Mihályi Péter: A Fidesz gazdaságátalakítása mögött az elitcserére tett kísérlet áll, de a kísérlet elbukott
Az elmúlt bő száz évben számos kísérlet történt a nemzeti vagyon újraelosztására Magyarországon. Mihályi Péter, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára tavaly októberi akadémiai székfoglaló előadásában ezek közül a legutóbbi kísérletre, a 2010 óta kormányzó Fidesz által létrehozott nemzeti együttműködés rendszerére koncentrált. Az előadás írott változatát április elején tette közzé a Közgazdasági Szemle.
Mihályi szerint az elmúlt bő évtizedben nem mást láthatunk, mint azt, amiről Orbán Viktor miniszterelnök 1998-ban, a Fidesz első hatalomra kerülésekor azt mondta, hogy „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás”. A gazdaságban és a társadalomban nagyon komoly és tudatos átrendezés zajlik már az első Orbán-kormány hatalomra kerülése óta; az elmúlt évtizedben csak a közjogi berendezkedésben alapvető változások mentek végbe.
A kormány
2010-ben átszabta a jogalkotási törvényt,
2011- ben leváltotta a Legfelsőbb Bíróság elnökét,
2013-ban a választási törvények és részletszabályok módosításával csökkentette az országgyűlési képviselők számát,
12 év alatt 300 alkalommal módosította a választások lebonyolítására és a pártok finanszírozására vonatkozó szabályokat,
az Országgyűlés jelentőségét több jogszabály módosításával lenullázta,
érvénytelenítette a 2012 előtti alkotmánybírósági döntéseket,
ellehetetlenítette a népszavazás jogintézményét,
2022 végéig 1,2 millió külföldön élő magyarnak adott állampolgárságot és ezzel választójogot,
korlátozta a sztrájkjogot és a civil szervezetek működését,
a bírák, ügyészek és közjegyzők nyugdíjkorhatárának 70-ről 62 évre történő leszállításával, 231 bíró és 107 ügyész azonnali felmentésével, a maga képére formálta az igazságszolgáltatást és a bűnüldözést,
az Alkotmánybíróság működési rendjének átalakításával ellehetetlenítette a kormányzat alkotmányos kontrollját,
a legfontosabb közszolgáltatások (közoktatás, egészségügy, közmű-kommunális ellátás) ágazati szabályainak módosításával elérte, hogy az önkormányzatok feladatai és forrásai 30 százalékkal csökkentek, a kiadások GDP-hez viszonyított részaránya 12-13 százalékról 2014-re 7,6 százalékra csökkent, és ezzel Magyarország bekerült a leginkább centralizált országok csoportjába,
Mihályi szerint ez a fajta centralizáció jelentősen átrajzolta Magyarország közjogi térképét, és azt mutatja, hogy a kormányon lévők nem értik vagy legalábbis nem akarják elfogadni, hogy az állam mindenképpen rossz tulajdonos. A közgazdász az állam rossz gazda mivoltát Kornai János fél évszázaddal ezelőtt érvelésével magyarázza, ami szerint a puha költségvetési korlát miatt az erőforrások mindig elfolynak. Ha az állam a gazdája valaminek, akkor az államon belüli érdekeltek törvényszerűen kiharcolják az értelmetlen, pazarló, nem gazdaságos finanszírozást.
Privatizáció vs. államosítás
Mihályi amellett érvel, hogy a változásokat nem elegendő egyetlen dichotóm struktúrában – „privatizáció versus (vissza)államosítás” – értelmezni, hiszen a Fidesz hatalomra kerülése óta nemcsak a nemzeti vagyon újraelosztása zajlik, hanem ezzel együtt a szellemi és kulturális elit cseréje is, amire a 20. század folyamán sok kísérlet történt.
A mostani átalakításhoz hasonló nagyságrendű változások Mihályi szerint a következők voltak:
Őszirózsás forradalom (1918-19),
Tanácsköztársaság (1919-21)
Trianoni békeszerződés (1920-tól)
vagyonváltság (1920-24)
szelektív különadók (1938-44)
Szálasi korszak (1944-45)
a szocializmus államosító évtizede (1945-61)
rendszerváltás első évtizede (1991-97)
Orbán-korszak (1998-2023)
Ez az átrendezés viszont nem jelent szükségszerűen tulajdonosváltást a háztartások, a vállalatok és az állam között. Mihályi szerint sokkal fontosabb azt figyelni, hogy e három csoporton belül hogyan alakulnak a viszonyok. A Magyar Villamos Művek története jól példázza a folyamatokat: a cég 2010-ben és 2022-ben is 100 százalékban állami tulajdonban állt, de közben vezetése folyton cserélődött. Mihályi megszámolta, hogy hat vezérigazgató próbálta kiszolgálni a kormány folyton változó terveit. A céget tehát nem privatizálták, mégis folyamatosan a hatalom céljainak volt alárendelve – erre utalnak a hatékonysági szempontokkal nem magyarázható vezetőváltások.
Az Orbán-rendszerben a vagyonok átcsoportosítása a tanulmány szerint nem valamilyen általános szabály alapján történik. A döntések mindig egyediek, és egy-egy döntésből nem következik további hasonló fejlemény. Az érintettek mindig találgathatják, hogy velük mi lesz, így hajlamosak arra, hogy kooperáljanak a rendszerrel. Ez pedig megkönnyíti az elitcserét, hiszen felszámolja az esetleges ellenállást. Az átalakítás fő motivációja viszont Mihályi szerint a korábbi átalakításokkal szemben nem ideológiai alapú, hanem csak annyi, hogy „másoktól” kell elvenni, hogy „nekünk” legyen, ami nem más, mint az „eddig ti voltatok hatalmon, most mi jövünk” logikájának az érvényre juttatása a gazdaságban is.
„Ki lenne az a bolond, aki, ha ilyen árakkal kínálják meg, nemet mond?”
Az átalakítás módszereit vizsgálva Mihályi rámutat, hogy az elsőre államosításnak tűnő lépések valójában nem is államosítások voltak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kormányzat a törvények módosításával, árszabályozási eszközökkel, esetleg fenyegetéssel veszi rá az érintett tulajdonosokat a vagyon átadására. Ezek mellett a feltételek mellett az állam vásárlóként lépett fel. A legnagyobb tranzakciókban az eladók tulajdonképpen még jól is jártak, mert a magyar állam kimutathatóan túlfizette a piaci árat. Mihályi azt nem vizsgálta, hogy egyébként mi lett volna az érintett cégek ára, ha nem egy ilyen piaci környezeteben működnek, hanem egy olyan gazdaságban, ahol ez a veszély nem leselkedik rájuk, de elképzelhető, hogy abban az esetben a vállalatok értéke is magasabb lett volna.
Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség az adófizetők pénzének elégetésére, és miért nem keményebb eszközökkel zajlott az átalakítás, Mihályi szerint sokszor az a válasz, hogy a magyar állam valamilyen külföldi hatalom politikai támogatását szerette volna megszerezni. Szerinte a drága Mol-részvények megvásárlásával Moszkvának kedveskedtünk, az MKB Bank esetében a németeknek üzentünk, míg az Erste Bank, a Budapesti Értéktőzsde, az Aegon és az Union Biztosító esete az osztrákok felé küldött jelzés volt.
– Ha viszont az átrendezésben nem az államosítás és a privatizáció a lényeg, akkor micsoda? – teszi fel a kérdést a közgazdász. Szerinte, ha a szélesebb társadalmi, közjogi kontextust vizsgáljuk, kiderül, hogy
a közszférában végrehajtott területi centralizáció,
a relatív intézményi autonómiák megtörése (iskolák, kórházak),
a piaci verseny korlátozása koncessziós szabályozással (a dohányboltoktól a hulladékfeldolgozásig),
és a szigorú árkontroll (rezsicsökkentés, kamatszabályozás, árstopok)
mind azt a célt szolgálják, amit a miniszterelnök egyik fő ideológusának tartott Tellér Gyula már 2009-ben megfogalmazott: az „államgépezetet teljesen szét kell szedni, és újra össze kell rakni”. Tellér valójában a rendszerváltás rendszerének lebontásán gondolkodva jutott arra, hogy azt meghaladni csak akkor lehet, ha előbb teljesen lebontja egy új rendszer. Szerinte ehhez „néhány lényeges alkatrészét ki kell szerelni [a társadalmi rendszerekből, gazdaságból, államból]. Ezekből is lehetőleg minél többet, hogy a gépezetet ne lehessen ismét összerakni.” Mihályi szerint éppen ez történik az elmúlt időszakban. A közgazdász összesen 8 ezer milliárd forint vagyonmozgás mögött tudta kimutatni ezt az átrendezési szándékot.
Ilyen a kapitalizmus?
Mihályi még korábban Szelényi Iván szociológussal együtt mutatott rá arra, hogy a szocializmusból a kapitalista piacgazdaságra való átmenet idején mindenütt szükségszerűen visszatért két, a feudalizmusból ismert tulajdoni forma, a patrimoniális és a prebendális tulajdon. Ez a 2010 utáni Magyarországon egyfajta bizonytalan tulajdonlást jelent.
A rendszerváltás rendszerének lebontásához a miniszterelnök kénye-kedve szerint adja a vagyont azoknak, akik lojálisak hozzá: a kiválasztott kedvencek a közbeszerzések, az EU-juttatások jelentős részének megszerzése, a földbérlet, valamint az ingatlanpiacon kivívott kedvező pozícióik révén váltak és válnak egyre gazdagabbá, ami Mihályi szerint jogszerűen történik, legalábbis formálisan.
Mivel előbb-utóbb minden politikai rendszer megbukik, Mihályi szerint arra számítani lehet, hogy az elmúlt 12 év során felhalmozott vállalati vagyon jó része értékét fogja veszíteni, amikor megszűnik az érintett cégek piacainak eddigi kormányzati védettsége, a monopolhelyzet és az ebből keletkező járadék.
A lényeg pedig az, hogy a köztulajdon és a magántulajdon 1989 és 2010 között kialakult, egymáshoz viszonyított aránya az elmúlt 13 évben sem változott meg. Mihályi szerint a Tellér-féle koncepció a pincétől a padlásig típusú, mindenre kiterjedő átrendezési kísérlet ellenére sem nevezhető sikeresnek. Az „elitváltás” leginkább az állami tulajdon és a közszféra rendszerein belül valósult meg, de a gazdasági alapszerkezetét nem érintette:
nem nullázódtak le az 1990 után felhalmozott családi vagyonok, mint ahogyan az a korábbiakban többször is megtörtént a történelemben;
voltak ugyan olyan milliárdosok, akik az elmúlt 12 év során kivitték vagyonukat az országból, de őket nem a kormány üldözte el;
a külföldi tőke belső arányai nem változtak 2010 után;
a „keleti” és „déli” nyitás a statisztikai adatokban nem tükröződik vissza;
az orosz és a kínai tőke aránya nem nőtt érdemben az EU-tagországok vagy az USA rovására;
továbbra is az az alaphelyzet, hogy amikor a magyar kormány váratlan likviditási problémával szembesül, csak a nyugati pénzpiacokról tud hiteleket felvenni.
Mihályi arra jut, hogy a geopolitikai, globális összefüggések olyan erősen korlátozzák a rendszer átalakításának lehetőségét, hogy az egyszerűen megvalósíthatatlan. A közgazdász azt állítja, hogy ez az átalakítási kísérlet nagyjából ugyanazért bukott el, amiért az a reformkísérlet is, ami 1968-ban a szocialista rendszer átalakítására irányult. Akkor az állami tulajdonlás és a Szovjetunióhoz való erős és közvetlen politikai kötődés miatt nem lehetett elérni az államszocializmus visszaszorítását, 2010 után pedig a multinacionális vállalatok jelenléte és Magyarország NATO-, EU- és IMF-tagsága jelent áttörhetetlen akadályt. A társadalom lényegi struktúrája tehát Mihályi szerint nem igazán változott meg.
A közgazdász a Qubit kérdésére azt is elmondta, hogy Csehországban vagy a balti államokban nem alakult ki az átmenettel ez a posztfeudális modell, Kínában és Oroszországban viszont igen, sőt ezekben az országokban sokkal erősebb szerepet is játszik. Szerinte tehát nem volt szükségszerű, hogy ebbe a helyzetbe kerüljünk. A tanulmányból az olvasható ki, hogy az a fajta bizonytalanság, amit az Orbán-rendszer teremt, valójában a kapitalizmusba történő átmenet egyik lehetséges velejárója, és előbb-utóbb el fog múlni.
A székfoglaló előadást az MTA.hu-n lehet megnézni.
(Címlapkép: Németh Dániel / 444)
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: