„Az embereknek fontosabb, hogy másokhoz képest legyen több nekik, mint az, hogy ténylegesen mennyi mindenük van. A relatív előny elvesztését abszolút veszteségnek tekintik, még akkor is, ha személyes szinten akár több pénzük marad” – állapítja meg Drew Jacoby-Senghor, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) Haas üzleti tanszékének adjunktusa a Science Advances folyóiratban május elején közölt tanulmányban, amit Isaac Raymundóval, a Columbia Egyetem és Derek Brownnal, a Haas doktoranduszával közösen jegyez. A cikk annak jár utána, hogy miért tartják a privilegizált helyzetben lévők az egyenlőséget károsnak, az egyenlőtlenséget viszont előnyösnek.

A fehér amerikaiak félnek státuszuk elvesztésétől

A felmérések szerint az Egyesült Államokban élők többsége azt állítja, hogy egyenlőbb társadalmat szeretne. Azok az eljárások és intézkedések viszont, amelyek a felsőoktatásban, a vállalatoknál vagy a kormányzatban előnyben részesítenék a kisebbségeket, és a hátrányos helyzetű csoportok egyenlőségét célozzák, visszatetszést váltanak ki a többség tagjaiból. Hogy miért? A kutatók szerint a többségben lévő fehér amerikaiak félnek státuszuk elvesztésétől, és sokszor nyílt előítéleteik vannak. Az előnyösebb társadalmi helyzetben lévők magát az egyenlőséget tartják károsnak, viszont úgy érzik, hogy az egyenlőtlenség kedvez nekik.

„Az emberek zéró összegű fogalmakban gondolkodnak a világról, így az egyik csoport számára jelentkező nyereség szükségszerűen veszteséget jelent egy másik csoport számára – írja a Phys.org a tanulmányt bemutató cikkében. – Ez kognitív hibának tűnik, amelyre bárki fogékony lehet, nem csak egy hangos kisebbség, amely ellenszenvet érez egy bizonyos csoport iránt." Mindez oda vezet, hogy a privilegizált csoportokhoz tartozók, akik egyébként sokszor egalitárius meggyőződésűnek tartják magukat, ellenzik az egyenlőtlenségeket csökkentő erőfeszítéseket, és inkább olyan intézkedéseket szavaznak meg, amelyek nekik is gazdasági károkat okoznak, ráadásul az egyenlőtlenséget is növelik.

Az előnyös helyzetben lévők nem szeretik a pozitív diszkriminációt

Brown már korábbi kutatásaiban is azt találta, hogy az egyetemi hallgatók többségét kitevő fehérek és ázsiaiak úgy élik meg, hogy a kisebbségeket előnyben részesítő politika csökkenti saját egyetemi felvételi esélyeiket, és még akkor is így gondolkodnak, ha az egyenlőséget célzó intézkedések a valóságban a többség számára is növelik a felvételi helyek számát. A kutatók új kísérleteikben a faji és etnikai hovatartozáson túl más típusú egyenlőtlenségekre adott reakciókat is vizsgáltak: megnézték például a nemek közötti bérszakadékot, a fogyatékossággal élők vagy büntetett előéletűek felvételi előnyben részesítését, és azt is megvizsgálták, hogy a választók miként vélekednek egy 2020-as kaliforniai szavazási kezdeményezésről, amely a pozitív diszkrimináció tilalmának hatályon kívül helyezését célozta az államban. Azt találták, hogy az előnyös helyzetű csoportokhoz tartozók minden helyzetben újra és újra elutasították az egyenlőtlenségek csökkentését célzó irányelveket, mivel meg voltak győződve arról, hogy egy másik csoport előnyben részesítésével ők maguk kevesebb erőforráshoz jutnának hozzá.

A korábbi kutatások főleg a pozitív diszkrimináció zéró összegű változataira összpontosítottak, ami azt jelenti, hogy mondjuk egy munkahelyen kevesebb fehér embert alkalmaznak annak érdekében, hogy több kisebbségi csoporthoz tartozót vehessenek fel, ez pedig megnehezítette annak vizsgálatát, hogy mi az, ami az embereknek csupán a percepciója, és mi az, ami tényleges hatással van az életükre.

Brownék viszont az egyik kísérlet során arra kérték a résztvevőket, hogy csak olyan nem zéró összegű módszereket értékeljenek, amelyek a hátrányos helyzetű csoportoknak is segítenek, de a privilegizált csoportoknak sem okoznak semmilyen hátrányt. Minden kísérletben kontrollálták az egyenlőséggel szembeni ideológiai ellenállás öt jól ismert formáját: a politikai konzervativizmust, a hierarchikus társadalmi struktúrák preferálását, a zéró összegű társadalomról vallott meggyőződést (ha valaki nyer, akkor másvalakinek szükségszerűen veszítenie kell), a rendszert igazoló meggyőződéseket és az explicit előítéleteket. A kutatók azt találták, hogy bár ezek közül néhány korrelált a pozitív diszkriminációs elvek megítélésével, az ideológiai eltérések önmagában nem magyarázták meg a résztvevők nagyobb egyenlőségről alkotott negatív véleményét.

A kísérlet során a fehéreknek azt mondták, hogy 2018-ban a fehér lakásvásárlók nagyjából 386,4 milliárd dollárnyi jelzáloghitelt kaptak a bankoktól , míg a latinók sokkal kevesebb, mindössze 12,6 milliárd dollárnyi hitelben részesültek. A résztvevők ezután javaslatokat tehettek a bankok számára, hogy növeljék, csökkentsék vagy hagyják változatlanul a latinóknak nyújtott hitelek összegét, miközben a fehér lakásvásárlóknak nyújtott hiteleket fenntartják, tehát ők nem fognak kevesebb hitelhez hozzájutni. A résztvevők ennek ellenére is úgy vélték, hogy ha a latinóknak szánt hitelt növelik, az csökkenti saját esélyeiket a hitelfelvételre, ezért inkább azt javasolták, hogy a latinók számára elérhető összeget csökkentsék, mert ez javítja az ő esélyeiket. Ez a téves felfogás akkor is megmaradt, amikor a kutatók olyan win-win megoldásokat teszteltek, amelyek mind a többségi, mind a kisebbségi csoportok számára előnyösek: a fehérek kitartottak amellett, hogy csökkentené hitelhez jutásuk esélyeit, ha a bankok több hitelt nyújtanának a latinóknak.

Egyedül azok a javaslatok változtattak a többségi résztvevők téves elképzelésein, amelyek során a saját csoportjuk tagjai közötti egyenlőséget lehetett megerősíteni, például amikor a férfi résztvevőknek a férfiak közötti bérkülönbségek csökkentését kellett megoldaniuk, nem pedig a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségek csökkentését.

A kaliforniaiak legalább 50 éve vitatkoznak arról, hogy legyen-e színvak a kormányzat

A kutatók ezt a dinamikát valós élethelyzetben is kipróbálták: kaliforniai szavazókat kérdezték meg arról a bizonyos 16. javaslatról, amely 2020-ban hatályon kívül helyezte volna az államban a faj, nem, bőrszín, etnikai vagy nemzeti származás figyelembe vételének tilalmát a közalkalmazotti szférában, az oktatásban és a szerződéskötések során. Csak hogy érteni lehessen, miről van szó: a kaliforniaiak legalább 50 éve vitatkoznak arról, hogy az állami kormányzat legyen-e fajsemleges (színvak), azaz bőrszíntől függetlenül minden egyént kezeljen egyformán, vagy pedig színtudatosan működjön, és előnyben részesítsen bizonyos csoportokat mások hátrányos megkülönböztetése révén, hogy orvosolja a múltbeli diszkriminációt és növelje a sokszínűséget (ezt nevezik az USA-ban affirmative actionnek, lényegében az állam által törvényesen gyakorolt pozitív diszkriminációnak).

A faji kvótákról és a pozitív diszkriminációról szóló különböző viták Kaliforniában általában megelőzik az országos vitákat, ami az állam népességének összetételét tekintve egyáltalán nem csoda: Kalifornia lakosainak mindössze 37 százaléka fehér, míg 39 százaléka latino, 15 százaléka ázsiai és 6 százaléka fekete. A hagyományosan demokrata államban 2020-ban történt egy emlékezetes kísérlet arra, hogy megváltoztassák az alkotmányt, amelyben 1996 óta szerepel a pozitív diszkrimináció tilalma, vagyis az állami intézményeknek tilos rassz, nem vagy etnikai hovatartozás alapján különbséget tenniük. A kísérlet elbukott: Kalifornia továbbra is az USA azon 9 államának egyike, amelyek tiltják az affirmative actiont, miközben az államok többségében legális a kormányzati intézmények által gyakorolt pozitív diszkrimináció.

„Azt akartuk látni, hogy az egyenlőséggel kapcsolatos téves elképzelés megjósolja-e, hogy az emberek hogyan fognak szavazni" – mondta Brown. Azt találták, hogy a fehérek és az ázsiaiak (tehát a demográfiailag abszolút többségben lévők) túlnyomó része úgy vélte, hogy az intézkedés csökkentené az oktatáshoz és a munkalehetőségekhez való hozzáférésüket. Minél erősebb volt ez a meggyőződésük, annál kevésbé támogatták a 16. javaslatot. Valójában az a meggyőződés, hogy az intézkedés rontaná az esélyeiket, erősebb előrejelzője volt annak, hogy miként fognak szavazni, mint pártpreferenciájuk vagy bármely más ideológiai változó. Ráadásul az első felmérés után két héttel végzett utóvizsgálat során a kutatók azt találták, hogy a nemmel szavazók egyre inkább úgy vélték, hogy a pozitív diszkrimináció fenntartása ártana nekik.

Inkább legyen mindenkinek rossz

Utolsó kísérletükben a kutatók teljesen fiktív csoportokat alakítottak ki (a korábbi kísérletekkel ellentétben, amelyekben csak többségiek vettek részt, itt etnikailag sokszínű csoportokat hoztak létre). Azt mondták a résztvevőknek, hogy egy személyiségteszt alapján két csapatba sorolták őket, és hogy a Kígyók nevű csapat a Sasok ellen fog versenyezni, de a valóságban nem volt személyiségteszt, sőt a Sasok sem léteztek. A résztvevőknek elmondták, hogy a Kígyók az elmúlt hetekben több prémiumot kaptak, mint a Sasok, ezért arra kérték őket, hogy gondolkodjanak el a jutalmak egyenlőbb szétosztásán. Kiderült, hogy még a hasraütésre kitalált csoportokon belül is ugyanaz a dinamika érvényesült, mint a korábbiakban: a Kígyók elutasították azt a win-win javaslatot, amely szerint további 5 Kígyó kapna jutalmat, cserébe 50 Sas is kapjon több pénzt. Bár ebben a helyzetben is a Kígyók vezettek volna, a csoporttagok inkább a lose-lose variációt választották, amiben 5 jutalmat maguk is elveszítenek, viszont a Sasoktól elvennének 50-et.

Brown szerint az eredmények amiatt is aggasztók, mert a társadalmi egyenlőtlenségnek hatalmas társadalmi és gazdasági költségei vannak. A faji egyenlőtlenség miatt kiesett GDP-t 16 billió dollárra becsülik, a nemek közötti bérszakadék pedig a becslések szerint körülbelül 160 billió dollárral csökkenti a világgazdaságot. A kutatók szerint az emberek alapvetően nem értik, hogy az egyenlőtlenségnek mekkora ára van a társadalom egészére nézve, és amíg a privilegizált helyzetben lévők zéró összegű játszmaként értelmezik a társadalmi egyenlőtlenség felszámolását célzó intézkedéseket, a döntéshozóknak nehéz lesz keresztülvinniük az egyenlőtlenség csökkentését célzó elképzeléseiket.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: