Korábbi cikkünkben az arany űrbeli eredetéről és az univerzumban betöltött szerepéről írtunk a Föld geológiai aranykészleteitől az aszteroidák által rejtett kincsekig. Most a pénz kialakulását és az arannyal való kapcsolatát mutatjuk be.

Idén júniusban volt 300 éve, hogy megszületett a modern közgazdaságtan atyjának tekintett skót közgazdász-filozófus, Adam Smith, aki 1776-ban, A nemzetek gazdagsága című művében írta le sokáig uralkodó nézetét a pénz kialakulásáról. Eszerint a korai civilizációkban először az áruk pénz nélküli, közvetlen cseréje (barter) jelent meg, aztán ebből fejlődött ki a pénz mint csereeszköz. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy a kecskehúst megkívánó mezopotámiai gazda kiment a piactérre, és addig járt az emberek között, amíg nem talált egy kecskeárust, akivel meg tudott egyezni egy állat egységnyi árpára való cseréjéről. Smith és követői szerint mivel túl nagy volt az ilyen tranzakciók esetlegessége (mennyi az esélye, hogy egy kecskére vágyó és árpát kínáló ember találkozik egy kecskét kínáló és árpára vágyóval, akivel aztán az adagokban is meg tud egyezni?), idővel találni kellett valamit, ami helyettesítheti a konkrét árukat, így kialakult az egységes, értékálló pénz, majd később a hitelezés rendszere.

Annak pedig lassan három éve, hogy 59 éves korában elhunyt az amerikai antropológus, David Graeber, aki 2011-ben megjelent, Adósság: Az első 5000 év (magyarul valójában máig kiadatlan, Debt: The First 5000 Years) című könyvében igyekezett a feje tetejére állítani Smith elméletét. Szerinte ugyanis éppen fordítva alakultak ki ezek a gazdasági folyamatok, és a korai társadalmak eleinte a szolidaritás és a kölcsönösség jegyében, központilag osztották el a javakat egymás között. Az volt a közmegegyezés, hogy ha a valakinek birkára volt szüksége, akkor a közösség egy, felesleges birkával rendelkező tagja adott neki, így ő cserébe tartozott a másiknak – tehát a hitelező-adós rendszer jött először, és csak aztán a pénz. Na és a barter? Az nem is volt. Graeber legalábbis azt állítja, hogy a rendelkezésre álló történeti és antropológiai kutatások nem bizonyítják, hogy a barter valaha is elterjedt formája lett volna az árucserének, így a modern közgazdaságtan alapvető pénzfelfogása szerinte egy mítoszra épült. A könyv megjelenésekor egy interjúban elmondta: „A valódi kérdés tehát nem az, hogy a barter hogyan generál valamilyen csereeszközöket, amikből aztán kialakul a pénz, hanem az, hogy a tágabb értelemben vett »jövök neked eggyel« mikor változott egy precíz mértékrendszerré – vagyis: pénzzé mint elszámolási egységgé.”

Kettejük között persze mondott a gazdasági rendszerekről és a pénz kialakulásáról ezt-azt Marx, Keynes és egy sor másik gondolkodó is – a lényeg, hogy egyvalamiben széles az egyetértés: az emberi civilizációk történetében sorsszerűen ki kellett alakulniuk a pénz különböző formáinak, ami aztán mindig fordulópontot jelentett az adott közösség gazdasági működésében.

Na de mi lehet még a pénzen kívül, ami ugyancsak végigkíséri a Homo sapiens történetét?

Az arany előtt ezüsttel, gabonával és porceláncsigával is lehetett fizetni

Aligha kell különösen hangsúlyozni az arany kultúrákon átívelő szerepét az emberiség történelmében – a több mint 6000 éves várnai kincsektől az ókori Egyiptom piramisaiban talált arany műtárgyakon át a kis Jézusnak Betlehemben aranyat ajándékozó Gáspár (vagy Menyhért? Boldizsár?) alakjáig. A természetben elemi állapotban előforduló sárga nemesfémet (vegyjele Au, a latin aurumból) már legalább 7000 éve bányásszuk, eleinte ékszerek, vallási tárgyak vagy temetkezési rituálék segédeszközeinek előállítása céljából, de pár évezreddel később már megjelentek az érmék is.

Még mielőtt komplex gazdasági rendszerekben kezdett gondolkodni az emberiség, és megjelentek a pénzverdék, először az árupénz terjedt el fizetőeszközként. Sokáig az árpa és más gabonafélék jelentették a viszonyítási alapot az áruk értékének meghatározásánál, de idővel találni kellett valamit helyettük, ami könnyebben szállítható, nem romlik meg és magában hordozza az értékét. Közép-Európában már a korai bronzkorban (i.e. 3500 és 2000 között) szabványosították a bronzból öntött baltafejeket és gyűrűket, hogy adott súlyú tárgyak adott értéket képviseljenek; az i. e. 2. évezredben Kínában porceláncsigával fizettek, míg ugyanekkor, Hammurapi idején Babilonban már az ezüst volt az egységesített csereeszköz. Itt már rendeletekben rögzítették a legfontosabb termékek árát – Lóránt Károly közgazdász így írt a kor pénzügyi körülményeiről és bimbózó piacgazdaságáról:

„A munkabérek és bérleti díjak városonként változtak. A havi bér összege általában 1 siqlum (8,4 gramm) ezüst körül mozgott, amiből 120 liter gabonát, vagy 0,4 liter olajat, vagy 3 kg gyapjút lehetett vásárolni. A bérek egy hányadát pénzben fizették, ami a piacgazdaság bizonyos fokú meglétének bizonyítéka. A százhúsz liter gabonát kalóriára átszámítva és összehasonlítva egy ember átlagos kalóriaigényével az adódik, hogy egy munkás egyhavi keresetéből 3,5 embert tudott élelmezni, vagyis, figyelembe véve, hogy e mellett még saját parcellája, kertje is lehetett, el tudta tartani a családját.”

A mindennapi tranzakciókhoz ekkor még jobban passzolt az ezüst, amiből rengeteg volt az anatóliai bányákban, és könnyebben el is lehetett osztani egységekre, de ahogy terebélyesedett a kereskedelmi útvonalak hálózata, az egyre több áru egyre nagyobb árát célszerűbb volt valami ritkább, értékesebb anyaggal megfizetni – itt kanyarodunk vissza az aranyhoz. Persze relatív, mit jelent az, hogy ritka, hiszen nem véletlenül lett Egyiptom az ókor leggazdagabb társadalma: a közeli núbiai bányákból temérdek színaranyat hoztak be, míg az expedíciók során már az i. e. 25. században hozzájutottak a kor legfontosabb természetes ötvözetéhez, a változó arányú aranyból és ezüstből álló elektrumhoz, amivel elsőként a mai Szomália területén található Punt földjén találkoztak. Az arannyal rudak és karikák formájában, súly alapján fizettek Egyiptomban, mértékegysége a deben volt.

De innen még mindig évszázadokra volt attól az emberiség, hogy érmékkel fizessen a termékekért, vagyis attól, hogy létrejöjjön az, ami már ténylegesen hasonlít arra, amit ma pénznek nevezünk.

Az első pénzverdéktől a középkori magyar aranykorszakig

Mai ismereteink szerint az első pénzverdék egymástól függetlenül, de azonos időben (az i. e. 8-7. század körül) alakultak ki a világ számos civilizációjában: Kína és India területén bronzból készültek a különböző (Kínában pl. ásófej vagy kés) formájú pénzek, de az aranyból vert érmék megjelenéséig sem kellett már nagyon sokat várni.

Az Égei-tenger partján fekvő anatóliai királyságban, Lüdiában az i. e. 7-6. század fordulójának környékén, II. Alüattész uralkodása alatt jött létre az első ismert érmerendszer, ám a helyben kitermelt elektrumból készült pénzek még nem voltak teljesen egységes értékűek, mivel változó volt az ötvözetben az arany és az ezüst aránya. Alüattész utódja, Kroiszosz (közmondásosan: Krőzus) volt az, aki már tiszta aranyból és ezüstből veretett érméket, amelyek előlapján egy oroszlán és egy bika feszült egymásnak. Kroiszosz egyben lefektette a kétfémes pénzrendszer alapjait: egy darab 8,1 grammos arany érme tíz darab 10,8 grammos ezüst érmének felelt meg. A lüdök innovatív gazdaságáról később az első ismert történész, az i. e. 5. század közepén élt Hérodotosz is beszámolt: „Ők az első emberek, kik vert arany- és ezüstpénzt használtak, és náluk voltak először szatócsok.”

Lüdia nyomán a következő évszázadokban szinte minden nagyobb birodalomban megkezdődött az arany érmék verése.

• A Lüdiát meghódító Óperzsa Birodalom királya, I. Dárajavaus (i. e. 549 – i. e. 486) bevezette a 95,83 százalékos tisztaságú, közel 8,4 grammos aranyból vert darikot. Nevezett királyról még Arany (!) János is megemlékezett a Toldiban: „Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne: Dárius kincsének még oda sem nézne.”
• Az argoszi Pheidón király (kb. i. e. 710 – i. e. 670) még elektrumból verette az első sztatért Aigina (Éjina) szigetén, de a későbbiekben számos görög városállamban (Athén, Korinthosz) és a mai dél-olasz, szicíliai, valamint anatóliai területeken is ezüstből és aranyból készültek a sztatérek. Az athéni arany sztatér például 20 ezüst drachmát ért, mivel az arany érme kétszer annyit nyomott, illetve általában egy arany tíz ezüstöt ért.
• Rómában az i. e. 3. század közepéig kellett várni, hogy egységes pénzérméket verjenek, de a réz és bronz (as, sestertius), valamint az ezüst (denarius) érmék után még 200 évvel, Julius Caesar idején jelent csak meg az egységes aranypénz: az aureus súlyát a római font (libra) 1/40 részében, 8,18 grammban határozták meg.

A Nyugatrómai Birodalom bukása után, a korai középkorban bekövetkező nagy társadalmi változások és a politikai-gazdasági instabilitás magával sodorta a kialakult aranybányászati és pénzverési infrastruktúra egy részét is, így az első évezred közepén vándorló népcsoportok (germánok, gótok, hunok, stb.) a klasszikus csereeszközök – a gabona, a haszonállatok vagy az állati eredetű termékek – mellett a forgalomban lévő római érméket használták fel. Mivel jóval több volt belőlük, az ezüst denariusok különösen népszerű fizetőeszközök voltak ebben az időben, de az aranyról sem feledkeztek meg teljesen: a Bizánci Birodalomban tartotta magát a kor legstabilabb aranypénze, a solidus, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában terjeszkedő iszlám kalifátusok a 7. századtól bevezették az arany dinárt, Nagy Károly frank király 8. századi pénzreformja pedig évszázadokra megszilárdította az arany és az ezüst 1:12 értékarányát.

Az ezredforduló környékén egymás után alakultak ki Európa meghatározó államai: az Angol és a Francia Királyság, a Német-Római Birodalom, Lengyelország vagy éppen a Magyar Királyság. A többi államhoz hasonlóan Magyarországon is az ezüstpénz terjedt el elsőként, és bár nagy pénzforgalomról ekkor még nem lehetett szó, már a 11. században kialakult egy viszonyítási rendszer: 40 ezüstdénár 1 bizánci arany solidust, valamint 1 tinót ért.

A 13. század közepén véget ért az ezüst több évszázados egyeduralma, és bár a mindennapi tranzakciókat továbbra is ezüstpénzzel intézték, a nemzetközi kereskedelemben újra teret nyert az arany. Ebben nagy szerepet játszottak a korabeli uralkodók folyamatos pénzrontási kísérletei: ők úgy tudtak a leghatékonyabban nyerészkedni a lakosokon, hogy egy-kétévente újabb és újabb, egyre kisebb értékű ezüstpénzeket bocsátottak ki, majd arra kötelezték az embereket, hogy váltsák be régi, értékesebb pénzeiket – az így kialakult válság ellensúlyozására újra jó minőségű pénzekre volt szükség. Az itáliai városállamok, köztük Firenze, Genova és Velence Afrikából importáltak nagy mennyiségű aranyat, hogy nagy tisztaságú (kb. 990 ezrelékes, vagyis legalább 23 ⅔ karátos) érmét verjenek belőle – a kor két legnépszerűbb valutája a firenzei forint és a velencei dukát lett. Firenzei mintára rendelte el a magyar aranyforint verését Károly Róbert is, aki először 1325-ben állította át az ország gazdaságát az aranyvalutára – még a jelképek is megmaradtak a magyar érmén, az előlapra egy firenzei liliom, a hátlapra Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje került.

Károly Róbert gazdasági intézkedései egyszerre lendítették fel a hazai ipart és kereskedelmet, bányareformjával pedig az arany és az ezüst kitermelése is jelentősen megnőtt. Ebben szerepet játszott az is, hogy Körmöcbánya környékén kiterjedt aranylelőhelyeket találtak, a helyben alapított pénzverde folyamatosan szállítani tudta az értékálló pénzérméket, amelyek körmöci dukát néven híresültek el. A körmöci, selmeci és erdélyi bányákban évente több mint ezer kilogramm aranyat termeltek ki a 16. századig, ami már világszinten is jelentős mennyiség volt, Európában pedig egyszerűen nem volt párja: a kontinensen zajló aranykitermelés több mint 80 százaléka Magyarországon történt.

Aranytömbök helyett papírdarabokká silányult a pénz

A fizetőeszközök történetének következő állomása a papírpénz megjelenése volt, ami elsőként a 7. században, Kínában alakult ki, de ott is csak 3-4 évszázad múlva terjedt el. Ennek elsődleges oka a nemesfém érmékből kialakult hiány volt, valamint az, hogy a nagyobb kereskedelmi ügyleteknél nem volt célszerű vaskos fémekkel fizetni. Az érméket pénzjegyre lehetett beváltani, de mivel az állam nem garantálta a forgalomba kerülő papírok fedezetét, ráadásul a császárok gyakran bocsátottak ki pénzjegyeket a kiadások fedezésére, hamar megjelent az infláció. A kínai találmánynak a velencei utazó-kereskedő, Marco Polo is a csodájára járt, aki a 13. században hozta el a papírpénz hírét Európába. Az elsőként itáliai és flamand területeken honosított, váltó néven ismert pénzjegyek már jobban hasonlítottak a mai bankjegyekre: a váltó kibocsátója elismerte tartozását, és kötelezettséget vállalt annak kiegyenlítésére.

A középkor későbbi szakaszaiban a kereskedelem és az ipar növekedése, valamint a nagyfokú európai városiasodás miatt a gazdasági teljesítmény fokozásához szükség volt a pénzváltás, a hitelezés és más pénzügyi szolgáltatások intézményesítésére, így a 15-16. században megalakultak az első bankok. Európában 1661-ben, Svédországban adták ki az első bankjegyet, majd hét évvel később ugyanitt alakult ki a földrész első központi bankja, a máig működő Riksbank. A 17. században már több pénzintézet alakult, főként Angliában, de sokáig ugyanabba a hibába estek, amit már a kínai dinasztiák is elkövettek: mivel valószínűtlennek tűnt, hogy az emberek tömegesen rohannának beváltani a bankóikat a megfelelő értékű fémpénzre, a bankok az arany- és ezüstkészleteiket meghaladó mennyiségben kezdtek papírt nyomtatni, így – a pénzhamisítás megjelenésével együtt – az gyakran elinflálódott.

Az 1760-as években elkezdődő első ipari forradalom hatására növekedésnek indult az egy főre jutó jövedelem, és ezzel együtt a fejlett világ népessége is, ami egyre nagyobb igényt támasztott a stabil pénzrendszerek felé. Sorra alapították meg az egyes államok a jegybankjaikat, amelyek monopóliumot élveztek a bankjegyek kibocsátására, és a 19. század elején az aranystandard kialakulása növelte tovább a rendszerbe vetett bizalmat.

Az angol bankok által kezdeményezett, de idővel a világ számos országa által elfogadott aranystandard azt jelentette, hogy az adott országok saját pénzei (érmék, bankjegyek) mögött azonos értékű aranyfedezet állt, és az egyes valuták árfolyamát is ehhez rögzítették. Vagyis ha 1 angol font negyed uncia aranynak felelt meg, míg ugyanennyi arany 5 amerikai dollárt ért, akkor 1 angol fontot 5 dollárra lehetett váltani. Bár a rendszer biztosította, hogy a valutákat szükség esetén bármikor beválthatják aranyra, éppen emiatt olyan bizalom alakult ki a pénzrendszer felé, hogy a papírpénzeket mindenki elfogadta értékes fizetőeszköznek, így nem volt szükség aranyra váltani őket.

Az első világháborúban aztán beindult a pénzpumpa, vagyis az országok fedezetlen (fiat) papírpénz kibocsátásával igyekeztek finanszírozni a háborús kiadásaikat, ami az aranystandard végét jelentette – így a középkor után lényegében újra a pénz elértéktelenítésével válaszoltak az államok a hadászati költségek megnövekedésére. Az aranyhoz rögzített árfolyamok rendszerét a háború után többször próbálták visszahozni, de először a nagy gazdasági világválság, majd a második világháború szólt közbe. 1944-ben az amerikai New Hampshire államban ültek össze a világ pénzügyi vezetői, hogy stabil alapot teremtsenek a háború utáni világgazdaságnak és a nemzetközi kereskedelemnek – ebből lett a konferenciának otthont adó birtokról elnevezett Bretton Woods-i rendszer. Itt döntötték el, hogy az amerikai dollár és az arany közötti fix átváltási ráta (1 uncia arany = 35 dollár) lesz az új pénzügyi rendszer alapja, így már csak dollárt lehetett aranyra beváltani – az egyes országok valutáit a dollárhoz kötötték, vagyis már csak közvetve volt az aranyhoz közük. Itt döntöttek továbbá a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vagy az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) megalapításáról is.

A Bretton Woods-i rendszernek végül az amerikai gazdaság egyeduralmának megrendülése, a német és a japán gazdaság fellendülése vetett véget, és Richard Nixon elnök 1971-ben először felfüggesztette, majd az olajválság hatására két évvel később beszüntette a dollár aranyra való átváltásának lehetőségét. Innentől mindenhol fedezetlen pénz kezdett forogni, az országok saját monetáris politikába fogtak. Ez röviden annyit jelent, hogy a pénzek mögött ma már nincs valódi fizikai kincs: csakis a kölcsönös bizalmon múlik, hogy elfogadjuk azok értékét. Az arany a hetvenes évektől elsősorban befektetési eszközzé vált, míg a jegybankok nyakán maradt aranykészletet tartalékeszközként tartják nyilván.

Orbán Viktornak ötlete támadt: szorozzuk meg a magyar aranytartalékot 30-cal!

A huszadik században az egyes országok jegybankjai akkora aranytartalékot halmoztak fel, amekkorát csak tudtak – 1900-ban alig 3000 tonna volt a globális jegybanki aranykészlet, de ez 1950-re már megközelítette a 40 ezret. A Bretton Woods-i rendszer felbomlása után a központi bankok sokáig érintetlenül hagyták a nemesfémtartalékaikat, de az 1990-es évek gazdasági fellendülésének idején már nem volt olyan vonzó az arany „biztos menedék” funkciójára, és mindenki szabadulni igyekezett az értéktartó, vagyis egyben lassú hozamú eszköztől. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság aztán visszatérítette a jegybankokat a biztonsági szempontok felé, és leginkább azok az országok kezdtek bevásárolni aranyból, ahol a nemzetközi tartalékok szinte teljes egészét deviza tette ki – a Magyar Nemzeti Bank (MNB) portfóliójában például 4,4 százalékot tesz ki az aranytartalék, de a globális átlag is csak 10 százalék körüli, a többit dollárban, jenben, jüanban vagy más devizában tárolják.

Magyarország központi bankja is követte a nemzetközi trendeket: a kilencvenes években a korábbi több tucat tonna aranyat 3,1 tonnára csökkentették, de aztán 2018-ban nagy fordulat következett. Az MNB hirtelen bejelentette, hogy hazahozta az eddig Londonban tárolt aranytartalékot, majd gyorsan a készlet megtízszerezéséről is döntött. Mint utólag kiderült, az aranyvagyon gyarapításának ötlete személyesen Orbán Viktor miniszterelnöktől származott, aki hosszú távú gazdasági stratégiát lát az aranytartalékban. Alig három évet kellett csak várni az újabb bővítésre: 2021-ben az addigi 31,5-ről 94,5 tonnára nőtt a készlet, amit az MNB a pandémia okozta új kockázatokkal és az inflációs félelmekkel magyarázott. Az egy főre vetített aranytartalék így 9,7 grammra nőtt, amivel Magyarország a régió éllovasa, de a világrangsorban is a 24. helyen áll.

A 2018 márciusában nyolc ládában, fegyveres őrök kíséretében hazareptetett 3,1 tonna arany végül az MNB soroksári logisztikai központjában kötött ki, amelynek páncéltermében több mint 7500 darab aranyrúd pihen – innen még egy forgatható panorámaképet is közzétett a bank a Facebook-oldalán. A központot az MNB Biztonsági Zrt. fegyveres őrei felügyelik, akik között egykori kémek, kémelhárítók és TEK-esek is vannak. A bank továbbá a G7.hu cikke szerint három titkos stratégiai tárolóval is rendelkezik, amelyek közül egy a Bükkben, egy pedig Veszprém környékén található, míg a harmadik létesítményről semmit sem tudni.

Arról, hogy most tulajdonképpen mekkora jelentősége van a radikálisan megemelt magyar aranytartaléknak, megoszlanak a vélemények. Az MNB kiadványai (Hitelintézeti Szemle, Oktatási Füzetek) és a kormányközeli gazdaságkutató intézetek (Századvég, Oeconomus) hangsúlyozzák Matolcsy György jegybankelnök érveit, vagyis hogy az itthon tárolt aranytartalék „erősíti a Magyarország iránti piaci bizalmat” és ezért „egyre nagyobb mértékben, ismételten gazdaságstratégiai szereppel is bír”, míg például a G7.hu, a hvg.hu vagy az MNB volt elnöke, Surányi György szerint ez legfeljebb marketing- vagy kampányfogás, és közgazdasági értelemben nincs jelentősége a jegybanki aranyláznak.

Bár a legutóbbi bővítés idején, 2021 júliusában Orbán Viktor azt mondta, hogy „veszélyes idők jönnek, nem tudja folytatni a világ az életét ott, ahol a járvány előtt abbahagyta, és ilyenkor tartalékra, fedezetre és biztonságra van szükség”, Surányi György szerint mivel az aranynak a monetáris rendszerekben már semmi szerepe sincs, a magyar tartalék még így is édeskevés lenne, ha véletlenül szükség lenne rá:

„Abban a csekély valószínűségű helyzetben, ha összeomlana a nemzetközi pénzügyi rendszer, a közel ötmilliárd eurós aranytartalék Magyarország két-három heti importját fedezné. Ez annyira csekély összeg, hogy érdemben nem jelentene segítséget.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás