy másik tévéműsorban azt emelte ki, hogy a magyar orvosok is „túlzásba estek, mert indokolatlanul adták a jódtablettákat a lakosoknak, illetve egyes nőgyógyászok a terhesség megszakítását javasolták.”
A zöldségek a standokon maradtak
A sugárbiológusok rendszeres szerepeltetése nem lehetett mindenki számára teljesen megnyugató, például mert
„nem mutatták meg, pontosan miként és mennyi ideig kell megmosni a zöldségféléket ahhoz, hogy azok az egészségre káros anyagtól megtisztuljanak. Csak hat héttel a baleset után mondták el, hogy a gyökérzöldségek – amelyek felszívták az eső által talajba bemosott felületi szennyeződést – biztonsággal fogyaszthatók. Az ajánlásban kizárólag a saláta, a sóska és a spenót lemosása szerepelt, de mivel a sugárbiológus világossá tette, hogy a radioaktív sugárzás minden felületen megtalálható, nem volt egyértelmű, hogy a többi zöldséggel és gyümölccsel mi a teendő. Hasonló dilemma jelenhetett meg a tejtermékekkel kapcsolatban is: mindvégig a tejet hangsúlyozták, de a feldolgozott tej fogyaszthatóságáról nem esett szó. Hiányzott a tájékoztatásból a hússal és a húskészítményekkel kapcsolatos információ, a nézők erről is csak hat héttel a baleset után kaptak felvilágosítást. A halak húsáról azonban ekkor sem esett szó. Teljes mértékben hiányzott a gabonafélék sugárszennyezettségéről szóló híradás (...), pedig a felületi szennyeződés feltételezhetően érintette a gabonanövényeket is, amelyekből később olyan alapvető alapanyagok és élelmiszerek készültek, mint a liszt, a száraztészta, a pékáru”
– írja Kékesdi-Boldog.
Bár mindent a hazai lakosságnak az átlagosnál tudatosabb és tájékozottabb része sem hagyhatott ki az étrendjéből, a Dél-Magyarország 1986. május 23-i híradása szerint
„a csernobili atomreaktor-szerencsétlenséget követően megnőtt radioaktivitás miatt visszaesett a zöldségpiac forgalma, veszteségek érték a termelőket és a forgalmazó kereskedelmi szervezeteket. Az őket ért veszteségtérítéssel kapcsolatban Monori Miklós, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium osztályvezetője az MTI munkatársának elmondotta: – A radioaktivitás időszakos megnövekedése miatt a zöldségfélék egy részének – saláta, sóska, spenót, retek, karalábé, korai fejes káposzta, kínai kel – forgalma május 1. és 15. között annak ellenére is visszaesett, hogy a zöldségféléket bőséges mosás után mindenfajta egészségi károsodás nélkül lehetett volna fogyasztani. Május elejétől – az EGK döntése értelmében május 31-ig – az Európai Közös Piac országaiba nem exportálhatunk zöldségnövényeket. Az export- és a hazai forgalom visszaesése következtében keletkezett veszteségek a romlandó zöldségfélékből nagyobb mennyiségű árut termelőket és forgalmazókat érzékenyebben érintették. A piaci forgalom visszaeséséből, illetve az exportkiesésből származó veszteségek mérséklésére – az illetékes kormányszervek döntése értelmében – térítés fizethető.”
Azt már csak a szóbeszéd és az emlékezet őrizte meg az utókor számára, hogyan igyekeztek a kártérítés mértékét egészséges kereteken belül tartani. A csernobili katasztrófa tízéves évfordulóján a Szolnok Megyei Néplapnak egy olvasó például arról írt, hogy „az egyetemen, ahova jártam, azokban a napokban rengeteg salátát és zöldséget próbáltak velünk megetetni a menzán.” Hasonló emlékeket idézett fel a tízéves évfordulón a Kisalföld hasábjain Dézsi Csaba András is, aki szerint
„míg Ausztriában a teheneket is tilos volt legeltetni, nálunk a közétkeztetést elárasztotta a saláta.”
Arról azonban semmit nem lehet tudni, hogy az óvodai, iskolai menzákon, kórházi konyhákon vajon mennyire alaposan mosták meg a zöldségeket.
Halálos munka relatíve sok pénzért
A baleset valódi körülményeit és a katasztrófa mértékét a hazai híradások alapján meglehetősen nehéz volt objektív módon mérlegelni, így nem csoda, hogy az információhiány magyar életeket is követelt. Noha a szovjetbarát államok között is akadtak, amelyek átmenetileg teljesen stopot rendeltek el az Ukrajnába tartó, valamint onnan érkező szállítmányaik fuvarozására, a magyar polgári védelem ezt nem tartotta szükségesnek, amiben nagy szerepe volt Bányász Rezsőnek, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala elnökének, akit 1986-tól kormányszóvivőnek neveztek ki. Mint azt Vujity Tvrtko televíziós riporter és csapata feldolgozta, a katasztrófa első hivatalos magyarországi áldozata, Szabadszállási Kálmán családja éveken át pereskedett az egykori kamionsofőrt alkalmazó Volán-Tefu jogutódjával, mire a bíróság kimondta, hogy a csernobili balesetet követő napokban a térségbe küldött Szabadszállási sugárfertőzés következtében halt meg 1992-ben. A cég jogutódja a családdal peren kívül egyezett meg. Hasonlóan körülmények között veszítette életét Kosáry János, a Hungarocamion egykori alkalmazottja is: az ő családjának a legfelsőbb bíróság elévülés miatt nem ítélt meg kártérítést, sőt a családot a perköltségek megtérítésére kötelezte.
Ahogy a halálos fuvarjukat szállító kamionosok sorsáról évtizedeken át nem lehetett tudni az igazat, úgy titokzatos homály fedi azoknak a – vélhetően munkaerőközvetítők szervezésében ukrajnai alkalmi munkákra kiközvetített – magyarországi munkásoknak az utóéletét is, akik sorsát családjaik szerint a csernobili atomerőműbaleset pecsételhette meg. Egy neve elhallgatását kérő forrásunk családjában tavaly ősszel elhunyt idős bácsiról például a temetésén mesélték el a rokonság idősebb tagjai, hogy a harmincas éveiben, az 1980-as évek végén néhány barátjával Ukrajnában vállaltak alkalmi munkát. Sok pénzt kaptak érte, lényegesen többet annál, amit a szatmári faluban kereshettek volna, ahol éltek. Csakhogy hazatérésük után a haverok néhány éven belül mind meghaltak daganatos betegségekben, csak Gyuri bácsi érte meg az idős kort, majd végül vele is tumorok végeztek. A családi anekdota hitelességét sem a település polgármesteri hivatalának dolgozói, sem az általunk kérdezett, a csernobili katasztrófa hazai kezelését és utóéletét feldolgozó történészek és levéltárosok nem tudták alátámasztani, és a szakemberek egyébként is inkább az efféle családi történetek forráskritikai szemléletére intenek. A téma szakértői, például Germuska Pál történész szerint felettébb valószínűtlen, hogy 1986 április-májusában vagy az azt követő hónapokban Magyarországról bárkit Csernobil térségének közelébe engedtek volna alkalmi munkákra.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: