A közgazdászok után a filozófusok is rábólintottak a társadalmi diszkontráta mértékére
A kormányok egyebek mellett a társadalmi diszkontráta alkalmazásával próbálják megbecsülni azoknak a hosszú távú beruházásoknak a költségeit, amelyekkel nem lehet teljesen kiszámíthatóan számolni – egyebek mellett ilyen a klímaváltozás elleni küzdelemre fordítható források kérdése is.
Ebben, ahogy Somogyvári Márta közgazdász is írja, „a gazdasági és üzleti élet döntései ugyan látszólag a jövőről szólnak, de valójában mindig egy viszonylag statikus, a jelennel megegyező, vagy abból könnyen levezethető jövőkép vezérli a döntéshozókat”. Amikor nem így van, a döntéshozók kénytelenek a beláthatatlan jövővel számolni, ilyenkor pedig a nagy időtáv miatt hajlamosabbak arra gondolni, hogy az ezzel járó költségek is soká fognak majd jelentkezni – miközben elképzelhető, hogy már egy-két év múlva beköszönt az a bizonyos jövő.
A klímaváltozás költsége
Ilyen fenyegetést jelent a klímaváltozás is. A gazdasági szakemberek ilyen irányú számításai nagyban függenek a hosszú távú társadalmi diszkontráta (SDR) megbecslésétől is: ilyenkor azt próbálják kiszámolni, hogy ha a jelenben rászánnak egy hosszabb távú társadalmi beruházásra egy összeget, mennyiben fog az a jövőben megtérülni, és mennyire segít majd a jövőbeli generációk jólétén az a ráfordítás, amivel mai áron lehet számolni.
Ez nem csak közgazdaságtani vagy környezetvédelmi kérdés, hanem szociológiai és filozófiai is; az Exeteri Egyetem egy filozófusokból álló kutatócsoportja ezért megvizsgálta, hogy mekkora jelenbéli ráfordítás tűnik etikailag is indokoltnak. A mintegy 200 tanulmány eredményeit összegző kutatás a Nature-ben jelent meg.
A jövő értéke
A fő kérdés az, hogy mekkora súlyt kapnak a költséghatékonyság eredményében az eljövendő generációk. Egyes közgazdászok úgy gondolják, hogy nem szabad kisebb fontosságot tulajdonítani a még meg nem születetteknek sem, mint azoknak, akikkel jelenleg lehet számolni, kevésbé idealista (és optimista) számítások szerint viszont egyszerűen nem lehet egy olyan változóval kalkulálni, aminek még a megléte is bizonytalan.
Egyáltalán nem biztos, hogy ha száz évre előre számolunk a klímaváltozás hatásaival, lesz még egyáltalán emberiség. A legtöbben azért egyetértenek abban, hogy ha már pénzről, vagyonról vagy ráfordításról van szó, érdemes feltételezni, hogy lesz még valaki, aki ismeri is ezeket a fogalmakat – vagy valaki, akinek van egyáltalán valamilyen vagyona.
Forradalmi változások az etikában
Az alacsony SDR-szám nagyobb értéket tulajdonít a következő generációknak, ha pedig nagyobb súlyt fektetnek a jövőre, annak az árát a jelenben kell megfizetni. Jó példa erre a fosszilis üzemanyagokról való lemondás: az átállás árát a jelen állja, de a jövő, vagy legalábbis a közeljövő profitál belőle. A probléma megoldása nem, vagy nem kizárólag politikai kérdés, de ahogy a tanulmány szerzői is felhívják rá a figyelmet, egyre inkább az válik belőle.
Azért is különös, hogy eddig kellett várni egy hasonló kutatásra, mert Stephen M. Gardiner, a Chicagói Egyetem filozófiaprofesszora szerint már 2004-ben sok erkölcsfilozófus is gyökeres változásokat vizionált az etika világában, szerintük ugyanis a klímaváltozás kérdése örökre megváltoztatja ezt a tudományágat.
Gardiner szerint valószínűleg azért övezte akkor érdektelenség a témát, mert túl szerteágazó: nemcsak természettudományos, hanem gazdasági, jogi és politikai kérdések is felmerülnek, emiatt pedig mindegyik tudományág képviselői úgy érezhetik, hogy a probléma ugyan fennáll, de ők nem értenek hozzá – oldja meg más. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Gardiner által idézett John Broome szerint nem is nagyon lehet alaposabb áttekintést adni a vonatkozó irodalomról, hiszen legalább három-négy területen kellene szakértőnek lennie valakinek ahhoz, hogy csak nagyjából összefoglalhassa, mi egyáltalán a probléma.
Növekvő érdeklődés
Az azóta eltelt csaknem húsz évben ez valamennyire leegyszerűsödött: a klímaválság az érdeklődés homlokterébe került, és már az is ért hozzá, aki nem is ért hozzá. Ez persze nem jelenti azt, hogy a megszólaló szakértők (vagy „szakértők”) értenek is a témához, de az biztos, hogy egyre nagyobb a nyomás a kormányokon is azért, hogy tegyenek valamit. A Fridays for Future tüntetéssorozatai arra is rávilágítottak, hogy a mai fiatalok már igenis a bőrükön érzik azt, hogy milyen kalkulus alapján próbálnak a jövőjükről dönteni. És ennek hangot is adnak, sőt, ami még kínosabb lehet a döntéshozók számára, ezen meggyőződésük alapján szavaznak is.
Igen ám, de annak alapján is szavaznak, hogy most hogy érzik magukat, ezért aztán nem lehet minden erőforrást ész nélkül kizárólag a jövőbe fektetni. Az Exeteri Egyetem friss kutatásából kiderült, hogy hol lehet a határ, amivel a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad: 2 százalékos SDR-rel már az etikusok is elégedettek lennének. Az összehasonlítás kedvéért az Egyesült Államok a Párizsi Egyezményben 3 százalékos arányt vállalt, ezt a Trump-kormányzat annak idején 7 százalékra emelte. Ez a jelennek kedvez: New York állam ezzel egy időben 3 százalékról 2 százalékra csökkentette a vállalását, ezzel egy tonna szén-dioxid kibocsátásának ára 40 dollárról 125 dollárra nőtt.
A bűvös 2 százalék
A mágikus szám, amit még a filozófusnak is helyesnek tartanak, 2 százalék: ez egybevág azzal, amit a téma legtöbb közgazdász szakértője is indokoltnak tart, és varázslatos módon a párizsi egyezményben foglalt felmelegedési célok szempontjából is megfelelő lehet. A jelenlegi kalkuláció szerint ilyen ráfordítással a globális hőmérséklet 1,4 fokkal emelkedik majd az évszázad végéig, ami még belefér a másfél fokos klímacélba, de persze ez még csak elmélet: a klímacélt már többször temették, még többször mondták róla, hogy elérhető, csak tenni kellene érte, mindenesetre a mostani eredmények azt mutatják, hogy már nem csak az aktivisták, a környezetvédők és a közgazdászok, hanem a filozófusok is eldöntötték, hogy mekkora áldozatokat etikus hozni a jövő érdekében – már ha minden úgy alakul, ahogy ezt a mostani vizsgálat során megjósolták.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
