5 ok, amiért nehéz egyetérteni a tudományról
Ha csak egy pillantást vetünk a televízióban, az interneten, az akadémia világában vagy bármely tetszőleges kommentfalon zajló vitákra, úgy tűnik, hogy nehéz olyat mondani a tudományról, amit mindenki, vagy legalábbis a nagy többség pártoktól és világnézetektől függetlenül el tudna fogadni. A kérdés az, hogy ez vajon csak újabb példája a közismert polarizálódásnak, annak, hogy hogy nem lehet közös nevezőt találni, vagy esetleg a tudományt valami különösen alkalmassá teszi arra, hogy ennyire ne értsünk egyet, és hogy ennyire ellentétes nézőpontokra helyezkedjen akár két gyakorló tudós is. Az alábbiakban öt olyan okot mutatok be, amik az utóbbi álláspont felé billentik a mérleg nyelvét.
1. A tudomány történetében mindenre van példa
Bármely érvelés során, amikor ki akarunk emelni egy szempontot, nyomatékosítani szeretnénk egy észrevételt, vagy csupán világosabbá szeretnénk tenni a gondolatmenetünket, az egyik legjobb dolog, amit tehetünk, hogy példákat hozunk. A tudományok több mint 2500 éves története pedig nem szűkölködik példákban és esettanulmányokban. A gond nem is önmagában a bőség zavara – történészek, filozófusok, természettudósok egyaránt áldják a tudományt, amiért esettanulmányok kifogyhatatlan tárházával szolgál az értekezéseik alátámasztására. A probléma sokkal inkább az, hogy mivel a tudomány integráns része az emberiség kultúrtörténetének, épp olyan változatos és ellentmondásos, mint a történelmünk, így szinte mindenre és annak ellenkezőjére is találhatunk példákat.
A történelem során a tudósok éppoly gyakran vágtak bele ma már áltudományosnak tartott gyakorlatokba, mint álltak ki harcolni ma már tudományosnak gondolt eszmékkel szemben. Bizonyos korszakokban a kísérletezés, a kísérleti módszer korántsem örvendett olyan elfogadottságnak, mint ahogy azt ma alapvetésnek gondoljuk; mi több, a kísérletezés mint szisztematikus módszer pár száz éves története eltörpül a tudomány több ezer éves múltja mellett. Idő kellett ahhoz, hogy a matematikai fogalmak elterjedjenek és létrejöjjön a matematizált tudományok egyeduralma. Egy időben a természettörvények legitim módon szolgáltak a társadalmi törvények példájául, és az antropomorf fogalmak vitték a prímet a természet megértése során. De számos példát találhatunk olyan jelenségekre, amiket nem vagy nem szívesen fogadunk el a tudományos módszer kiküszöbölhetetlen részeként: találgatás, álmodozás, tippelgetés szerencse, blöffölés, ráhibázás. Nagyon nehéz lenne olyan megfontolást felhoznunk a tudománnyal szemben, ami egykoron ne lett volna maga is a tudomány része. A probléma tehát éppen ez: kritizálhatjuk a kortárs tudományt azzal, hogy a tudósok pénzéhesek, biztosan számos példát találhatunk erre régebbről is, és a tudósoknak az iparral, a vállalatokkal és a piaccal szembeni kitettsége sem újdonság, legfeljebb régen másképp nevezték.
Valójában azért nehéz a tudományról beszélni és bármely elemét kiemelkedőként, szükségszerűként vagy épp unikálisként bemutatni, mert maga a tudománytörténet szinte mindenre szolgáltat példát és ellenpéldát is. Hacsak nem gondoljuk azt, hogy a tudománynak van egy esszenciális célja és iránya (amelyek mentén az ellenpéldákat átmeneti hibákként elutasíthatjuk, mondván, hogy „az nem is volt akkor tudomány”), jóval megengedőbbnek kell lennünk a tudományról szóló diskurzusban. De nem nagyon tudunk egyetérteni abban, hogy melyik példa jó és előremutató, és melyik a kivétel és félrevezető.
2. A tudományt nehéz elválasztani az áltudományoktól
Könnyen mondhatnánk, hogy a toleranciának is vannak határai, ez a határ pedig az áltudományok körül húzódik, ám a helyzet itt sem egyszerű. És nem azért nem egyszerű, mert valaki épp valamilyen pártpolitikai érdek mentén kívánja gyengíteni a tudományok racionalitását és akarja legitimálni a marginalizált határterületeket, alternatív megfontolásokat és személyes szeszélyeket. Sokkal inkább arról van szó, hogy a filozófusok és tudósok által javasolt kritériumok időről-időre lerobbannak.
A leghíresebb úgynevezett demarkációs kritérium szerint a tudományokat az választja el az áltudományoktól, hogy az előbbiek falszifikálhatók, vagyis megcáfolhatók, míg az utóbbiak görcsösen, dogmatikusan ragaszkodnak a saját igazukhoz, és semmilyen cáfoló ellenpélda létét nem fogadják el. A probléma az, hogy a tudománytörténet számos olyan példát tartalmaz, amikor a tudósok görcsösen ragaszkodtak saját elméletükhöz az ellenpéldák ellenére is – egyesek, köztük Thomas Kuhn szerint az ilyesfajta dogmatizmus szükségszerű része a „normál tudományos” munkának, az úgynevezett paradigmán belüli rejtvényfejtésnek. Másrészt számos olyan tudományos terület létezik (a matematikától a húrelméletig), ahol az empirikus cáfolhatóság kérdése kevésbé vagy egyáltalán nem merül fel.
Természetesen mások eltérő kritériumokkal és határhúzási kísérletekkel álltak elő, ám a tudományfilozófusok jelentős része egyetért abban, hogy nem létezik vagy még nem találtuk meg azt a kritériumot, ami univerzális, és egyértelműen, sikeresen, egyszer és mindenkorra elválasztaná a tudományokat az áltudományoktól. Éppen ezért, noha nagyon erős gyanúnk és megérzésünk van azt illetően, hogy milyen kutatások tartoznak a tudomány és milyenek az áltudományok területére, mindig lesznek olyan területek, amikről még bármi kiderülhet, ám megfelelő alapanyagot biztosítanak a túlfűtött, érzelmi vitákhoz. Ebből fakadóan, ha valaki nem határolódik el teljes mértékben a határterületek vívmányaitól, könnyen a szakma peremén találhatja magát, jobb esetben legalább a publikum támogatása mellett, ha pedig a bizonytalant is valamilyen alátámasztatlan kritériummal veti el, akkor a szakma támogatása mellett kell farkasszemet nézni a publikummal. Mindez azt jelenti, hogy nem nagyon tudunk egyetérteni abban, hogy pontosan hol is húzódnak a tudomány határai, és mi legyen azzal, ami csak egy kicsit esik kívül rajta.
3. Ki beszéljen a tudományról?
Egyáltalán nem egyszerű eldönteni azt a kérdést, hogy kinek a feladata a tudományról, annak természetéről és jelentőségéről beszélni. A legtöbb vita akörül forog, hogy a tudományról megfelelő módon csupán gyakorló tudósok beszélhetnek-e, vagy esetleg mások is. Azok, akik szerint a tudományról csupán a gyakorló tudósok tudnak hihetően és valósághűen számot adni, úgy érvelnek, hogy a tudomány működésének átlátásához gyakorlati tapasztalatra van szükség. Kinek lenne ilyen, ha nem épp magának a tudósnak, aki tudja, hogy mit beszél, hiszen csinálja is? Így aztán nincs is hiány olyan könyvekből (idegen és magyar nyelven egyaránt), amik egy-egy gyakorló, általában híres és közismert tudós saját álláspontját és véleményét mutatják be vagy a saját területéről, vagy úgy általában a tudomány természetéről és jelentőségéről. Utóbbiak általában a tudományfilozófia területéhez tartoznak, így nem meglepő, hogy sok tudós akkor kezd ilyen könyveket írni, amikor valamilyen formában már túl van a szakmai karrierje csúcsán (írásaik ilyenkor gyakran „Válogatott írások” címmel jelennek meg).
Azok szerint azonban, akik a tudósokra hagynák a tudomány bemutatásának feladatát, a nem-tudósok – és itt általában szociológusokra, antropológusokra és filozófusokra szoktak gondolni, miközben érdekes módon a tudománytörténészek megmenekülnek a nép haragjától – nem tudják, hogy miről beszélnek, hiszen nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal, rálátással és képességekkel ahhoz, hogy a tudományról beszéljenek. Mit tudhat a tudományról egy filozófus, aki nem a laborban, hanem a karosszékben tölti a napjait?
Viszont sokak szerint épp fordítva áll a helyzet: attól még, hogy a tudós napi szinten gyakorolja és formálja a tudományát, semmi sem garantálja, hogy a tudományról is kellően kifinomultan, reflexíven és átfogó módon tud gondolkodni. Attól még, hogy valaki nagyon jól kezel statisztikus adatokat, esetleg jól bánik a sejtekkel, vagy kellően kreatívan tud modellezni természeti folyamatokat, mi teszi képessé arra, hogy külső, kritikus módon tekintsen a tudományra és annak helyére a társadalmunkban? Noha a neves tudós válogatott írásai fontos meglátásokat, intuitív igazságokat és konstruktív útmutatókat tartalmazhatnak, nagyon ritkán találunk bennük szisztematikusan felépített, részletes, kifinomult, konzisztens, történetileg motivált és a tudomány humán kontextusának megfelelően felépített narratívát, tudományos vizsgálódást.
Ezzel szemben a szociológusok, antropológusok és filozófusok, noha soha egy Petri-csészét nem tettek arrébb, képesek olyan kategóriákat és fogalmakat mozgósítani, amik konstruktív és gyümölcsöző módon ragadják meg a tudomány mibenlétét. Legyen szó akár a tudomány történetének összehasonlító elemzéséről, akár a társas kategóriáink kiaknázásáról a tudósok kontextusában, akár nagyívű filozófiai fogalmak (tapasztalat, objektivitás, tények, igazság, valóság) szétszálazásáról, a társadalom- és humán tudományok művelői bizonyos előnyökkel indulnak.
Az autentikusságra és integritásra persze sem a külső kritikai szemlélet, sem a régre nyúló, bennfentes tapasztalat me, garancia. A lényeg sokkal inkább az, hogy miközben mindkét álláspont mellett felhozhatók érvek, feltehetően mindkét álláspont másra jó: a tudósok beszámolói megfelelő alapanyagot nyújthatnak a későbbi bölcsészelemzések számára, míg a bölcsészeknek tisztában kell lenniük bizonyos „keményebb tényekkel” és empirikus alapanyagokkal. (Tegyük hozzá, hogy a tudomány természetének valódi megértéséhez korántsem biztos, hogy egy egyetem vagy főiskola hároméves BSC képzése többet tenne hozzá, mint az irodalom éveken át tartó, szisztematikus és kritikus áttekintése.) Kant híres tézisét parafrazeálva talán úgy mondhatnánk, hogy a tudósok tudományelemzése a bölcsészet nélkül vak, a bölcsészet tudományelemzése a tudósok nélkül üres. Ettől függetlenül nem nagyon tudunk egyetérteni abban, hogy szakmailag ki is igazán jogosult a tudományról beszélni.
4. Akarjuk is demokratizálni, meg nem is
A tudományt nem csupán a bölcsészektől, hanem gyakran a laikusoktól is féltik. Erre a tudománytörténet többféle példával is szolgál, miközben nagyon úgy fest, hogy az közemberek bevonása a tudomány működésébe és művelésébe nem újkeletű dolog. Már a 18. században is sorra jelentek meg olyan olvasói levelek különböző lapokban, amelyekben földművesek, amatőr tudósok, aggódó laikusok adtak hangot az állataikat és termékeiket érintő aggodalmaknak, és kértek segítséget másoktól. Manapság a laikusok bevonását a tudományos munkába citizen science-nek (kb. állampolgári tudomány) nevezik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az Európai Unióban a citizen science-elemek beépítése a tudományos projektekbe a tudományfinanszírozás egyik alappillérévé válik.
A dolog azonban nem mentes a feszültségektől. Gyakran kárhoztatjuk a tudományt amiatt, hogy nem az embereket valóban érdeklő problémákkal foglalkozik, ám mihelyst ez megtörténik, és a tudomány belekeveredik a mindennapok politikájába és a társadalmi vitákba, azonnal ellenszenvessé válik sokak számára, és előkerülnek a „tudósok ne mondják meg, hogy mit csináljak” jellegű mantrák. Miközben vágyunk arra, hogy a tudomány a minket érdeklő kérdésekről szóljon (és ne mondjuk az adott tudós teljesen esetleges, szinte senki mást nem érdeklő fantáziavilágát vesse papírra), nagyon nehezen vagyunk hajlandók elfogadni a bennünket érintő kérdésekre adott tudományos válaszokat - különösen akkor, ha a tudományos eredmény más viselkedést javasol, mint amihez éppen kedvünk van vagy amihez szokva vagyunk.
Másik oldalról nézve: miközben a tudománynak gyakran szüksége van az emberek véleményére, hétköznapi tapasztalataira és hagyományos tudására, igen ritkán hajlandó valóban meghallani azt. Amikor a bölcsészek demokratizálni szeretnék a tudományt, a természettudósok sokszor hevesen ellenállnak, és nem akarják, hogy a laikusok beavatkozzanak, sőt akár belelássanak a tudományos folyamatokba.
Ezt a feszültséget nehéz feloldani, hiszen a laikusoknak éppúgy szükségük van a tudományra, mint a tudománynak a laikusokra, ám úgy tűnik, hogy egyik fél sem tud mit kezdeni a másikkal, és így nem tudunk egyetérteni abban, hogy akkor most mennyire is demokratizáljuk a tudományt.
5. Ugyanaz a szó, több jelentés
Végül az is problémát okoz, hogy mit is értünk tudomány alatt. Nem arról van szó, hogy a természettudományok mellett idevehetjük-e a humán, bölcsész- és társadalomtudományokat, hanem arról, hogy a tudományos élet melyik részét próbáljuk tudományként kisajátítani. A tudósok és laikusok tudomány alatt a legtöbbször valamilyen tudományos terméket értenek: a világról felhalmozott tudásunk halmazát, igaz és hasznos állításokat. De terméknek tekinthetők azok a híres egyenletek, összefüggések, törvények, amiket az iskolában tanulunk meg, híres tudósok nevei vagy közismert kísérletek és felfedezések eredményei. A tankönyvek lapjain a termékként felfogott tudomány jelenik meg, de a legtöbb tudománynépszerűsítő kiadvány és kommunikációs stratégia is ezekre összpontosít: a tudomány stabil, megkövesült, történetietlen, a közösségből kiragadott absztrakt eredményeire, a laikusoknak színes-szagos érdekességként prezentálható összefüggéseire. Félreértés ne essék, ez is tudomány, de a tudomány ennél is több, sőt, a jól előadható érdekességek, összefüggések és tények mögött jelentős munka húzódik meg, időben és lényegében talán sokkal több és fontosabb munka.
Ennél fogva a tudomány folyamat is és gyakorlat is, ami közel sem feltétlenül arról szól, amit már tudunk. A folyamatként felfogott tudomány magában foglalja az összes vitát, ellentmondást, belső harcot, kételyt, változást, vagyis mindazokat az eljárásokat, amik végül a termékhez vezetnek. A tudomány valóban tényekkel fog előállni, de keveset beszélünk arról a rettenetesen hosszú folyamatról, amely során egy-egy tény előáll, megszilárdul, és kikerül a piacra. Nem véletlen, hogy amikor az utóbbi években a megnövekedett érdeklődés hatására egyre inkább előtérbe kerültek a tudósok mindennapjai – vagyis amikor egy tudós szavát nemcsak a termék kapcsán hallották meg egy-egy esti műsorban, hanem a folyamat közben, egy online bejegyzés, blogposzt vagy interjú kapcsán – akkor sokan, ha nem is elborzadva, de értetlenkedve álltak a bizonytalanság, az ellentmondások, a véletlenszerűnek tűnő megnyilatkozások előtt. Sokan biztosan szeretnének úgy gondolni a tudósokra, mint kiválasztott kasztra, amelynek tagjai jobban tudják a dolgokat, mint mi, ám a tudósok is csak emberek (főleg, ha posztolnak), ez pedig illúzióromboló lehet. Ha pedig így tekintünk a tudományra, akkor a „tudományos tény” merev, rideg, változtathatatlannak tűnő karaktere teljesen szemben áll a tudományos munka ellentmondásos, hibákkal terhelt, feszültségekkel teli, izgalmas és élő folyamatával.
Végezetül a tudomány hálózat is, és intézmény is. A tudományt művelő tudósok szinte mindig csoportokba, tanszékekbe, intézetekbe, társaságokba, hálózatokba rendeződnek. Gyakran találkoznak, beszélgetnek, hatnak egymásra, félnek egymástól, tisztelik egymást, hivatkozzák egymást, bírálják egymás cikkeit, olvassák egymás munkáját. Ezek a hálózatok és intézményes struktúrák pedig az utóbbi évtizedekben nagy mértékben átalakították a tudomány folyamatát, sőt akár még a termékeit is. Az otthon ülő, a társadalomból kiszakadt magányos zseni képét egyre inkább leváltja a sikeres, jó stratéga, a menedzser, aki képes akár százakat is összefogni és koordinálni egy nagy impaktfaktorral bíró lapban megjelenő publikáció érdekében. A tudományt tehát érdemes inkább társas interakciók összességeként látni, semmint egymástól elkülönülő, magányos tudósok együtteseként.
A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, a PTE ÁOK Transzdiszciplináis Kutatások Intézetének tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: