Fontos, mélyre ható és kritikusai szerint kifejezetten elhibázott döntést hozott június 29-én az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága: a testület úgy döntött, hogy alkotmányellenes a Harvard és az Észak-karolinai Egyetem (UNC) azon gyakorlata, amelynek során a felvételiknél figyelembe veszik a jelentkezők etnikai származását. Ez az évtizedek óta létező gyakorlatot az USA-ban affirmative action-nek nevezik (magyarul megerősítő intézkedés, előnyben részesítés, illetve pozitív diszkrimináció); John F. Kennedy esélyegyenlőségre vonatkozó 1961-es elnöki rendelete óta fokozatosan megjelent az állami intézmények, magáncégek és egyetemek felvételi gyakorlatában, és ha sokszor támadták is, eddig mindig kiállta az alkotmányügyi kérdésekben a végső szót kimondó Legfelsőbb Bíróság próbáját.

Most elbukott, legalábbis az egyetemeken, és ennek oka többek között a testület összetételében keresendő: a Legfelsőbb Bíróság tagjai között hat republikánus bíró van, köztük a George W. Bush által kinevezett John Roberts, aki 2005 óta vezeti a testületet, és mindössze három demokrata. Az USA Legfelsőbb Bíróságának „hat bíróból álló konzervatív többsége legyőzte a három liberális ellenzőt” – írja az Economist cikke június 29-én.

Az USA Legfelsőbb Bírósága kilenctagú testület; tagjait az Egyesült Államok elnöke jelöli és nevezi ki a Szenátus jóváhagyásával. A mostani testületben a hat republikánus bíró mellett mindössze három demokrata kap helyet: a Barack Obama által kinevezett Sonia Sotomayor és Elena Kagan, illetve a Joe Biden által kinevezett Ketanji Brown Jackson. És bár a testület tagjai közvetlen módon természetesen nem politizálnak, döntéseikben időről időre megnyilvánul ideológiai hátterük, elköteleződésük: ezért nem nagy meglepetés, hogy a republikánus többségű testület most ugyanúgy a konzervatív elveknek megfelelő döntést hozott, mint tavaly, amikor érvénytelenítette az abortuszt legalizáló 1973-as törvényt (Roe v. Wade).

Az affirmative action, tehát a kisebbségek előnyben részesítése a gyakorlatban azt jelenti, hogy az USA-ban az egyetemi felvételiknél immár 45 éve veszik figyelembe veszik a jelentkezők faji és etnikai hovatartozását. Ennek vetett véget a Legfelsőbb Bíróság, amikor kimondta, hogy a felsőoktatásban a faji alapú pozitív diszkriminációs programok sértik az amerikai alkotmány 14. módosításában garantált egyenlőségi jogokat. „A döntés komoly győzelem a pozitív diszkrimináció ellenzőinek” – írta a döntés napján az Economist.

A vita arról szól, hogy jogos-e egy kisebbség tagjait előnyben részesíteni azért, mert az évszázadokon keresztül elszenvedett elnyomás miatt olyan hátrányokkal indulnak, aminek kompenzálása állami feladat, és strukturális megoldásokért kiált. És ha igen, megtehető-e ez annak árán, hogy a kevés felvehető egyetemi helyre azonos eredmény esetén a kisebbséghez tartozó felvételiző jut be a nem kisebbségi jelentkezővel szemben.

„Semmi új nincs abban, amit most látunk – mondja Farkas Lilla, az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi adjunktusa az amerikai Legfelsőbb bírósági döntésről. – Volt egy hosszú korszak, amikor a jogon keresztül is elnyomták az indiánokat, a feketéket és egyéb kisebbségeket, ez tartott az 1950-es évekig, akkor jött egy »áldott« periódus, ami Ronald Reagan elnökségéig, az 1980-as évekig tartott, amikor a Legfelsőbb Bíróság nemhogy keresztbe tett volna a szövetségi kormány progresszív intézkedéseinek, de még segítette is őket.”

Az 1950-es években az USA-ban szövetségi szinten dőlt el, hogy intézkedéseket kell tenni a deszegregáció érdekében, mondja Farkas, „mert addigra már nagyon ciki volt, hogy meghívták New Yorkba az ENSZ-be az újonnan szabaddá vált afrikai országok képviselőit, akiket aztán este nem engedtek be a jazzklubokba. És azért az oktatással indult (Brown v Board of Education, 1954), mert a szövetségi kormány a finanszírozáson keresztül bele tudott szólni szólni abba, hogy miként osztják el a gyerekeket a különböző beiskolázási körzetekben”.

A Students for Fair Admissions (konzervatív aktivista csoport) kontra Harvard (összevontan a Students for Fair Admissions kontra University of North Carolina) ügyben született ítéletben az Economist szerint nincs semmi meglepő, mert a pozitív diszkrimináció évtizedek óta egy hajszálon függött: a faji alapú felvételi eljárás egy szavazattal maradt életben 1978-ban a Regents of University of California v Bakke, 2003-ban a Grutter v Bollinger és 2016-ban a Fisher v University of Texas ügyben. „Amikor 2020-ban kialakult egy hat bíróból álló konzervatív többség, amely mélyen szkeptikus volt a faji kritériumok alkalmazásával szemben, a pozitív diszkrimináció bukása szinte elkerülhetetlennek tűnt.”

Ne tegyünk úgy, mintha egyenlő és integrált társadalomban élnénk

Az amerikai Legfelsőbb Bíróság évtizedeken át azzal indokolta a pozitív diszkrimináció jogosságát, hogy ha sokszínű a diákság, az oktatás is eredményesebb lesz. Bár az egyetemi felvételi során tilos volt faji kvóták alkalmazása (tehát nem lehetett megszabni, hogy milyen arányban vegyenek fel feketéket vagy latinókat), az oktatási intézmények plusz tényezőként figyelembe vehették az etnikai hovatartozást, ez pedig előnyhöz juttathatta a kisebbségi származású jelentkezőket a hasonló eredményeket elérő, de nem hátrányos helyzetű kisebbségekhez tartozó diákokkal szemben.

„Úgy teszünk, mintha egyenlő és integrált társadalomban élnénk, miközben egyre erősödik a lakóhelyi és iskolai szegregáció. Egy 2014-es tanulmány szerint a fehérek háromnegyedének egyetlen nem fehér barátja sincs – írja az Atlantic június végén megjelent cikkében Xochitl Gonzalez, aki saját pozitív diszkriminációs történetével reagált a Legfelsőbb Bíróság döntésére. – Sok fehér csoporttársamnak az egyetem volt az első esély arra, hogy igazi kapcsolatot alakítson ki más háttérből érkezőkkel. (…) Ma, amikor a kisebbségi diákokkal az imposztor-szindrómáról beszélek, emlékeztetem őket, hogy feladatuk van. Valószínűleg ők lesznek a legtöbb fehér egyetemi barátjuk egyetlen nem fehér barátja egész hátralévő életükben. Tudom, hogy én is az vagyok. (…) De még ennél is fontosabb az a hatás, amit a sokszínűség gyakorol az elit intézmények által létrehozott kutatásokra. Sok latin-amerikai tudóssal találkoztam, akik valószínűleg valamilyen szinten mind a pozitív diszkriminációnak köszönhetik pályafutásukat, és akik egyszerűen nem léteztek az akadémiai életben, amikor még én jártam egyetemre. A latinók egészségével, szavazási szokásaival, érzelmi traumáival és más témákkal kapcsolatos munkájuk nem csak magas színvonalú tudományos teljesítmény, hanem olyan információk, amelyekre újságíróként is támaszkodhatunk. (…) A pozitív diszkriminációt a kisebbségek érdekében vezették be, de ahogy Amerika a többségi kisebbségi nemzetté válás felé halad, ez kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunknak a javára vált.”

Az elit egyetemeken mostantól több fehér és kevesebb fekete diák lesz

„A Harvard és az Észak-Karolinai Egyetem felvételi programjai nem egyeztethetők össze az egyenlőségről szóló záradék garanciáival. A két egyetem programjainak nincsenek kellően célzott és mérhető célkitűzései, amelyek indokolnák a faji [racial] szempontok alkalmazását, negatív módon alkalmazzák a faji szempontokat és faji sztereotípiákat tartalmaznak" – írta John Roberts, a Legfelsőbb Bíróság főbírója a bírói többség nevében írt véleményében.

A testület másik tagja, Sonia Sotomayor a bírói székből foglalta össze különvéleményét, ezzel is demonstrálva, hogy mennyire nem ért egyet a többségi véleménnyel. „A pozitív diszkrimináció kulcsfontosságú a még mindig fennálló és rendszerszintű faji megkülönböztetés elleni küzdelemben”. Kíméletlen különvéleményeikben az ítéletet ellenző másik két bíró, szintén demokrata Ketanji Brown Jackson és Elena Kagan azzal vádolták a bírói többséget, hogy elengedett egy olyan intézkedést, ami lehetővé tette, hogy az egyetemeken, és tágabb értelemben az amerikai társadalomban, a befogadás és az egyenlőség érvényesüljön. Sotomayor szerint a döntésnek „pusztító hatása" lesz „egy végletesen szegregált társadalomban, ahol a faj mindig is számított és továbbra is számít, (...) ami tovább mélyíti a faji egyenlőtlenséget az oktatásban, ami a demokratikus kormányzás és pluralista társadalmunk alapja".

Mi is az az egyenlőség?

„Az egyenlőség valójában paradoxonnak tűnik – avat be Farkas a jogi értelmezés összetettségébe – mert egyrészt tiltott az azonos helyzetűek különböző módon való kezelése, másrészt viszont az is tiltott, hogy a különböző helyzetben levőket azonos módon kezeljék, hiszen az is egyenlőtlenséghez vezet, ha a fogyatékos gyerektől ugyanazt várják el tesztírásnál, mint a nem fogyatékostól. A színvak hozzáállás azt jelenti, hogy miután az egyenlőségi elvárás első része miatt nem vehető figyelembe a bőrszín, lényegében nem lehet esélykiegyenlítő intézkedéseket hozni, mert ahhoz viszont látni kell a bőrszínt. Ez persze agyrém, hiszen ha nem faji megkülönböztetéstől van szó, hanem mondjuk (várandós) nőkről és fogyatékkal élőkről, rögtön tudható, hogy nem lehet követni a vakság elvét – őket másképp kell kezelned, mint a férfiakat vagy az épeket. A formális egyenlőség azt kívánja, hogy ne lássuk a bőrszínt az egyetemi felvételinél: a jelentkező elért x pontot, és bejut. Viszont, ha megerősítő [affirmative] intézkedésről, tehát az esélyegyenlőségről beszélünk, nem tudom nem látni a bőrszínt, mert ha nem látom a bőrszínt, nem veszem észre, hogy van köztük különbség. Akkor mondhatom azt, hogy eleve x ponttal többet kap, mert fekete.”

Elit egyetemek nélkül nehéz a csúcsra törni

Bár az egészre mondhatnánk azt is, hogy vihar a biliben, hiszen az Egyesült Államok 4000 egyeteméből csupán 200-ban van kemény szelekciós felvételi rendszer, a döntés mégis jelentős változást hozhat, „mert hiába érint kevés diákot, mégis számít, hogy mi történik ezekben az elit intézményekben. Ezek az egyetemek még mindig a legfontosabb belépők a legmagasabb pozíciókhoz. Csak egy példa: jelenleg a Legfelsőbb Bíróság kilenc bírája közül nyolc a Harvardon vagy a Yale-en végezte jogi tanulmányait” – írja Elissa Nadworny az amerikai közszplgálati rádió, az NPR honlapján megjelent írásában.

„A mostani döntés egy rendkívül kevés embert érintő, eliten belüli, ám szimbolikus harc egyik állomása Amerikában. A probléma ezzel az, hogyha tovább gyűrűzik ez a történet más területekre, és ott már nagyon nagy problémát tud okozni. Az általános iskolákban, a munkahelyeken és az egészségügyben – gondoljunk csak a covidra - sokkal több különböző hátterű gyerek és felnőtt van, és ott már veszélyes, ha semmilyen esélyegyenlőségi politika nincsen. Bár a társadalmi igazságtalanság legfontosabb oka az osztályhelyzet, ezen felül jelentős a faji és a nemi megkülönböztetés is” – mondja Farkas.

„A döntés súlyát, azt, ahogyan a rasszizmus létezésének tagadásával tagadják meg a kisebbségeknek a jó egyetemekre való bejutást, még fájdalmasabbá tette az, ahogyan történt – írja Gonzalez az Atlanticben. – A peres ügyek néhány sértett ázsiai-amerikai felperes cinikus toborzására támaszkodtak, akik a fehér felperesek mellett úgy érezték, hogy a kevésbé képzett fekete és latin diákok elfoglalták a helyüket. (…) De a színes bőrű fiatalok nem csak »helyeket« veszítenek vagy nyernek, hanem elveszítik azt a multikulturális közösséget, ami egykor olyan sokat jelentett nekem is. Nem érdemeltem meg, papíron, hogy a Brownra járjak. Tökéletes átlagom volt a középiskolában, de sokan másoknak is, akik oda jelentkeztek. (…) Szemben a legtöbb csoporttársammal, akik előkészítő iskolákba vagy jól finanszírozott kertvárosi állami iskolákba jártak, engem nem arra »neveltek«, hogy egy olyan iskolába járjak, mint a Brown. De a pozitív diszkriminációnak köszönhetően a felvételinél elnézték a tökéletlen származásomat, és nem azt nézték, hogy mennyire nincs tapasztalatom az elit világról, hanem azt, hogy itt milyen lehetőségek nyílnának ki a számomra. (…) De a pozitív diszkrimináció az én alma materemnek is hasznára vált, és az összes olyan túlnyomórészt fehér, elit intézménynek, amelyek DNS-ét szintén megváltoztatta ez a gyakorlat. (…) Ugyanúgy, ahogy az én világnézetem is kitágult a Brownon, a kisebbségi diákok jelenléte is kitágította a csoporttársaink világképét.”

A mostani döntés értelmében viszont, ahogy a New York Times cikke írja, „biztosra vehető, hogy az elit egyetemek campusain több lesz a fehér és ázsiai és kevesebb a fekete és spanyol ajkú hallgató. Ez ráadásul tovább fog gyűrűzni, és más területeken is megnehezítheti a sokszínűségre irányuló erőfeszítéseket, szűkítve a magasan képzett kisebbségi jelöltek körét, megnehezítve a munkáltatóknak, hogy figyelembe vegyék a faji hovatartozást a felvétel során”.

Mi történik az egyetemek összetételével, ha megszűnik a faji alapú előnyben részesítés?

A washingtoni Georgetown Egyetem kutatói által készített szimulációk eredményei szerint az olyan egyetemeken, ahol van felvételi, a mostani döntés hatására csökkenni fog a diákság etnikai sokszínűsége, hacsak nem alakítják át az egész felvételi rendszert úgy, hogy megszüntetik a korábban oda járó öregdiákok, illetve a pénzt adományozó szülők gyerekeinek előnyben részesítését és ezzel együtt a sportolók toborzását – írja Nadworny. Ráadásul azt is kimutatták, hogy akkor is csökkenni fog az egyetemek etnikai sokszínűsége, ha csak a középiskolai jegyeket, a teszteredményeket és a társadalmi-gazdasági mutatók különböző kombinációit veszik figyelembe.

Ennek ellenére korántsem várható akkora felháborodás, mint egy évvel ezelőtt, amikor az abortuszhoz való alkotmányos jogot megszüntető döntés született. A közvéleménykutatások ugyanis azt mutatják, hogy az etnikai alapú előnyben részesítési programok összességében népszerűtlenek, írja az Economist már idézett cikke.

A kisebbségi diákok jobban teljesítenek az elit intézményekben, mint a kevésbé rangos egyetemeken

A pozitív diszkrimináció elleni legfőbb kifogás, bármely ország gyakorlatát is nézzük, hogy ha a felvételi eljárás során előnyben részesítik a hallgatók egy csoportját, és ezzel kizárják a felvételi követelményeknek megfelelő, de más csoportba tartozó diákokat, az a megkülönböztetés egyik formájának is tekinthető. „Amikor főiskolára jártam, sokan meg voltak arról győződve, hogy azért vagyok ott, mert a jelentkezésemnél biztos kitöltöttem valami rubrikát az etnikai hátteremről. Pedig ilyen nem is létezett. Eleve azt gondolták, hogy cigány ember magától nem kerülhet be az egyetemre, nyilván azért vagyok ott, mert előnyben részesítettek” – meséli saját élményeit Márton Joci roma LMBTQ-aktivista, az Ame Panzh kollektíva egyik alapító tagja. – Romáknak szóló ösztöndíj viszont volt, amiket különböző civil meg állami szervezetek adtak, amiről tudtak a nem roma hallgatók is. Egyébként valamennyire jogos volt a méltatlankodásuk azoknak, akik szintén hátrányos helyzetből jöttek, és úgy érezték, hogy »az én szüleim is alacsony keresetűek, én is vidékről jövök, szóval nekem is szükségem lenne valamilyen extra támogatásra azon felül, amit egyébként a főiskola vagy az egyetem tud biztosítani«.”

A másik sokat hangoztatott érv, hogy a hátrányos helyzetű diákok nem elég felkészültek egy jobb egyetem elvégzésére. Ez utóbbi ellen szól az UNESCO 2017-es felsőoktatásról szóló jelentése, ami rácáfol ezekre az érvekre. Izraelben és az Egyesült Államokban végzett kutatások szerint a kisebbségi diákok jobban teljesítenek az elit intézményekben, mint a kevésbé rangos egyetemeken, egy Brazíliában készített kutatás pedig azt mutatta ki, hogy a pozitív diszkriminációban részesülő diákok ugyanolyan jól teljesítenek az egyetemeken, mint a többiek. „A közvélemény azt gondolja, hogy a felvételt nyert romák nincsenek ugyanolyan szinten, mint a nem roma társaik. De nem arról van szó, hogy csak random kiválasztanak valakiket az egyetemre, hanem olyan embereket választanak ki, akik egyébként is megállnák a helyüket” – mondja erre Márton.

Származási vagy osztályalapú legyen a pozitív diszkrimináció?

„Az egy amerikai sajátosság, hogy az esélykiegyenlítés faji alapon megy, és az osztályalapú esélyegyenlőség elképzelhetetlen” – mondja Farkas, aki szerint a hidegháború erős hatással volt arra, hogy mi történik a feketékkel. „A szovjetek támogatták az antirasszista törekvéseket, miközben az USA mérhetetlenül aláásta saját erkölcsi fölényét azzal, hogy a szabad világ vezető hatalmaként apartheid rendszert működtetett otthon. Egyrészt a deszegregáció nemzetközi legitimitási kérdéssé vált Amerikában, másrészt viszont belpolitikai, illetve gazdasági szempontból szükség volt képzett munkaerőre és társadalmi békére. De az USA elutasít minden olyan egyenlőségfelfogást, ami a marxizmusból ered. Ott nem működik az a státuszegyenlőség, amikor lényegében az osztálykülönbségeket, a gazdasági és szociális különbségeket próbáljuk valamilyen módon megjavítani. Az USA-ban a megerősítő intézkedések azt jelentették, hogy próbáljunk meg minél több feketét eljuttatni a felsőoktatásba és a szövetségi szerződéssel bíró vállalkozók közé, hogy aztán legyen egy fekete középosztály, és akkor az majd ki fogja húzni a feketéket a mélyszegénységből.”

Ha szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy bár az országok negyedében működik valamilyen különböző neveken futó, a felsőoktatásba való bejutást segítő pozitív diszkriminációs intézkedés, de egyik sem hasonlít az amerikaira. Mindegyik programnak az a célja, hogy növelje a kisebbségi csoportokhoz tartozó egyetemi hallgatók számát – olvasható a Conversation 2017-es cikkében. Míg az Egyesült Államok felsőoktatásában 1978 óta léteznek pozitív diszkriminációs intézkedések, Indiában már 1950-ben életbe lépett az alacsonyabb kasztokba tartozó diákokat előnyben részesítő politika. Indiában a kasztok mellett a szociális helyzetet is figyelembe veszik, így azok nem részesülhetnek az előnyökben, akiknek a családi jövedelme vagy vagyona meghalad bizonyos határokat. A Dél-afrikai Köztársaság pozitív diszkriminációs programjai nemcsak a hátrányos helyzetű diákokat, különösen a fekete nőket veszik fel, hanem speciális kurzusokat és mentorálást is biztosítanak nekik, hogy sikerrel el tudják végezni az egyetemet. A színvak politikájukról híres franciák bizonyos lakókörnyékeket és iskolákat céloznak meg. A kiemelt oktatási övezeteket (Zones d'Education Prioritaires) több kritérium alapján határozzák meg – többek között a bevándorló diákok magas aránya, a szint alatt teljesítő diákok és az alacsony jövedelmű diákok aránya alapján. Az ilyen övezetekben élő diákok jogosultak speciális felvételi programokban való részvételre, ahonnan már könnyebb bejutni a szelektív felsőoktatásba. A Sri Lanka-i egyetemek is a földrajzi körzetet használják célzott kategóriaként, mivel az kevésbé ellentmondásos, mint az etnikai hovatartozás vagy a nyelv. Braziliában egy 2012-es törvény az ország 63 szövetségi egyetemén a helyek felét az állami középiskolákból érkező, illetve az afrikai vagy őslakos származású diákok számára tartja fenn. Az alacsonyabb jövedelmű diákok bónuszokat kapnak a felvételi vizsgákon, és az első eredmények azt mutatják, hogy a kvótaszabályok alapján felvett diákok olyan családokból származnak, amelyek néha 50 százalékkal kevesebb pénzből élnek, mint a többi diák családjai.

Társadalmi igazságosság magyar módra

„Míg a rabszolgaság miatt az amerikaiak a fajt tartják az egyenlőtlenségek legfontosabb alapjának, Európában, főleg a volt szocialista országokban, a társadalmi osztályok vagy most már inkább a státusz az egyenlőtlenségek legfőbb alapja. Így a vita nálunk inkább arról szól, hogy a jog mennyire alkalmas eszköz az esélykiegyenlítés és a társadalmi igazságosság elérésére” – mondja Farkas.

Ami a magyar előnyben részesítési intézkedéseket illeti, máig az egyetlen, mára már persze teljesen kiürített kritériumokat 2003-ban a közoktatási törvény definiálta hátrányos (HH), illetve halmozottan hátrányos helyzet (HHH) elnevezéssel. Az előbbibe a szegény, az utóbbiba a szegény és iskolázatlan szülők gyerekei estek bele. Bár a HHH kategóriába kerülés önkéntes volt, a HH/HHH-s gyerekek családjainak jártak az óvodába és iskolába járás megkezdését segítő támogatások, az ilyen gyerekeket fogadó intézmények pedig a tanárképzésektől az eszközbeszerzésen át többféle támogatáshoz is hozzájuthattak – különösen akkor, ha deszegregálták intézményeiket, és belevágtak egy helyi integrációs oktatáspolitika megvalósításába. (A HH kategóriába minden olyan gyerek automatikusan bekerült, aki rendszeres gyermekvédelemi kedvezményben részesült. Ez az, ami 2013-ban megváltozott: a HH kategóriát szigorúbb kritériumokhoz kötötték, miközben a legtöbb vele járó kedvezményt elvették.)

„Ez a romákat és a nem romákat is magába foglalta, és azt üzente, hogy ha te mélyszegény vagy, akkor adok neked lehetőséget, ami elősegíti a társadalmi mobilitást. És ez az, amire minden társadalomnak szüksége van, mert az elitek nem tudják újratermelni magukat” – érvel Farkas amellett, hogy miért elfogadhatóbb számára az osztályalapú megközelítés. A megvalósítással ugyanakkor szerinte is sok probléma volt: bár a 2002 és 2010 között működő definícióval össztársadalmi igazságosság szempontjából elvben jól teljesített Magyarország, az önkéntes alapon vállalható kategóriával sokszor visszaéltek az önkormányzatok és a jegyzők, és volt, hogy aszerint döntöttek, hogy mi volt épp az intézmény érdeke.

„Azt kell megkérdezni magunktól, hogy szeretnénk-e, hogy magasabb legyen a kisebbségek egyetemi reprezentációja, vagy sem. Ha az a cél, és hiszünk benne, hogy a romáknál is szükség van arra, hogy minél többen egyetemet végezzenek, akkor ezt a csak szociális alapú előnyben részesítés nem tudja megoldani, mert vannak olyan roma fiatalok, akiknek olyan nehézségeik nincsenek, hogy éheznének, de így sincs meg az a kulturális vagy szociális tőkéjük, ami kell az egyetemhez – mondja Márton. – És mégis, hiába hiszek az etnikai alapú pozitív megkülönböztetésben, a tárasadalom széles ellenállása miatt ezt nem lehet megvalósítani, pláne most, amikor fellendülőben van a fehérek kisebbségekkel szembeni sértettsége.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás