Nem minden bizonyíték bizonyít, de minden, ami bizonyít, bizonyíték
Számos talány tartja lázban az emberiséget – némelyik szó szerint, némelyik átvitt értelemben. Egyesek már az ókor óta velünk vannak, mások esetleg csak egy napja. Az, hogy miért nem képes valaki elfogadni a bizonyított tényeket, feltehetően a régebbiek közül való. Ahogyan az is, hogy ha minden bizonyítékot és adatot felsorakoztattunk egy nézőpont mellett, az emberek akkor is képesek annak ellenkezőjét hinni és ellentétesen cselekedni. A probléma hasonlít az akaratgyengeség (akrasia) ókori problémájára – ha az ember tudja, hogy mi a jó neki, miért cselekszik azzal ellentétesen?
Az utóbbi időben ismét felerősödött az a tendencia, hogy egy párbeszéd során egyesek a másik fél által hozott bizonyítékokat, adatokat, megfontolásokat, érveket alapjaiban próbálják vitatni, megkérdőjelezni, diszkreditálni. Ezt csinálják a tudósok az áltudósokkal – rámutatnak, hogy gyengék az érveik, megbízhatatlanok az adataik, a bizonyítékaik pedig semmilyen teszten nem mennek át, fennakadnak a valódi tudományos bizonyítékokon. De ezt teszik az áltudósok is a tudósokkal, hiszen megpróbálnak rámutatni, hogy a tudományos bizonyítékok hibásak, sarkosak, a tudósok pedig korruptak, ferdítenek, speciális érdekeket szolgálnak ki. A tudósok bizonyítékai a tudományos lapokban belterjes vállveregetések, a meglévő hatalmi pozíciók és viszonyok önfenntartásának eszközei. Ugyanígy, az áltudósok bizonyítékai koholmányok, vágyálmok szüleményei, ferdítések, olyan alternatív forrásból származó megfontolások, amik egy szűk, általában mellőzött szakmai körön kívül sehol nem állják meg a helyüket.
A „bizonyíték” szóba valamiképp kódolva van az „igazság”, „szükségszerűség”, az „objektivitás”, a „függetlenség”, talán még a „tudományosság” is. Éppen ezért gondolhatják sokan, hogy amennyiben bizonyítékra leltek valami mellett, vagy épp ellen, nyert ügyük van – főleg, ha a bizonyítékok maguk is a tényekből fakadnak (ellenkező esetben ugyebár valamelyik oldal koholmányai lennének). Az emberiség története, aminek a tudománytörténet éppúgy része, mint a politika- és mentalitástörténet, valahogy mégis mindig azt mutatja, hogy hátrább kellene lépnünk, és újult erővel nekiveselkednünk ezeknek a kényes kérdéseknek.
Vitathatók-e a bizonyítékok?
Szabad-e vitatni a bizonyítékokat? Ha például úgy tesszük fel a kérdést, hogy minden valamirevaló tudományos kutatás az oltások biztonságosságát és hatásosságát bizonyítja, mégis sokan az oltások ellen emelnek hangot, akkor nyilvánvaló módon eleve úgy keretezzük a dolgokat, hogy az oltásokkal szkeptikusabb társaink hibáznak – épp úgy, mint az akaratgyenge emberek. Hiszen milyen jogalapon kérdőjelezi meg egy laikus a tudósok bizonyítékait? Ha viszont úgy keretezzük a történetet, hogy a tudományos haladás egyik legfontosabb kritériuma a kritikákra való nyitottság, mindennek a megkérdőjelezése, a produktív szkepszis, akkor máris másképp alakul a történet.
A bizonyítékok éppen ezért kényes dolgok. Egészen valószínű, hogy minden tudományos forradalmat olyan elméletek előztek meg, amik a korszak (vagy a korábbi korszakok) mércéi szerint bizonyítottak voltak. Jó okunk volt hinni bennük. Persze egy ponton aggályok, problémák, vagy ahogy a neves tudománytörténész és filozófus, Thomas Kuhn fogalmazott, anomáliák léptek fel, és a közösség egyre több tagja kezdte megkérdőjelezni a korábban bizonyított tények bizonyítottságát. Hacsak nem akarjuk azt mondani, hogy még soha nem bizonyítottak semmit, a tudománytörténet tanulságai alapján azt kell mondanunk, hogy a bizonyítottság és a bizonyítás térben és időben változó fogalom.
A tudásalapú társadalom paradoxona
Éppen ezt a problémát járja körül egy nemrég angolul megjelent, ingyenesen hozzáférhető kötet, amit négy, német egyetemeken és kutatási intézetekben dolgozó szerkesztő jegyez. Az Evidence Contestation – Dealing with Dissent in Knowledge Societies (A bizonyítékok megkérdőjelezése – hogyan kezeljük az ellenvéleményt a tudásalapú társadalmakban) című könyvtől azonban hiába várjuk, hogy a szerzők afölött siránkozzanak, hogy manapság mennyire elterjedt a szándékos, rosszindulatú, jobb esetben csupán alkalmatlanságból vagy bizalmatlanságból táplálkozó bizonyítékhamisítás és bizonyítékszkepszis.
A tanulmányok jelentős része a tudományos közösségen belül, illetve a laikusok és a tudósok viszonylatában is a nézeteltérések produktív oldalát emelik ki; azt, hogy miért fontos és milyen módokon működhet, hogy az ember jobban utánajár a bizonyítékoknak. Amint az egyik nyitó tanulmányban megfogalmazzák: egyre szembetűnőbb az a tudásalapú társadalmakra jellemző paradoxon, miszerint a társadalom egyre inkább függ a tudománytól és a tudomány eredményeitől (a hétköznapi döntéseink szintjén is), ezzel együtt a tudományos tudást egyre többen, egyre többféleképp tudják megkérdőjelezni. Noha a szerzők nem mondják ki, de akár onnan is vizsgálhajtuk a dolgot, hogy ha Immanuel Kant és úgy általában a felvilágosodás eszméi szerint le kell vetkőznünk a külső autoritás elnyomását, és mernünk kell a magunk értelmére támaszkodni, akkor miért támaszkodnánk a hatalmat képviselő szakértőkre?
Mielőtt még elindulna a kommentháború arról, hogy a tudomány valóban teljes mértékben korrupt, és nem engedhetjük, hogy becsapjanak minket, vagy épp fordítva, a tudomány autoritását tűzzel-vassal fenn kell tartani, a laikusok pedig okkal laikusok: a kötet nem képvisel ilyen extrém álláspontot. Arról van szó, hogy számos olyan példa létezik, amikor laikusok vagy az éppen aktuális konszenzust képviselő tudósokkal szembenálló szakértők produktív, gyümölcsöző és hatásos módon tudták megkérdőjelezni az aktuálisan elérhető bizonyítékokat, és sikeresen vitatták az éppen elfogadott tényeket.
Tudománnyal a tudomány ellen
Ilyen érdekes szituációkat eredményeztek az 1970-es években a nukleáris tudománnyal szemben szkeptikus, aktivista felindultsággal és lelkesedéssel induló „ellentudományos” (Gegenwissenschaft) és „tudományellenes” mozgalmak. Az ide tartozó csoportok a mérnöki és természettudományos alapállással ellentétben a nukleáris energia szélesebb körű veszélyeire és problémáira hívták fel a figyelmet, és évekig tartó folyamatos, szisztematikus, egyre kifinomultabb eljárások révén elérték, hogy a német politikai döntéshozatal és a legfelsőbb tudományos élet is kénytelen volt számításba venni az ő bizonyítékaikat, és azok alapján módosítani a szakpolitikát. Persze, ahogy ezt a tanulmányok szépen dokumentálják, a legtöbb ilyen alternatív, mozgalmi, külsős csoportosulás idővel maga is a mainstream tudomány részévé vált, ám ezt feltehetően egy darabig inkább sikernek, semmint a mozgalom megsemmisülésének tekinthetjük.
Hasonlóképp az úgynevezett citizen science (állampolgári vagy közösségi tudomány) esetében is azt látjuk, hogy az állampolgároknak különböző mértékben ugyan, de egyre nagyobb hatásuk van a tudomány működésére. A legegyszerűbb esetben adatokat szolgáltatnak valamilyen applikáción keresztül, és ezeket az adatokat a tudósok fel tudják dolgozni a tudományos kutatás során. Az ilyen projektek itthon is elterjedtek, elég a magyarországi szúnyogmonitorozásra, a kullancsfeljelentésre vagy a kutyák szívférgességének vizsgálatára gondolnunk. Más projektek esetében a laikusok már a kérdőívek és a kutatás megtervezésében, esetleg a kiértékelésben és az elemzésben is részt vehetnek, a leginkább a közösségre épülő verziókban pedig ők maguk szervezik és folytatják le a kutatást, a tudósoktól függetlenül. Ezek a projektek példák arra, ahogy nem-tudósok legitim módon tudnak hatást gyakorolni a tudományra. Noha a citizen science még mindig gyerekcipőben jár, az már most jól látszik, hogy milyen megtermékenyítő tud lenni, ha tudósok és laikusok több fronton is összefognak. A citizen science, bár valamilyen mértékben kétségkívül felpuhítja a tudományt, továbbra is science, tehát a folyamat transzparens és elszámoltatható tudományos keretek között zajlik – vagy legalábbis ez lenne az ideális.
Bizonyítékok és döntések
A bizonyítékok azért is problémát jelentenek, mert miközben a bizonyítékokat súlyozva kellene elfogadnunk elméleteket, az elméletek alapján szakpolitikákat, a szakpolitikák alapján pedig döntéseket kellene hoznunk, a bizonyítékok súlya inkább összenyom minket ahelyett, hogy tehermentesítene. Ha ugyanis komolyan vesszük a bizonyítékok szerepét, sok esetben jutunk arra, hogy fogalmunk sincs, mit tegyünk. Elég a pszichológiára, a táplálkozástudományra, a szociológiára vagy épp a politikatudományra gondolnunk – ezekben a tudományokban nagyon sokszor még nem alakult ki konszenzus bizonyos kérdésekről, vagy ha létezik is egy szűkebb konszenzus, az még gyenge lábakon áll. A kötet egyik tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy a táplálkozástudomány esetében az adatok gyakran mutatnak ellentétes irányba – tehát ha az embernek sikerül is kisilabizálnia valamit a bonyolult szakcikkekből, akkor is leginkább azzal a kérdéssel szembesül először, hogy melyik szakértőnek higgyen. A fejezet tanulsága szerint, mivel az adatok hiányosak, a bizonyítékok pedig ellentétesek, az emberek valamilyen pótlékre hagyatkozva hozzák meg a döntéseiket (ha már az absztrakt racionális döntéselmélet csődöt mond), ez a pótlék pedig gyakran valamilyen morális megfontolás lesz. Azok például, akik eleve a törődés és a méltányosság értékei mentén járnak el, hajlamosabbak ökológiailag fenntartható forrásból, általában húsmentesen étkezni, míg azok, akik az autoritást (és a vele járó fegyelmet, rendet) hangsúlyozzák, gyakrabban bizonyulnak az ökológiai lábnyomukra kevésbé érzékeny húsevőknek.
De vehetünk egy kortárs hazai példát is. Nemrégiben jelent meg egy tudományos publikáció, miszerint a legújabb kutatások alapján erőteljesen megkérdőjelezhető a maszkok hasznossága a koronavírus-fertőzés elleni védekezésben. Aki eleve nem hitt a maszkokban, az nyilván hátradőlhet, hiszen szkepszisének most már tudományos alapja is van. Csakhogy akik hátradőlnek, nem kutatják tovább a szakirodalomban, hogy tényleg így van-e, esetleg hibás-e a tanulmány. Ha azonban a mindkét fél (maszkpártiak és maszktagadók) által folyamatosan hangoztatott nem-dogmatikus hozzáállást vesszük, az azt diktálta volna, hogy nincs megállás, a tudás előállításának útja a szkepszis, úgyhogy nézzük a kritikákat! Akik eleve hittek a maszkok hasznosságában, azok nyilván azonnal keresték a kiskapukat, és gyanították, hogy valami nincs rendben. A legújabb beszámolók alapján úgy tűnik egyébként, hogy meg is találták a hiba forrását, és a tanulmány következtetései ellenére még nem kell temetnünk a maszkokat. A történet ezek után feltehetően épp ellentétes irányba gördül majd tovább: akik nem hittek a maszkokban, azok most kiskapukat fognak keresni, akik pedig hittek bennük, hátradőlhetnek, mondván, hogy a tudomány ismét korrigálta magát. A kérdést idővel talán meg lehet majd válaszolni konszenzuális alapon, de a példa jól mutatja, hogy a bizonyítékok nem önmagukért beszélnek, az pedig rengeteg idő, hit, és bizalom kérdése, hogy egy adott szakértői közösség a saját bizonyítékaiból tankönyvi evidenciákat tudjon teremteni.
A bizonyítékok elviselhetetlen könnyűsége
A bizonyítékokkal az a legnagyobb baj, hogy kevesen férnek hozzájuk, és nem elsősorban azért, mert a tudományos cikkek érthetetlenek. Még ha a tudománynépszerűsítők, a tudománykommunikációs szakértők érthető módon tálalják őket, akkor is felmerül a kérdés, hogy valóban a bizonyítékokhoz fértünk-e hozzá, vagy pusztán a tudósok – immáron az egyszerűsítés miatt torzított – beszámolóihoz. A jelek szerint sokkal inkább az a helyzet, hogy a laikusok nincsenek abban a pozícióban, hogy begyűjtsék, felmérjék és mérlegeljék a bizonyítékokat. Sem eszközeink, sem évtizedes szakértői képesítésünk nincs arra, hogy az épp forrásban lévő, feltáró, bizonytalan, alakulóban lévő tudományhoz mi magunk is hozzájáruljunk. Maradnak hát a beszámolók, az erre szakosodott újságírók (akik maguk is folyamatos vékony jégen táncolnak a hiteles és érdekes történetek kereszttüzében) és saját tapasztalataink.
A hagyományos ökológiai tudás, ahogyan arról időről időre olvashatunk, épp olyan terület, ami gyakran nyíltan szembemegy a tudományos tudással és kánonnal, ezért hosszú ideig nem is foglalkoztak vele. A kutatók az utóbbi időben kezdték felismeri a hagyományos tudásban (állattartás, kertészet, építészet stb.) rejlő potenciált, de az még kérdés, hogy milyen súllyal esik a latba a hagyományos tudás, ha bizonyítékokról van szó. Ha adatként tekintünk rá, a tudomány felülírhatja (hiszen ma a tudomány számít a par excellence adatkezelő társas gyakorlatnak), ám a legtöbben nem szeretnék ezért a tudományt. Ám ha a tudomány nem írhatja felül az első személyű és tradíciókon keresztül áthagyományozott tudást, mert az sajátos autoritással bír, akkor mi értelme a tudománynak? A bizonyítékokról folytatott vita tehát nem itt ér véget, hanem itt kezdődik.
A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, illetve a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karán működő Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének tudományos munkatársa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
