Valóban több gyerek születik, ha betiltják az abortuszt?
2023 kora nyarán sajátos vita bontakozott ki a magyar nyilvánosságban. Az ellenzéki Demokratikus Koalíció (DK) közleményében kijelentette, hogy az abortusz 2022 őszén szigorított szabályozása, az úgynevezett szívhangrendelet óta tovább nőtt a terhességmegszakítások száma. Ezt igyekezett cáfolni Takács Péter egészségügyi államtitkár posztja, amit a kormánysajtó azonnal, a forráskritika halvány kísérlete nélkül átvett. Bár a Telex idén június végén közölt cikke elég jól kimutatta, hogy a vitában mindkét félnek sikerült valótlanságot állítani, mégis érdemes elemezni, hogyan lehet ennyire különbözőképpen értelmezni a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatait. Néhány történelmi példa pedig azt is jól bemutatja, hogy mennyire képes vagy nem képes az állami szabályozás érdemben befolyásolni a művi terhességmegszakítások, és ezáltal áttételesen a születések számának alakulását.
A kérdés politikai vonatkozásairól röviden: az abortuszellenesség számos országban tekinthető összekötő ideológiának a jobboldal legkülönbözőbb irányzatai között, miközben a politikai baloldal egy része számára is elfogadható. A régi vágású valódi konzervatívoktól a nemzeti erőt népességszámban mérő nacionalistákon keresztül az új típusú, a trollkodást preferáló jobb-radikalizmusig egyaránt úgy ellenezhetik a művi terhességmegszakítás gyakorlatát vagy szabályozását, hogy azt nem politikai kérdésként, hanem egy abszolút erkölcsi elv védelmeként jelenítik meg. Jellegzetes, hogy a manapság morálisan eltrumpizálódott amerikai jobboldal már jó ideje a pro-life (életpárti) címkét használja magára, azt sugallva vagy gyakran nyíltan állítva, hogy a magát pro-choice (választáspárti) jelzővel illető ellentábor valójában egyfajta halálkultuszt hirdet.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon milyen politikai érdekeket szolgál a szívhangrendelet, ha van egyáltalán értelmezhető célja. Itthon a legfeljebb 8 osztályt végzett nők 7,5-szer, az általános iskolát be sem fejezők 11-szer gyakrabban végeztetnek abortuszt, mint a felsőfokú végzettségűek. Ugyanakkor köztudott, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében lényegesebb magasabb a kormánypártokra szavazók aránya, mint az össznépességben. A döntéshozó vagy zseniális módon kiszámította, hogy ez a réteg ezt is lenyeli, és nem sérelemként fogja majd fel az intézkedést, vagy dilettáns módon nem törődött gesztusának hatásaival. Az is elképzelhető, hogy nem a saját, hanem a már leírt választói tömb reakcióinak kiváltása volt a legfontosabb szempont, amire könnyen találhatunk analógiákat a közelmúlt történelméből. Az viszont, hogy az intézkedést tisztán „értékelvű” politizálás motiválta volna, kifejezetten merész hipotézis lenne.
Mit mondanak a számok?
A DK említett közleménye adatokat sem hozott, amikor azt állította, hogy „nőtt az abortuszok száma”, miközben valójában csökkent (igaz, a terhességmegszakítások születésszámához viszonyított értéke valóban nőtt, de ezt illett volna részletezni és értelmezni. Takács Péter államtitkár Facebook-posztja, és az ennek alapján írt Magyar Nemzet-cikk viszont hihetetlen könnyedséggel függetlenítette magát a bárki által könnyen elérhető statisztikai adatokól: „a terhességmegszakítások 2010 óta tartó folyamatos csökkenése tavaly is folytatódott, míg 2021-ben 12 876, addig 2022-ben közel ötszázzal kevesebb volt ez a szám”.
A helyzet valójában az, hogy
2021-ben Magyarországon nem 12 876, hanem 21 907 abortuszt hajtottak végre;
ez az érték 2022-re nem 500-zal, hanem 107-tel csökkent.
A fenti, szinte már szürreális stílusú hamisításon túl a „2010 óta” kifejezés pont elfedi a valóságot, hiszen a csökkenés már 1969 után elkezdődött. Gyakorlatilag bármely demográfiai mutató esetében kimutatható, hogy vannak a grafikus ábrázolás vonalán „farkasfogak”, tehát egy- vagy páréves periódusok, amely szembe futnak a hosszú távú trendekkel. Épp ezért egy tartós, hosszú távú tendenciával jellemezhető folyamat egy-egy szakaszát kiragadni a valós adatokkal való visszaélésnek tekinthető.
Egy jellegzetes példa: teljesen valós adatok alapján kimutatható, hogy a NER első öt évében, tehát 2011 és 2016 között 7,9 százalékkal nőtt a népességszámhoz viszonyított születésszám. Ha viszont a 2012 és 2022 közötti korszakot vesszük, azt találjuk, hogy ugyanez a mutató pontosan 0,0 százalékkal nőtt; 2008 (az utolsó év, amelyben Gyurcsány Ferenc, a DK jelenlegi vezetője volt a miniszterelnök) és 2022 között pedig 8,8 százalékkal csökkent (az adatok itt ellenőrizhetők).
Az abortuszok száma tehát Magyarországon 1969-ben volt a legmagasabb, és azóta – egy kisebb periódustól eltekintve – folyamatosan csökken. 1969-től csak a Takács által említett 2010-ig kevesebb mint ötödére csökkent a művi terhességmegszakítások száma (pontosabban az 1969-es érték 19,6 százalékára, lásd a KSH és a folyamatosan frissített STADAT-táblák adatait.)
Abortusztilalom = több születés?
Az abortuszellenes oldalon általánosan elterjedt vélemény szerint a képlet roppant egyszerű: az abortusztilalom (vagy akár csak s jelentős korlátozás) egyenlő a több születéssel. A tézis egyik döntő bizonyítékának az úgynevezett Ratkó-korszakot tekintik. Ratkó Anna, a Rákosi-korszakban szövőnőből lett népjóléti, majd egészségügyi miniszter – akinek Boross Péter volt miniszterelnök egy 2010-es interjúja szerint szobrot állítana – Magyarország első női minisztereként jegyezte az abortuszt lényegében betiltó születésszabályozási törvényt, illetve a 20 és 50 év közötti férfiakra, illetve a 20 és 45 év közötti nőkre kivetett gyermektelenségi adót. Ratkó 1953 áprilisában mondott le – abban a periódusban, amikor a Szovjetunióban meghalt Sztálin, Magyarországon pedig Nagy Imre próbálkozott a rendszer lazításával – miközben a születési görbe rövid életű csúcsa 1954-ben volt. Sarkítva tehát a magyar baby boom nem a Ratkó-korszak vívmánya volt, inkább a társadalmi megkönnyebbülésnek köszönhető, amely korszak elmúltát (vagy elmúltának illúzióját) kísérte. Az érdemtelenül Ratkónak tulajdonított 1954-es csúcs azt jelentette, hogy egyrészt a magyar születési mutató egyetlen évre visszakapaszkodott az 1931-32-es szintre; másrészt ez a bizonyos Ratkó-csúcs még mindig messze elmaradt attól a születési mutatótól, ami a baby boom által fémjelzett USA-ban egy tartósabb perióduson keresztül érvényesült.
Nagyobb baj az, hogy a Ratkó-korszakéhoz hasonló mítoszokban azonban nemcsak a laikusok vagy leginkább dilettánsnak tekinthető politikusok, hanem sokszor a szakértők is hisznek. A KSH már hivatkozott, profik által összeállított 2017-es kiadványának egyetlen 278 szavas részletében 13 fordulat utal a terhességmegszakításra, 6 másik pedig a születésre-gyermekvállalásra, illetve azok mutatóira.
Érdemes rövidítve idézni:
„A terhességmegszakítások számáról az 1950-es évek közepétől állnak rendelkezésre… viszonylag megbízható adatok. Az ezt megelőző időszak szigorú abortuszgyakorlata az 1878. évi ún. Csemegi-kódex rendelkezésein alapult… Az 1953-ban bevezetett Ratkó-féle egészségügyi miniszteri utasítás […] börtönnel büntette az illegális terhességmegszakítást. A szigorú tiltás csak egy évig volt érvényben, 1954-ben már enyhítésre került sor[…] A magzatelhajtások száma hirtelen és látványosan emelkedni kezdett… A művi vetélések széles körű engedélyezésével párhuzamosan a születések száma »mélyrepülésbe« kezdett […] Lényeges változást e téren az 1974. évi népesedési célú intézkedések eredményeztek, amelyek a gyermekvállalás ösztönzése mellett bizonyos szigorításokat vezettek be a terhességmegszakítások engedélyezése területén […] Az 1970-es évek közepének „baby boom”-ját részben az abortuszengedélyezési eljárás szigorítása eredményezte […]”
Bár a terjedelmi okokból kihagyott részekben a szerzők is megemlítik, hogy a születési mutatót természetesen nem kizárólag az abortusz-szabályozás befolyásolja, azt mégis lényeges tényezőnek tekintik. A KSH-kiadvány azon előfeltevése is nyilvánvalónak tűnik, hogy az abortuszok száma elsősorban vagy kizárólag a kormányzati akaraton múlik, a jogi szabályozás eszközének alkalmazásával.
Ha a népességhez viszonyított születési mutató 1876-os értékét 100-nak vesszük, akkor az 1941-ben, tehát a Horthy-korszak utolsó népszámlálása idején már csak 40,5 volt (2022-ben mintegy 19,5). Érdemes ismét leszögezni: Magyarországon a születési mutató mintegy másfél évszázada folyamatosan csökken, és csökkenési folyamat legnagyobb része már a Magyar Királyság korában végbement. A valóságérzék hiányának vagy az ideologikus gondolkodásnak a tünete, ha valaki azt hiszi, hogy ez a csökkenés a korabeli kezdetleges fogamzásgátló technikák mellett végbemehetett tömeges abortusz nélkül – akármennyire is tiltotta azt az ország első átfogó büntető törvénykönyve, az 1878-as Csemegi-kódex vagy a korai kommunista időszak törvényei.
Nem elhanyagolható tény, hogy ezekben az időszakokban a terhességmegszakítás valóban tradicionális alternatívája a már megszületett csecsemők meggyilkolása volt.
„Gyerekekben nem is volt hiány a múlt század elején. A legtöbb családnál négy-öt, sokszor tíz-tizenkét gyerek található. […] Az ormánsági anyakönyvekben 1860 körül… gyakran szerepel az a bejegyzés, hogy az újszülött megfulladt a dunyhától, vánkostól… Csak később jöttek rá az asszonyok arra, hogy a facsiga tökéletesítésével és egyéb szerek alkalmazásával még az anyaméhben el lehet intézni az alig fogant életet. ...egy fél évszázad alatt 50-70%-kal csökkent a születések száma”
– írta Kovács Imre A néma forradalom című 1937-es szociográfiájában.
„Fából faragott csiga: „a facsigát finom kender- vagy lenfonallal körülcsavarták és a méhnyakba illesztették, hogy közösüléskor a megtermékenyülést akadályozza meg. Utána kivették, de sokszor bent maradt, benőtt, és operatív úton kellett eltávolítani. Ezt a fogamzásgátló eszközt még ma is használják, de módosították: a fonál közé kinint hintenek, hogy biztosabb legyen a védőhatása. A pécsi szülészeti klinikán még most is operálnak ki a méhből benőtt facsigát. […]
A magzatelhajtásnak valóságos technikája fejlődött ki. Akadt minden faluban egy-egy öregasszony, aki értett a dolgokhoz, és aki mindig rendelkezésére állt a bajba jutott menyecskéknek. Legegyszerűbb magzatelhajtási mód, ha az asszony forró vízbe ül. Már bonyolultabb, mikor különböző mérges növények (hunyor, beléndek, nadragulya stb.) leveléből és magjából főzetet, teát csinálnak, és azt isszák, vagy a gyökerüket a méhbe helyezik, és ott hagyják pár napig. De használják a ciprusfenyő tűleveleitől megfosztott fiatal hajtásait is... Ha ezek sem segítenek, még drasztikusabb eszközökhöz nyúlnak. Vajszló község öreg bábája... hosszú, hegyes vastűvel szurkálta agyon a méhben a fejlődő embriót.”
Művéért a gróf Teleki Pál vagy Szekfű Gyula által is pártfogolt Kovács Imrét a Horthy-korszak bírósága kirúgatta az egyetemről, és letöltendő börtönbüntetésre ítélte, de nem a fent idézett sokkoló részletek miatt, azok valós voltát ugyanis senki sem próbálta vitatni. Viszont, amikor a szerző úgy általánosított, hogy az ilyen és hasonló jelenségek a magyar társadalom betegségének tünetei, az a bíróság szerint a „sajtó útján elkövetett izgatás bűntettének és... sajtó útján elkövetett, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétségnek” minősült.
Meggyűlt a baja a hatósággal a másik népi írónak, Féja Gézának is, aki az ország egy másik szegletében 1937-ben írta az alábbi sorokat:
„A bábát egyre sűrűbben azzal fogadják, hogy »Jaj lelköm, bár születne halva«, vagy: »Ugyan kedves nagyasszony, fojtsa mög valahogy«”. S meg is »fojtja« gyakorta nem a bába, hanem a bánásmód. Természetesen a bábák sem ártatlanok általában. Három rangos »bábapalotát« láttam, szép, új kőházat s mind a három »palota«-tulajdonos megjárta már a gyulai törvényszéket. (…)
Ha nem gyakorolja a bába, akkor maguk az asszonyok csinálják a legbarbárabb módszerekkel. Preventív óvatoskodásra nincsen mód, a születések humánus és preventív szabályozása ellen hivatalos küzdelmet folytatunk igen tiszteletreméltó indokokkal. A nép azonban éppen ezért a legbarbárabb eszközökhöz folyamodik. A lúdtoll, a tollszár, kötőtű mindmegannyi ágyúnál és tanknál pusztítóbb fegyver a magyar jövő ellen. S hogyan jönnek rá? Egy Rákóczi-telepről való asszony bekerült a gyulai kórházba. Értelmes asszony volt s véletlenül egy orvosi könyv került a kezébe. Fiziológiai ismereteit egykettőre megalapozta s miután hazatért egy drót segítségével hozzáfogott a munkához. Népszerűsége napról-napra nőtt, követői is akadtak, idővel valamennyien a gyulai ügyészségre kerültek.”
A börtönbüntetés azonban nem igazán gyakorolt visszatartó hatást: becslések szerint ekkortájt, tehát az 1930-as években évente 75-100 ezer illegális magzatelhajtást történt Magyarországon. Kijelenthető tehát, hogy a törvény szigora ellenére a Horthy-korszak második felében az abortuszok és az élveszületések egymáshoz viszonyított aránya rosszabb volt, mint manapság, amikor a terhességmegszakítás legális.
A szívhangrendelet nem jelenti a terhességmegszakítások érdemi megnehezítését: a törvényhozó csak azt éri el vele, hogy hogy az abortuszra vállalkozó nők még rosszabbul, még inkább megalázva érezzék magukat. (Talán nem véletlen, hogy a 2022-23-as pedagógus- és diáktüntetések során több transzparens is felidézte a rendeletet.)
Végül egy utolsó példázat az abortusz állami szabályozásának hatékonyságáról. A szomszédos Románia kommunista diktátora, Nicolae Ceauşescu 1966-ban betiltotta nemcsak a művi terhességmegszakítást, hanem valamennyi fogamzásgátló technikát is. Az új szabályozás évében Romániában ezer főre 14,3 születés jutott (Magyarországon, ugyanabban az évben ez az érték 14,6 volt), míg a következő évben a romániai mutató 27,3-re ugrott. A következő években a szabályozást nem enyhítették, sőt, bevett hatósági gyakorlatnak számított, hogy a néhány éve házas, de még gyerektelen párokat zaklatták, vagy hogy például Magyarországról érkező turistákat fordítottak vissza a határról egyetlen levél fogamzásgátló tabletta miatt. Ennek ellenére az előbb említett, úgynevezett nyers születési mutató ismét csökkenni kezdett, amíg újra el nem érte a 14,3-at. 1983-ban. Ceauşescu ezután még csaknem 7 évig volt a hatalmon.
A szerző szociológus, történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, az ELKH (volt MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézet kutatója.
Hivatkozott irodalom:
- Dupcsik Csaba (2015) A születési mutató hosszútávú tendenciáinak tanulságai. In: Kisdi Barbara (szerk.) Létkérdések a születés körül. Budapest: L’Harmattan. 111-128.
- Féja Géza (1937) Viharsarok. Az alsó Tiszavidék földje és népe. Budapest: Athenaeum.
- Grove, Robert D. – Hetzel, Alice M. (1968) Vital Statistics Rates in the United States, 1940-1960. Washington, D.C.: U.S. Department of Health, Education, and Welfare, Public Health Service.
- Gyáni Gábor (1998) Magyarország társadalomtörténete a Horthy-korszakban. In Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest: Osiris. 169-356.
- Kligman, Gail (2000) Népesedéspolitika. Reprodukció, abortusz és társadalmi ellenőrzés Ceauşescu Romániájában. Demográfia, 43, 1, 47-69.
- Kovács Imre (1989) [1937] A néma forradalom. A néma forradalom a bíróság és a parlament előtt. Budapest, Cserépfalvi.
- KSH (1996) Magyarország népessége és gazdasága. Múlt és jelen. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal.
- KSH (2007) Terhességmegszakítások, 1995-2006. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal.
- KSH (2017) Terhességmegszakítások. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: