Itt az új Black Mirror, de ez a Black Mirror már nem az a Black Mirror
A 2010-es évek közepén a South Parkra volt szokás mondani, hogy elhúzott mellette a valóság, és már nem tud olyan abszurd történetszálakat villantani, amik túltennének azon, ami a világban történik. 2023-ra eljutottunk oda, hogy már az elsősorban technológiai disztópiákat bemutató brit sorozat, a 2011-ben indult Black Mirror sem tudja tartani a tempót a mindennapokkal, és most, hogy kijött a sorozat friss, hatodik évada, nagyon úgy tűnik, hogy az egyik epizód – a végtelenített tartalomfogyasztás, a generatív mesterséges intelligencia, az online adatgyűjtés és a felhasználók megfigyelésének témáit körüljáró rész – akár a jelenben is játszódhatna.
Nem csoda, hogy amikor Charlie Brooker, a sorozat készítője 2020-ban, a pandémia alatt nekiállt új történeteket írni, hamar eldöntötte, hogy elfelejti a Black Mirrorhoz társított stigmákat, és visszatér a széria valódi gyökereihez. „A Black Mirrornak nem az volt a célja, hogy bemutassa, mi történt az adott héten a technológiában. Mindig is egyfajta paranoid, furcsa és remélhetőleg egyedi sorozatnak szántam” – fejtette ki Brooker a Wirednek. Mint elmondta, a világ legkönnyebb dolga lenne úgy nekifogni az epizódok írásának, hogy most egyet ír a közösségi médiáról, egyet az NFT-kről, és így tovább. Pedig a ChatGPT-vel megpróbált íratni egy részt, de az annyira általános ötleteket dobott ki, hogy hagyta az egészet – ellentétben, ugye, a South Parkkal.
De mit jelent a Black Mirror esetében a gyökerekhez való visszatérés? Bár a világ nagy része ezzel a sorozatával ismerte meg a nevét, Charlie Brooker már a kétezres évek közepétől a brit tévézés ismert arcának számított. A kezdetektől fogva szatírában utazott, de műsorai azon belül is leginkább médiakritikával foglalkoztak: a Screenwipe-ban tévésorozatokat, szappanoperákat, valóságshow-kat kritizált frissítően szarkasztikus stílusában, a Newswipe-ban a 21. századi hírműsorok, politikai magazinműsorok és maga a féktelen hírfogyasztás őrületét kommentálta, a Weekly Wipe-ban pedig később ezeket kombinálta.
Ha visszatekintünk a Black Mirror első két évadára, szintén azt látjuk, hogy elhunyt szeretteinket pótló androidok ide, életünk minden pillanatát visszajátszó kütyük oda, a hat epizódból négy a (klasszikus tömeg- és közösségi) médiára koncentrál. Emlékezhetünk az elrabolt brit hercegnő váltságdíjaként élő adásban disznóval közösülő miniszterelnökre; az énekesből pornósztárt faragó, a rendszer elleni lázadást nézettségi rekordokra váltó tehetségkutatóra; az igazságszolgáltatást valóságshow és élménypark formájában elképzelő társadalomra; vagy a vulgáris tévéinterjúiról ismert animált kék macira, Waldóra, ami addig ontja a virális tartalmakat, amíg elindítják a parlamenti választáson.
A harmadik évadtól aztán már a Netflixen volt látható a sorozat, amely így jóval nagyobb tömegeket ért el, és egyben a tematika is sokkal inkább eltolódott az okostelefonok, mesterséges intelligenciák és szimulált valóságok felé, amit az ősrajongók langyos amerikanizálódásként könyveltek el. De még így is nagy sikere volt a csavarokkal teli technorettegtetésnek, hogy aztán az ötödik évad limonádé-disztópiájával kissé elinflálódjon az évente jelentkező depresszív löket. Bő fél év múlva jött a covid, és Brooker is úgy érezte, nem éppen a Black Mirrorra van szüksége most a társadalomnak.
Négy év szünet után tehát volt honnan megcsinálni a Nagy Visszatérést. Brooker a hatodik évadban egyszerre akart visszanyúlni a kezdetekhez és teljesen új alapokra helyezni a sorozatot, így az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben az üzenetét tekintve tényleg az első két évadra emlékeztet az új, ötrészes szezon, eszközeiben ez a legkevésbé blackmirrorosabb Black Mirror: a sztorik nagyobb része az okostelefonok előtti világban játszódik, és ha csak az allegória kedvéért is, de a direktben horrorosabb részekben természetfeletti lények is feltűnnek.
A Netflix bemutatja: Dögölj meg, Netflix!
Az évad első része kétségkívül az, amelyik a leginkább magán viseli a Black Mirror legnépszerűbb elemeit – a korábbi részekre utaló easter eggek tömkelegét látva akár azt is gondolhatnánk, hogy Brooker még egy utolsót kedveskedni akart a mainstream törzsközönségének, vagy épp be akarta őket etetni, mielőtt teljesen eltéríti a sorozatot. A Joan Is Awful főszereplője Joan (Annie Murphy), egy teljesen átlagos életet élő HR-es, aki legfeljebb a frizurájával tudja feldobni eseménytelen hétköznapjait. Amikor egy este a barátjával ledőlnek a kanapéra, hogy nézzenek egy kis Steramberryt (a Netflix fiktív megfelelőjét), a platform a Joan Is Awful című filmet ajánlja első helyen. Mint kiderül, a film cselekménye pontról pontra megegyezik Joan aznapi élményeivel, egészen odáig, hogy titokban felvette a kapcsolatot az exével. A kínos helyzetet még furcsábbá teszi, hogy Joan szerepét maga Salma Hayek játssza a Streamberry adaptációjában – sőt, amikor a filmben az a rész következik, amikor „az igazi Joan” a filmet nézi, a filmbeli filmben Joan, vagyis Salma Hayek szerepét is egy másik színésznő alakítja.
Az ilyen Eredet-szerű agyzsibbasztásokért szokás szeretni a Black Mirrort, és erre tudatosan rájátszik Brooker, aki ebbe a részbe sűrített bele minden aktuális technológiai toposzt: a Joan életéről készült, közel valós idejű film a Streamberry adatgyűjtési gyakorlatának köszönhetően jöhet létre – amit a felhasználási feltételekben természetesen minden regisztráló elfogadott –, és annak, hogy színészekre sincs szükség hozzá, hiszen minden képkockát mesterséges intelligencia hoz létre. Ezzel Brooker akaratlanul is betalált egy friss ügybe, az amerikai írók idei sztrájknak ugyanis fontos pontja az AI elleni küzdelem, ami a színészeket is érinti, mióta a hollywoodi kreatívok meg akarják kaparintani digitális másaikat. Az egyik legviccesebb és legmetább Black Mirror-részről legyen elég annyi, hogy a „Már a segglyukamnak sincsenek jogai?” még nem is a legemlékezetesebb Salma Hayek-idézet belőle, és hogy még egy kvantumszámítógép is előkerül valahonnan, csak hogy egy egész évadra való technológia meglegyen a nyitórészben.
Később ugyanis szinte teljesen nélkülöznünk kell ezt a vonalat. A második rész, a Loch Henry már az első évados True Detective-i értelemben vett horror felé veszi az irányt: egy isten háta mögötti skót kisvárosban járunk, ahová a fiatal feltörekvő filmes, Davis a barátnőjével, Piával együtt hazalátogat özvegy anyjához, hogy dokumentumfilmet forgasson valamilyen mérsékelten izgalmas természetvédelmi témában. Amikor kiderül, hogy Davis apjának halálához egy helyi sorozatgyilkosnak is köze volt, Pia erőltetni kezdi, hogy inkább ezt a sztorit fejtsék ki a filmben, amit Davis a helyi bárban dolgozó barátja is erősen támogat – hátha sikeres lesz a doku, és beindul a katasztrófaturizmus az eset óta kiüresedett kocsmában. Nem kell sokáig jutni a sztoriban, hogy rájöjjünk, az epizód célpontjai azok a true crime szériák, amelyek az elmúlt években podcastok vagy épp véget nem érő Netflix-sorozatok formájában tömegesen használták ki emberek személyes traumáit, a legintimebb, legborzasztóbb részletekben lubickolva – és amelyek erőszak-normalizáló hatása abban csúcsosodott ki igazán, hogy tavaly mindenki Jeffrey Dahmernek akart öltözni Halloweenkor.
És itt véget is érnek a kortárs epizódok, a harmadik rész (Beyond the Sea) már 1969-ben játszódik, a NASA egy – természetesen kitalált – bolygóközi küldetése alatt. Cliff (Aaron Paul) és David (Josh Hartnett) a hatéves misszió második évében jár, és valószínűleg csak azért bírják eddig egymás mellett, mert amikor épp nincs dolguk, lehetőségük van rácsatlakozniuk a Földön, családjaiknál elhelyezett replikáikra (testük pontos mására), így szinte teljes életet élhetnek, miközben hús-vér valójukban több millió kilométerre járnak otthonuktól. Erről erős spoilerek nélkül többet nem is lehet elmondani, legfeljebb annyit, hogy Brooker két jelenséget tárgyal nagyon hatásosan – még ha kicsit komótosan is – az epizód nyolcvan percében: a totális izoláció kiszámíthatatlanságát és a huszadik század közepének érzelemmentes, sziklaszilárd férfiideáljából egyenesen következő szenvedést, ami nemcsak egyes családokban jelentkezett, de össztársadalmi szinten is rányomta a bélyegét a Föld és az emberiség történelmére.
A sci-fi és a fantasy határán
Charlie Brooker egyik kedvenc témája a hétköznapi emberek hírességekhez való teljesen abszurd és egészségtelen viszonya, ami a negyedik rész, a Mazey Day középpontjában is áll. Ehhez egészen a kétezres évek eleje-közepéig repíti vissza a nézőket, hogy az akkoriban csúcsra járatott paparazzi-jelenségen keresztül mutassa meg, milyen bizarr, sőt egyenesen pszichopatikus viselkedéseket képes az ember elfogadni és bátorítani, ha abból bármilyen haszna származik, és elég távoli az áldozat. Kit érdekel, ha egy kőgazdag színésznőt hiénaként támad le két tucat fotós minden utcán töltött pillanatában, amíg a drogokhoz nem fordul, és szépen lassan tönkremegy az élete? Törölgesse csak a végtelen vakuáradattól fájó szemeit a százdollárosaival, a lényeg, hogy dokumentálva legyen, amikor smink nélkül elküldi az anyjába a tökéletes képkockáért minden emberségét feláldozó fényképészt.
A Mazey Day azonban nem ezért kézenfekvő üzenetért lett egyből a hatodik évad legmegosztóbb epizódja. Hogy ne áruljak el túl sokat, a címszereplő színésznő (Clara Rugaard) és az egyik kiszemeltjét a halálba kergető lesifotós, Bo (Zazie Beetz) történetét Brooker olyan természetfeletti allegóriába csomagolja, ami a hetvenes-nyolcvanas évek közkedvelt B-filmjeit idézi.
Bár a Black Mirror epizódjai – egy-két finom utalástól eltekintve – nem kapcsolódnak egymáshoz, ezért elvben bármilyen sorrendben meg lehetne őket nézni, az ötödik résszel világossá válik, hogy ennek az évadnak van egy íve – a humorral bőkezű Joan Is Awfultól kezdve egyre sötétebb történeteket kapunk. A Demon 79-ben már odáig jut a sorozat, hogy az intróban már a Red Mirror brand szerepel, ami igazából nem is rossz megkülönböztető jelzésnek a sorozat techfókuszú és horrorszerű részei között. Ugyan a humor az utolsó részre visszatér, a természetfeletti megközelítés marad, a tétek pedig tovább nőnek: a pokolból dzsinnként megjelenő démonjelölt, Gaap (Paapa Essiedu) azzal találja meg az indiai származású bolti eladót, Nidát (Anjana Vasan) egy fehér felsőbbrendűségben fürdőző brit városban, hogy három napon belül három embert meg kell ölnie, különben az egész világ elpusztul, méghozzá perzselő, kínkeserves végjátékban.
Még szerencse, hogy Gaap kezdő démonként igyekszik jó fej lenni, és szárnyas-szarvas alakja helyett a Nida által preferált külsővel, Boney M.-szerű diszkósztárként ölt testet a Földön. A Black Mirror iróniája, hogy az új részek közül egy leendő sorozatgyilkos és egy csetlő-botló diszkódémon között van meg legjobban a kémia, de ez kell is ahhoz, hogy az ismét kicsit feleslegesen hosszúra nyúló (74 perces), nukleáris-apokaliptikus témájával meglehetősen lehangoló epizód végig élvezhető maradjon. A természetfeletti vonalra pedig talán azért is volt szüksége Brookeréknek (ez az egyetlen rész, amit nem egyedül írt, Bisha K. Ali volt a szerzőtársa), hogy tompítsák a történet politikai élét: amikor Nida elfogadja a helyzetét, és méltó áldozatot keres magának, egy bevándorlásellenes konzervatív politikust néz ki magának, akinek jövője (amit a démon előre tud vetíteni) Nagy-Britannia és a szélesebb társadalom megosztását tartogatja. Ezt már csak fokozza a nő próbatétele: ha nem sikerül megölni, ugye, itt a világvége. Az epizód – és Charlie Brooker világképe – akkor kerül igazán a helyére, ha leesik, mikor játszódik – 1979-ben, bizonyos Margaret Thatcher miniszterelnökké választásának évében.
Amikor a hatodik évad előtt több interjúban is megkérdezték Brookert, hogy mi az, amitől minden Black Mirrorba öntött rettegése ellenére optimista tud maradni az emberiség jövőjét illetően, azt mondta, hogy bár az AI által felerősített dezinformációs válság miatt összeomolhat a demokrácia intézménye, ami a klímaváltozás elleni harcnak sem tesz jót, úgy látja, hogy az élhető jövő biztosításában érdekelt fiatalok tisztán látják a dolgokat és egyre dühösebbek – ez pedig tökéletes recept a változáshoz, csak még kell pár év, hogy döntési pozíciókba kerüljenek. Charlie Brookert a Black Mirror óta egyfajta prófétának is szokás tartani – de talán mindenki kiegyezne vele, ha csak ez az egy jóslata válna valóra.
A Black Mirror 6. évada a Netflixen nézhető.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
