Harcos kritika vagy légies irónia – létezik-e Magyarországon politizáló művészet?
Egy pestszentlőrinci KDNP-s képviselő szeptemberben azt követelte a 18. kerületi vezetéstől, hogy tiltsák be a drMáriás művésznéven ismert Máriás Béla kiállítását a Kondor Béla Közösségi Házban. A magát „katolikus pedagógusként” meghatározó helyi képviselő, Szarvas Attila felháborítónak találta a művész szatirikus festményeit, közülük is leginkább azt, amelyik Schmidt Máriát és Ungár Pétert – a keresztény művészet klasszikus toposzát kölcsönvéve – Máriaként és a gyermek Jézusként ábrázolja. Ugyan Szarvas nem egyértelműen azt kifogásolta, hogy a képeken fideszes politikai szereplők is láthatók, hanem a vallásos érzület megsértését, de felháborodásában ott volt a hatalmon levő párt emberének sértettsége is.
Szarvas képviselő ezzel olyan elődök nyomába lépett, mint Torgyán doktor, aki 1991-ben parlamenti felszólalásban követelte az Új Hölgyfutár című irodalmi és művészeti folyóirat bezúzását, miután annak címlapján, Bernáth(y) Sándor grafikáján a magyar címer némileg obszcén-ironikus parafrázisa volt látható. Csak másodfokon ejtette az ügyet a bíróság. Semjén Zsolt 1999-ben, még egyházügyi helyettes államtitkárként követelte az osztrák Hermann Nitsch budapesti kiállításának bezárását, mert nem tudott mit kezdeni azzal a véres-kegyetlen (vagy azt imitáló, és egyébként valódi etikai kérdéseket is fölvető) misztériumjátékkal, ami Nitsch gyakorlatának és provokációjának középpontjában állt.
„Mi történne, hogyha holnap jönne Szabó Albert (akkori neonáci politikai figura – NG), és mit tudom én, különböző horogkereszteket és egyebeket festegetne egyéb vallási szimbólumokkal, és utána azt mondaná, hogy ez neki a művészi alkotásának és önkifejezésének a része?” – háborgott Semjén egy hírműsorban, és miközben alaposan elvétette Nitsch-et, végső soron releváns kérdéseket érintett. Mi fér bele a művészi kifejezés szabadságába, és az meddig terjedhet? Egy évtizeddel később, a Fidesz-KDNP kurzus megadta a választ: nem sok és nem túl messze.
2017-ben a bécsi Collegium Hungaricum vezetője levetette a falról a Borsos Lőrinc néven alkotó művészpáros egy festményét, mert az – értelmezése szerint – a trikolór színeivel játszott. 2018-ban Albert Ádám kortárs képzőművész tárlata került célkeresztbe; a rövid életű Tanácsköztársaság esztétikájával foglalkozó kiállítást Szakács Árpád publicista a Magyar Időkben azzal vádolta meg, hogy nem pusztán a kommunizmust sírja vissza, hanem egyenesen a vörösterrort. A cikkből durva értelmiségellenes hecckampány lett, abból pedig hajtóvadászat egyes – amúgy zömmel fideszes – intézményvezetők ellen, így váltotta a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élén Prőhle Gergelyt Demeter Szilárd, mígnem a Magyar Idők és Szakács is eltűnt a süllyesztőben. 2022-ben egy, a veszprémi Európa Kulturális Fővárosa év keretében megvalósult projekt során próbálták rávenni Horváth Gideon képzőművészt, hogy a műleírásban ne említse a gender és queer szavakat. Úgy tűnik, ma már ennyi is kockázatot rejthet a művésznek és a kiállítás rendezőjének egyaránt.
Cenzúra és öncenzúra
A lőrinci eset érdektelen volna, ha nem egy olyan országban történne, ahol a politikai alapú tartalmi kontroll árnya egyre határozottabban sötétlik a művészet fölött. A befóliázott könyvekkel már együtt kell élnünk, mint ahogy a hivatal által elkaszált, társadalomkritikus, vagy simán csak nem NER-konform forgatókönyvekkel, az itthon elutasított, külföldön megvalósuló magyar filmekkel is, valamint azokkal a kövér nullákkal, amelyek a közpénzalapú támogatási döntésekben a független színházak neve mellett szerepelnek.
Művek utólagos betiltására egyelőre nincs szükség, hiszen 2010 óta úgy alakították az intézményi, jogi és finanszírozási környezetet, hogy a rendszernek nem kívánatos alkotások lehetőleg már létre se jöjjenek, vagy ha netán elkészültek, nagyobb hatást ne fejthessenek ki. A hatalom az öncenzúrát erősíti, azt azonban változatos és bonyolult eszközrendszerrel. Például a „gyermekvédelmi” törvénnyel, a dühödt melegellenes kampányokkal, a művészeti szervezeteket is sújtó civilellenes jogszabályokkal, az egyablakos támogatási rendszerekkel. Vagy akár azzal, hogy az egyes kulturális területeket és az elosztható pénzeket informális módon, lojális politikai szereplők alá rendeli, mint amilyen Demeter Szilárd (PIM) vagy Káel Csaba (Nemzeti Filmintézet). Azzal, hogy a vidéki, önkormányzati színházak vezetőválasztásába is beleszól. Vagy akár azzal, hogy a Matthias Corvinus Collegium egyszerűen felvásárolja a Libri csoportot és ezzel kontrollálja a hazai könyvpiac felét.
A KDNP-s politikus tehát ebben a helyzetben követeli a festmények eltávolítását, és ezért nem teljesen komolytalan a törekvése. Pedig – jegyezzük meg – drMáriással kapcsolatban nem csak ő az, aki alaposan félreértelmez valamit, hanem azok is, akik az alkotásait provokatív, politizáló, szubverzív képzőművészetként ünneplik. Kényelmes helyzetben van az a kormányzat, amelynek olyan erősségű kritikával kell szembenéznie, mint amilyennel drMáriás szembesít. Ezek a művek ugyanis nem tartalmaznak valódi politikai kritikát, hanem mindössze az irónia, az abszurd felé terelik mindazt, ami a magyar politikai közéletben zajlik, s egyszersmind légiesítik, könnyűvé is teszik. A helyzet ma jóval keményebb és súlyosabb annál, mint amilyenek ezek a művek. Máskülönben nem valószínű, hogy L.Simon László egy Lázár Jánost ábrázoló drMáriás-képet vásárolt volna és azt odaajándékozta volna a kép szereplőjének, azaz Lázárnak, ahogyan ez 2015-ben történt. L.Simon nem értette félre drMáriást, pontosan érezte, hogy ez nem politikai művészet, hanem – ha már meg kell határozni, micsoda is – leginkább vizuális pamflet, amely még emeli is azok presztízsét, akikről készül.
Dehát akkor hol van itt ma politikai művészet?
Hol vannak olyan gesztusok a magyar képzőművészetben, amelyek kellően erőteljesen és adekvát módon képesek reflektálni arra, ami ma ebben az országban történik? Ha közelebbről nézzük, fel tudunk sorolni jó néhány nagyon is politikus művet az utóbbi bő évtizedből.
A Szabadság téri német megszállási emlékműnél (amelynek már az elnevezése is zavaros, hát még a szimbolikája) zajlott 2014-ben Monhor Viktória emlékezetes performansza, amelynek során előadta Dick Higgins amerikai zeneszerző Danger Music című sorozatának 17. darabját. Ez nem más, mint egy végkimerülésig tartó sikolysorozat. Egy művész tehát már akkor azt érezte, itt nem lehet mást tenni, mint üvölteni. Abban semmi különös nincs, hogy az akkori sajtóvisszhangok között a kuruc.info szexista és művészetellenes módon interpretálta az akciót, az már elgondolkodtatóbb, hogy az Index sem vette komolyan, és „nyomorúságos” performanszról írt. Nem volt az. A közel húszperces folyamatos sikítás igénybe veszi az előadót és a nézőt egyaránt, aki túl a zavarán, majd megdöbbenésén, lassan azt kezdi érezni: itt tényleg egy zsigerekig hatoló rendszerrel szembeni zsigeri reakcióról van szó.
Hasonlóan unheimlich és egyben keményen kritikus mű Horváth Tibor képzőművész The Prime Minister of Hungary (2012) című installációja. Életnagyságú doboz, amelynek hosszanti oldalán bársonyos nyílás található. Ha benyúlunk a résen, egy emberi alakot tapinthatunk ki, öltönyben, nyakkendőben és nyitott szemmel fekszik odabent. Zavarba ejtő a helyzet és a tárgy: mauzóleumba képzelnénk, lehet koporsó is, de cirkuszi politikussimogatónak is gondolhatjuk, akár valamiféle kapszulának, amelyben a miniszterelnököt őrzik, vagy konzerválják. A munka az Orbán-kultuszra mutat rá, az egyszerre látható és láthatatlan, jelenlévő és elvont vezetőre. Mindössze kétszer szerepelt idehaza kiállításon, akkor is rövid ideig, a művész pedig 2013 óta már Berlinben él és dolgozik. „Beteg lettem a sok meghajlott gerinctől, ezért élőhelyet kellett váltanom, mert nézőpontot nem tudtam cserélni” – nyilatkozta erről.
A vezető jelenlétével és ugyanakkor elvontságával foglalkozik Nagy Kriszta 2014-es munkája is: lepedőkre és abroszokra vitte föl a miniszterelnök portréját, és ebből készített sorozatot. Andy Warhol sztárportréi is eszünkbe juthatnak – az olcsó, szeriális technika, az ikonná, idollá formált celeb –, de Nagy Krisztánál a „hordozó” nagyon is lényeges. Az abrosz és az ágynemű itt azt jelenti: a vezető mindenütt ott van velünk, az asztalunknál és az ágyunkban, a legintimebb helyzetekben. Persze Nagy Kriszta nem volna az, aki, ha nem biztosította volna a közönséget határtalan Orbán-imádatáról: „Leszállt a szárnyaival és megvédett, oltalmazott… ez most egy szerelem.” Az abszurditásig fokozott rajongásról, túlazonosulásról van szó, de ha egy elszánt békemenetelő ünneplést akar látni benne, akár elégedett is lehet. Kérdés, Lévai Anikó miként értelmezte, amikor megvásárolt két darabot a sorozatból a művész Portréfestést vállalok című kiállításáról.
A műről András Edit művészettörténész most megjelent, Határsértő képzelet című könyvében így ír: „Nagy Kriszta színes, csillogó-villogó arcképfala a Stockholm-szindróma megnyilvánulása is lehet, amikor a túsz szerelembe esik túszul ejtőjével.” Ugyanakkor azt is írja, hogy a mű a hegemón maszkulinitást is kikezdi, „a helyi abszolút hatalom megtestesítőjét feminizálja, amennyiben a női konnotációjú magánszféra textiljein” jeleníti meg.
Világos politikai gesztusok voltak a képzőművészek emlékezetes tiltakozó akciói 2012 és 2015 között, az MMA szuperpozícióba emelése, a Műcsarnok einstandja, a Ludwig Múzeum vitatható vezetőváltása és az MMA-nak adott, kiglancolt Vigadó megnyitója idején. A művészeti aktivizmus hazai új hullámának születése volt ez az időszak, hangsúllyal az aktivizmuson. A tüntetés-esztétika és az események performansz jellege azonban egyértelművé tette: itt művészek protestálnak.
A transzparensek, a Műcsarnok jelképes eltemetésének fekete léggömbjei, a felolvasott gyászjelentés, a Ludwig Múzeum majd’ tíz napos elfoglalása idején kifeszített drapériák, az MMA-elleni tüntetéseken viselt Fekete György-parókák, az égből hulló bankjegyek a Vigadó megnyitóján, a tiltakozásokat szervező Szabad Művészek csoport festékszóróval készült pólói felfoghatók alkotásoknak is, de minimum fontos tárgyi dokumentumok, amelyeknek közgyűjteményben volna a helyük.
Az akkori tüntetések több fontos szereplője ma is politikával átitatott művészetet csinál. Nemes Csaba többek között festménysorozatot szentelt az SZFE-blokádnak, de nála ez következetes gyakorlat: reflektált a romagyilkosságokra (2009) és a 2006-os tüntetéssorozatra is.
KissPál Szabolcs a történelem politikai célzatú manipulációival, a közös tudat átírásával foglalkozik, például a Műhegyektől a politikai vallásig című trilógiájában, amelynek része egy áldokumentumfilm is. Csoszó Gabriella fotográfus pedig szívós szisztematikussággal dokumentál minden nyilvános demonstrációt Budapesten, miközben a hajléktalansággal, a számkivetettséggel foglalkozik.
Még mindig túl enyhe rajtunk a nyomás?
A hazai képzőművészet egésze azonban mintha mostanában kevésbé produkálna erős, direkt politikai gesztusokat, kritikát. Nincs protest-művészet, vagy inkább kifulladt, és átadta a helyét reflektáltabb megközelítéseknek. A társadalomkritika ugyanis folyton jelen van a hazai kortárs művészetben. Mi más lenne például a szociológusokból, kutatókból és művészekből álló PAD csoport munkája, a Hétköznapi hiánycikkek (2021), amely a szegregátumokban élők körülményeivel, túlélési stratégiáival foglalkozik.
Vagy épp Oláh Norbert roma kortárs művész munkája – mostanra inkább projektje, hiszen folyamatosan foglalkoztatja –, a Cigány művész szorongása (2021), amelynek egyik eleme egy fal megépítése majd szétverése volt a nyolcadik kerületi Tavaszmező utcában, annál az épületnél, amely roma kortárs kulturális centrum lehetett volna, ha a magyar állam rá nem teszi a kezét. A falat, amely a romák kétkezi munkájára, építőipari foglalkoztatására utal, édesapjával építette föl, és tégláin olyan kulcsszavak olvashatók, mint identitás, felelősség, bűnös, asszimiláció, hatalom vagy ellenség.
Mindkét említett projektet az OFF-Biennále Budapest keretein belül mutatták be, nem véletlenül: a társadalomkritikus, rendszerkritikus művészeti gyakorlatoknak ma leginkább az intézményrendszeren kívül van a helyük. Olykor valóban csak az utcán. Képzőművészek és kurátorok indították el a fentebb említett Szabadság téri megszállási emlékműnél több évig zajló Eleven Emlékmű projektet, amelynek során személyes emlékekből, tárgyakból, dokumentumokból állt össze egy ellen-emlékmű, és éveken át minden nap (!) budapestiek beszélgettek egymással és történészekkel a múltról és annak személyes megéléséről. Nagyon is politikai gesztus ez is, hiszen az emlékezetpolitika állította fel ezt a Magyarországot ártatlan arkangyalként ábrázoló emlékművet.
Az egyre gyarapodó toka
Tény: az a fajta a harcos, kemény, olykor önveszélyes politikai művészet hiányzik, ami például Ukrajnában, Belaruszban, de főként Oroszországban megvan. Igaz, abban az országban ma már nem kell vad, anti-putyinista templomi akciót rendező Pussy Riotnak, vagy az öncsonkításig elmenő, illetve a titkosszolgálat épületét felgyújtó Pjotr Pavlenszkijnek lenni ahhoz, hogy a hatalom valakit börtönbe, elmegyógyintézetbe zárasson, elég egy kritikus graffiti is. Ugyanakkor tény az is, hogy ez a véres politikai művészet nem volt jellemző sosem a hazai gyakorlatban – a legvéresebb pillanat talán az volt, amikor Szalay Péter 2010-es fotósorozatán a testére tűz egy kokárdát. Nálunk kisebb a nyomás (egyelőre még), és ezért kevésbé veszélyesek a művészeti akciók is?
Mélyi József művészettörténész a Qubit kérdésére így válaszol: „Kétféle módon jöhet létre kemény politikai művészet vagy művészeti aktivizmus. Az első eset, ha egyáltalán nincs semmi remény, semmi esély a változásra. Ilyen a helyzet például Oroszországban vagy Belaruszban. A második, ha – mint például Olaszországban – van még remény, hogy változnak a dolgok, öt-tíz éven belül akár gyökeresen át is alakulnak.” Mélyi 2013-ban, két hallgatójával közösen egy teljes éven át tartó sorozatot kezdeményezett: Kívül-tágas címmel minden héten más képzőművész hozott létre egy munkát – szó szerint – a Műcsarnokon kívül, reagálva a kulturális politika változásaira, az élesen kettéváló, intézményen belüli és kívüli pozíciókra.
„Magyarországon 2010 után eleinte úgy tűnt, változhatnak a dolgok, és sokan hitték, hittük, hogy aktivista jellegű demonstrációkkal, eseményekkel, művekkel hatást lehet elérni. Ez a lendület fogyott el 2013 körül, és előállt egyfajta lebegő állapot. Ezt ismertem föl én is a Kívül-tágas projekt közben” – folytatja. „Nálunk sem az első, sem a második eset nem áll fenn, a kettő között vagyunk. Kicsit úgy, mint a 70-es, 80-as évek Magyarországán. Már látszik, hogy valami nagyon kudarcos történik, de még nem látni a végét. Az pedig, hogy például Oroszországban mennyivel radikálisabb művészi gesztusokat lehetett látni, kulturális okokra is visszavezethető. Ennek ott nagyobb hagyományai vannak, és a tétek is mások.”
Ha érvényesnek tekintjük az 1960-as évek végi feminizmus szlogenjét, amely szerint „The personal is political”, azaz a személyes mindig politikai is, akkor ennek mentén kitapintható egy politizáló vonulat a hazai, kortárs képzőművészetben. Jelen van az anyasággal, a női léttel foglalkozó társadalomkritikus művészet, nagyon is jelen van a queerséget tematizáló képzőművészet és performansz. Nem „orbánoznak”? Lehet, de arról a társadalomról beszélnek, amelynek terméke a miniszterelnök is, és fordítva: amely a miniszterelnök évtizedes tevékenysége nyomán vált ilyenné, amilyen ma.
Persze ismerünk Orbánnal foglalkozó műveket is. Látványos volt Adamkó Dávidnak a Hősök terén két alkalommal is megvalósított installációja, a Traumaemlékmű (2018, 2022). Az óriás, egyszerre színpad- és ravatalszerű installáción vetítés fut: a miniszterelnök beszél. De a képkivágás csak a zakót, nyakkendőt engedi látni, a jól ismert, egyre gyarapodó tokát, valamint a háttérben a gyűlésekről megszokott zászlóerdőt. A látványhoz Orbán gyakran ismételt frázisaiból készült, ambient-szerű hangkollázs társul, amely egyszerre hátborzongató módon és nagyon is kényelmetlen érzetet keltve teríti be a teret.
Azt a teret, ahol 1989-ben még egy egészen más fiatalember beszélt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, egészen más tónusban, és ahol ma a személyi kultuszt megjelenítő installáció szinte kitakarja a millenniumi emlékmű nemzeti pantheonját.
Ha máshonnan nem, az utóbbi idők közvélemény-kutatásaiból tudható, hogy többen vannak azok, akik nem akarják a jelenlegi rendszert, mint akik igen. Alapvető kérdés – bár nem ennek a cikknek a témája –, hogy a szándékuk képes-e politikai akarattá, majd politikai többséggé is formálódni. Mindarra, ami történik, vajon születhet-e arányos válasz a társadalom részéről? Gerhes Gábor Neologizmus (2013) című munkája mintha éppen erre kérdezne rá, meg persze arra is, hogy ebben a helyzetben miféle és mekkora ereje lehet a művészeti gesztusoknak.
A hazai kortárs művészetből mindenesetre nem hiányzik a társadalmi, politikai töltet – a fenti példák messze nem mutatták meg az összes ide vonatkozó művet –, és ahogyan a helyzet durvul, keményedhetnek a művészet gesztusai is.
Még szerencse, hogy mindezekről Szarvas képviselőnek nincs tudomása.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: