Az internet nem azért veszélyes rád, amiért veszélyesnek gondolod
Manapság egyre-másra szaporodnak az internettel kapcsolatos vészjósló cikkek, amelyek leginkább a tömeges adatgyűjtés magánszférára és önrendelkezésre gyakorolt hatását emelik ki: a nagy technológiai cégek többet tudnak rólunk, mint a partnerünk vagy saját magunk. A tudatküszöböt el nem érő impulzusokkal és pszichiológiai manőverekkel befolyásolják az ember viselkedését, amivel szemben az egyén alig vagy egyáltalán nem tud védekezni. Az amerikai-kanadai történész és tudományfilozófus, Justin E. H. Smith legújabb, Az internet nem az, aminek hiszed című könyve azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy rosszul azonosítottuk az internet által jelentett veszély forrását. Vagyis hiába szerezzük vissza a hatalmat személyes adataink felett, és hiába korlátozzuk a technológiai cégek képességét arra, hogy figyelemmel kísérjék az életünket, az internet valódi veszélyét ezzel korántsem semlegesítettük.
Bármennyire is fenyegető az, ahogyan a nagy techcégek hatalmat gyakorolnak életünk felett, ez a hatalom nem minőségileg más ahhoz képest, ahogyan a társadalmi környezetünk eddig is döntő befolyással bírt az életünkre. Amikor egy társadalom részeként felnövünk, szinte automatikusan átvesszük a szűkebb vagy tágabb környezetünk értékeit és gondolkodásmódját; követjük a magunk körül látott mintákat. Ez pedig alapvetően meghatározza viselkedésünket és gondolkodásunkat – mégsem állítja senki, hogy be kellene tiltani a társadalmat.
Ez Smith szerint azt mutatja, hogy a jelenleg fennálló helyzet – nem vagyunk teljesen önmagunk urai, nem tudjuk magunkat önállóan meghatározni –, nem egy olyan szerencsétlen helyzet, amibe az internet használata taszított minket, hanem egy elkerülhetetlenül fennálló állapot, amit el kell fogadnunk. Talán megválaszthatjuk, hogy a Facebook vagy a közoktatás által közvetített véleményeket vegyük-e át megkérdőjelezhetetlen igazságként, azonban a viszonyulásunk ezekhez a gondolatokhoz alapvetően nem különbözik: mindkét esetben reflektálatlanul magunkévá tett tartalmak rutinszerű alkalmazásáról beszélhetünk.
Smith szerint az internet jelentette speciális veszély nem abból fakad, ahogyan az internet és a technológiai szereplők befolyást gyakorolnak az életünkre, hanem hogy egy lényegi kognitív képességet – az odafigyelés képességét – kiszervezzük az internetnek. Kognitív feladatok kiszervezése ugyanis potenciálisan nemcsak azzal jár, hogy elveszítjük önmeghatározási képességünket – amivel soha nem is bírtunk –, hanem azzal, hogy elveszítjük önmagunkat.
Leibniz utópiája
Smith szerint az internet jelenségét akkor érthetjük meg igazán, ha azt a Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) német filozófus által felvázolt projekt betetőzésének tekintjük. Leibniz az emberi megismerőképesség korlátozott voltát gépi segítséggel szerette volna kitágítani, és abból indult ki, hogy a világ egy végtelenül komplex rendszer, amelyben minden mindennel összefügg. Ezért ahhoz, hogy képesek legyünk megbízhatóan előre jelezni, hogy a világ egy pontján mi fog történni, muszáj az egész rendszert ismernünk. Ez azonban a korlátozott emberi megismerőképesség számára nem lehetséges. Korlátolt érzékelésünk révén eleve csak a világ egy véges szeletét vagyunk képes megismerni, így aligha lennénk képesek az egész világot érzékileg megtapasztalni. Éppen ezért rá vagyunk utalva másokra: muszáj másokkal együttműködnünk, hiszen a világot csak akkor tudjuk megismerni, ha mindenki a világ azon kis részét figyeli meg, ahol tartózkodik. Ahhoz, hogy ezeket a megfigyeléseket a tudományos megismerés céljára használni tudjuk, a megismert dolgokat fogalmilag ábrázolva – ideális esetben számokkal kódolva – hatalmas adatbázisokba kell gyűjteni, hiszen csak így tudunk ezekből az adatokból következtetéseket levonni. Azonban még ha sikerülne is a világ összes tényét egyetlen hatalmas adatbázisba gyűjteni, értelmünk akkor sem lenne képes átlátni az összefüggéseket, és megfelelő következtetéseket levonni ebből az óriási adathalmazból. Ezért van szükségünk Leibniz szerint olyan „számítógépekre”, amelyek képesek hatalmas adatbázisokban tárolt információkat önállóan, algoritmusok segítségével feldolgozni, és azokból megfelelő következtetéseket levonni. Amit az ember nem képes megismerni, azt kiszámolja helyette a gép.
Leibniz projektjének – Smith megítélése szerint – központi eleme, hogy a „számítógépet” az ember ismeretelméleti tekintélyként ismeri el: mivel a gép azt is képes kiszámolni, amit az ember nem képes megismerni, az ember kénytelen megbízni a gépben, és elfogadni, hogy amit a gép a számolási műveletek végén kiad, az az igazság. Leibniz optimista víziója szerint ez a tekintélyviszony nemcsak ténykérdésekre korlátozódik, hanem morális és politikai kérdésekre is kiterjeszthető. A filozófus hitt benne, hogy minden állítás igazsága vagy hamissága gépi kalkuláció segítségével ellenőrizhető. Éppen ezért úgy vélte, hogy egy távoli és ésszerű jövőben senki nem fog majd háborúkat vívni, hanem az államok vezetői leülnek egy „számítógép” elé, előterjesztik vitás kérdéseiket, amelyekre a gép kikalkulál egy pártatlan és tisztán racionális választ, az államok vezetői pedig ugyanúgy elfogadják ezt a választ, mint egy bizonyított matematikai állítás igazságát – hiszen Leibniz szerint mindkettőben ésszerűtlen lenne kételkedni. Tehát Leibniz arra a tényre, hogy az internet és a különböző technológiai cégek általunk be nem látható befolyással bírnak az életünkre, nem veszélyként, hanem áldásként tekintett volna: mivel az algoritmus olyan racionális következtetésre képes, amelyre mi nem, nagyon helyes, ha az algoritmus dönt helyettünk.
Leibniz projektjének azonban van egy olyan metafizikai előfeltevése, amire ő maga nem reflektált, és ami Smith szerint az internet igazi veszélyét hordozza. Leibniz ugyanis úgy vélte, hogy az elme különböző kognitív folyamatok alanya: van egy gondolkodó én, aki gondolkodik. Egy a korban bevett hasonlat szerint a gondolkodó én úgy viszonyul a gondolataihoz, mint az ember a ruháihoz: anélkül, hogy a gondolkodó én megváltozna, cserélgetheti, hogy mire gondol. Ez az előfeltevés szükséges ahhoz, a különböző megterhelő és unalmas kognitív folyamatokat anélkül ki lehet szervezni a számítógépnek, hogy a gondolkodó énre bármilyen veszély leselkedne. Aki gondolkodik, Leibniz szerint nem azonos azzal, amit elgondol, ahogyan mondjuk a dolgozó ember sem azonos a munkájával. Ha adott esetben kevesebb munkát kell elvégeznünk, az nem befolyásolja azt, hogy kik vagyunk, legfeljebb több a szabadidőnk. Hasonlóan ehhez, ha kevesebbet kell gondolkodnunk, az nem befolyásolja azt, hogy kik vagyunk, legfeljebb több szabadidőnk marad.
Smith szerint viszont Leibniz ezen előfeltevése téves, és ez fatális következményekkel jár az internethez való viszonyunkat illetően. Ha a megismerő én nem a gondolkodási folyamatok alanya, hanem a gondolkodási folyamatok összessége, akkor nem lehet meghatározott gondolkodási folyamatokat kiszervezni a számítógépnek anélkül, hogy eközben a gondolkodó én maga ne változzon meg. Smith példája arra, hogy egy kognitív feladat kiszervezése milyen hatással van a gondolkodó énre, a memória kiszervezése. Míg hosszú ideig az emberek csak azt tekintették tudásnak, amit fejből tudtak, ma azt is tudásnak tekintjük, amiről tudjuk, hogy hol kell utánanéznünk. Smith azonban felhívja rá a figyelmet, hogy nem ugyanaz, ha egy könyvben tárolva birtoklom a Bibliát, vagy kívülről tudom: az a fajta szövegismeret, amit a szöveg megtanulása feltételez, nem pótolható a kiszervezett memória által. Smith elismeri, hogy a modern világ nem működhetne írásbeliség nélkül – nem tudunk mindent megjegyezni, hiszen a memóriánk véges. Azonban ez a példa azt mutatja, hogy egy kognitív képesség kiszervezése radikálisan alakíthat rajtunk.
Smith központi állítása, hogy az internet egy olyan kognitív képességet szervez ki, ami az emlékezettel szemben az ember lényegi tulajdonsága: az odafigyelés képességét. Míg az, hogy valaki a családtagjai születésnapját fejből tudja vagy a naptárába írta fel, nem változtat az ember voltán, az, aki nem képes odafigyelni, ugyanúgy nem tekinthető embernek, ahogyan – bizonyos felfogások szerint – az agyhalál állapotában életben tartott test már nem tekinthető emberi testnek, mivel lényegi képességeit elveszítette. Azaz Smith szerint az a gondolkodó én, aki már nem maga irányítja a figyelmét, hanem figyelme irányítását és fenntartását kiszervezi egy számítógépnek – algoritmusoknak, social media oldalaknak stb. –, megszűnik emberi énnek lenni.
A figyelem krízise
Ahhoz, hogy értsük Smith állítását, fontos kiemelni, hogy a történész – a magyarba nehezen átültethető szóhasználattal – a figyelem két fajtáját különbözteti meg. Egyrészt figyelhetünk valamire (pay attention), amikor azt tudatosan észrevesszük: ebben az értelemben észreveszem a kávézóban körülöttem az embereket, amikor írom ezt a cikket. Másrészt odafigyelhetünk egy tárgyra (attend), amikor figyelmünket külső kényszer nélkül egy konkrét személyre vagy tárgyra irányítjuk, és ezt a figyelmet akkor is fenntartjuk, ha egy látszólag érdekesebb vagy vonzóbb új inger jelentkezik.
Az odafigyelésre való képesség azért előfeltétele az emberi létezésnek, mert csak ezáltal jöhet létre az a viszony, amely speciálisan emberinek tekinthető. Ezt a viszonyt nevezhetjük esztétikai vagy értelmező viszonynak; lényegi tulajdonsága, hogy általa mind az értelmező, mind az értelmezett megváltoznak. Ha például odafigyelünk egy filmre, akkor nemcsak a filmről kialakított véleményünk változik meg közben, hanem mi magunk is. Smith szerint azonban ez a viszony csak akkor jöhet létre, ha az adott emberre vagy tárgyra nemcsak mint az adott pillanatban legérdekesebbre figyelünk, hanem mint odafigyelésünk tárgyára, azaz önmagáért. Ha a filmre akkor is odafigyelünk, ha a közelben vicces macskás videók, vonzó emberekről készült képek, illetve kihagyhatatlan akciós ajánlatok jelennek meg, megadjuk a filmnek az esélyt, hogy megváltoztasson minket. Elképzelhető, hogy jobban szórakoznánk a macskás videón; elképzelhető, hogy az egyik vonzó emberrel élvezetes kapcsolatot alakíthatnánk ki, és lehet, hogy előnyös üzletet köthetnénk, mi mégis úgy döntünk, hogy odafigyelünk a filmre. Nem azért, mert a filmre való odafigyeléstől remélhetjük a legtöbb élvezetet vagy örömöt, hanem mert így döntöttünk. És ez a döntés, ez az odafigyelés az, amelyre Smith szerint csak az ember képes, és ami lehetővé teszi a világ speciálisan emberi befogadását.
Fontos, hogy Smith radikálisan elutasít bármilyen tartalmi megkötést azzal kapcsolatban, hogy mire figyelünk oda: ha úgy döntünk, odafigyelhetünk egy vicces macskás videóra, egy vonzó emberre vagy egy kihagyhatatlan ajánlatra is. Vagyis az odafigyelés tárgyának vélt vagy valós „művészeti” vagy „morális” minősége semmilyen szerepet nem játszik az emberi perspektíva kialakításában. A döntő kérdés az, hogy azért szenteljük-e a figyelmünket valaminek, mert pillanatnyilag az tűnik a leghasznosabbnak, legélvezetesebbnek, vagy mert így döntöttünk. Hiszen csak akkor adjuk meg a lehetőséget a vicces macskás videónak arra, hogy megváltoztasson minket, és adjunk meg magunknak a lehetőséget, hogy a vicces macskás videót tényleg megértsük, ha odafigyelünk rá, és a figyelmünket a vonzóbb alternatívák megjelenése ellenére is fenntartjuk. Tehát ha kitartott módon, önmagáért figyelünk oda a vicces macskás videóra, és nem azért az élvezetért, amelyet belőle nyerhetünk; ha akkor is tovább nézzük, ha már nem nevetünk többet rajta. Ez a látszólag irracionális odafigyelés teremti meg azt a teret, ahol létrejöhet a valódi találkozás a figyelem tárgyával. Ebben a térben leszünk képesek arra, hogy a figyelmünk tárgyával kölcsönösen megváltoztassuk egymást, és csak ebben a térben létezünk valóban mint emberek.
Smith szerint az internet és különösen a social media világa azt a veszélyt rejti, hogy lehetetlenné teszi az odafigyelést, és ezáltal megsemmisíti a valódi találkozás és emberi létezés terét. Az internet igazi veszélye nem az, hogy számunkra beláthatatlan módon idegen hatalmak befolyást szereznek az életünk felett – hiszen mindig is különböző idegen hatalmaknak kiszolgáltatva éltünk – hanem hogy pszichológiailag képtelenek leszünk odafigyelni, és ezáltal nem fogunk tudni emberként létezni.
Az internet fogyasztása, az odafigyelés nélküli puszta figyelem élvezete szokássá válik. Minél többet pörgettük a Facebookot, az Instagramot vagy a Tiktokot, minél többet hallgattunk algoritmusok által javasolt zenéket anélkül, hogy belegondoltunk volna, miért éppen ezt hallgatjuk, minél többet néztünk filmeket csak addig, amíg még éppen szórakoztatónak tartottuk őket – esetleg közben fél szemmel a Facebookot, Instagramot, Tiktokot pörgetve –, annál inkább elszokunk attól, hogy odafigyeljünk. Az odafigyelés pedig Smith szerint olyan, mint az edzés: minél ritkábban csináljuk, annál nehezebben esik visszaszokni hozzá. Ha engedjük, hogy a számítógép és az internet irányítsa a figyelmünket, nemcsak kiszervezünk egy kellemetlen vagy megterhelő kognitív feladatot – ahogyan a számológéppel végeztetünk egy megterhelő számolási műveleteket – hanem feladjuk azt a képességünket, hogy fenntartott figyelemmel odafigyeljünk valamire.
Az odafigyelés szabadsága
Az odafigyelés pedig pontosan az, ami emberré tesz minket, hiszen csak az odafigyelés által vagyunk valakik, azaz rendelkezünk személyiséggel. A figyelmünket idegi válaszok határozzák meg, és épp ezen alapul az internet és a social media gazdasága: tudományos mérhető, milyen ingerek szükségesek ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmünket és megfelelő érzelmi reakciót váltsanak ki, ami aztán tovább tereli a figyelmünket a következő tárgyra. Azaz úgy figyelünk, ahogyan bárki más figyelne, ha abban a szituációban lenne, amiben mi vagyunk. Azt természetesen Smith nem tagadja, hogy a figyelem kulturálisan és társadalmilag meghatározott: másként figyel egy magyar és egy japán, egy multimilliomos és egy mélyszegénységben élő, egy magát férfiként vagy nőként azonosító, azonban mindenki, aki az adott társadalmi és biológiai meghatározottsággal rendelkezik, ugyanúgy figyel – a figyelmünk nem minket jellemez, hanem a státuszunkat.
Ezzel szemben az odafigyelésünk Smith szerint egyedi és sajátlagosan ránk jellemző. Az, hogy úgy döntöttünk, hogy erre a tárgyra figyelünk oda, és nem egy másikra – még akkor is, ha a másik tárgy, vonzóbb, viccesebb, érdekesebb –; hogy erre az emberre és nem egy másikra figyelünk oda – akkor is, ha a másik vonzóbb, viccesebb, érdekesebb – teljesen irracionális döntés, amely minket jellemez, és nem a státuszunkat. Másvalaki, aki ugyanahhoz a kultúrához, ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz, ugyanahhoz a társadalmi nemhez tartozik, nem feltétlenül figyelne oda ugyanarra, még ha ugyanaz kelti is fel a figyelmét.
Az odafigyelés Smith szerint pontosan az, amit az algoritumosok és a mindent tudó, nagy adathalmazokkal operáló techcégek nem tudnak megjósolni: még ha a Google jobban tudja is, mint mi, hogy kire fogunk szavazni a következő választásokon, azt nem tudhatja, hogy mire figyelünk oda, mert az odafigyelés mindig irracionális, jósolhatatlan, és döntés kérdése. Az algoritmusok számára változók mentén jellemezhető társadalmi státuszok vagyunk, és nem személyiségek: az internet minket fogyasztóként, választóként, termelőként lát, de nem nem lát minket valakinek. Ha elszokunk attól, hogy igazán odafigyeljünk valamire, és pusztán az aktuálisan legérdekesebbre összpontosítunk, valóban megszűnünk valakinek lenni, és azzá válunk, aminek az internet lát bennünket: felcserélhető társadalmi státusszá. Ahogyan újabb és újabb órákat töltünk azzal, hogy olyan tartalmakat fogyasztunk, amelyekre csak a következő, vonzóbb tartalom megjelenéséig figyelünk, elfelejtjük, hogyan kell odafigyelni, és ezáltal elfelejtünk embernek lenni.
A szerző filozófus, a Heidelbergi Egyetem megbízott adjunktusa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: