Lehetséges-e demokratikus átmenet forradalom nélkül?

Amikor Mózes kivezette a zsidókat Egyiptomból, bizonyos értelemben felszabadította őket: megszabadultak a fáraó zsarnokságától, így addigi uralkodójuk nem nyomta el őket többet. A sivatagban nem fenyegette őket külső ellenség, így más államok elnyomásától sem kellett tartaniuk. Mózesnek ugyanakkor azzal kellett szembesülnie, hogy a zsidók több generációnyi rabszolgaság után szokásaikban és reflexeikben is őrizték az elnyomást: úgy gondolkodtak, mint a rabszolgák, úgy viselkedtek, mint a rabszolgák, és alapvetően rabszolgasorban érezték jól magukat. Mivel megszokták, hogy uralkodnak felettük, azt várták Mózestől, hogy fáraójuk lesz a fáraó helyett. Azt hitték, hogy a zsidók szabadsága abban áll, hogy egy egyiptomi helyett egy zsidónak engedelmeskednek.

Mózes azonban – legalábbis Baruch Spinoza kora újkori filozófus szerint – azt szerette volna, ha a zsidók nemcsak lecserélik a zsarnokukat, hanem valóban szabadok lesznek, azaz nem egy uralkodó akaratának, hanem mindenki a saját érdekének engedelmeskedik. Ehhez azonban az kellett, hogy ne csak egy zsarnokot cseréljenek le egy másikra, hanem hogy a szokásaikat és reflexeiket is lecseréljék; úgy gondolkodjanak és úgy viselkedjenek, mint a szabad polgárok, akik egy demokráciában érzik jól magukat, és szenvednek a zsarnoki kormányzat alatt.

François Zourabichvili XX. századi francia filozófus angolra frissen lefordított könyve, a Spinoza's Paradoxical Conservatism (Spinoza ellentmondásos konzervativizmusa) a holland filozófus nyomán azt a kérdést teszi fel, hogy mennyire lehet ésszerű Mózes célkitűzése. Ésszerű-e ha egy ember arra törekszik, hogy másmilyen legyen, hogy radikálisan megváltoztassa az ízlését és meggyőződéseit, hogy rabszolgából szabad polgárrá váljon? Hiszen ha a szabad ember teljesen más dolgokat tart helyesnek és magától értetődőnek, mint a rabszolga, nem azt kéri-e Mózes a zsidóktól, hogy adják fel identitásukat? Azaz nem azt feltételezi-e a demokratikus átmenet, hogy a polgárok megváltoztatják szokásaikat, értékeiket, ítéleteiket, és teljesen más emberré válnak?

A szabadság céljaink önálló meghatározásában áll, és ezt a képességet nem lehet átruházni

Zourabichvili kiindulópontja Spinoza azon állítása, amely minden élőlény lényegét az önfenntartásra való törekvésével azonosítja. Azaz Spinoza szerint minden ember, minden állat, minden növény minden tevékenysége végső soron arra irányul, hogy elkerülje a halált. Ez történhet közvetlenül, mint amikor a gazella elmenekül a közeledő oroszlán elől, hogy elkerülje, hogy megegyék. Történhet közvetve, mint amikor a gazella füvet legel, hogy elkerülje az éhhalált. És történhet még sokkal áttételesebben, amikor a gazella segít törött lábú csordatársának, amivel áttételesen arra törekszik, hogy ha neki törik el a lába, társai ne hagyják sorsára.

Az a mód, ahogyan egy élőlény az önfenntartásra törekszik, meghatározza, hogy mit tekint jónak és rossznak, azaz önfenntartása szempontjából hasznosnak vagy éppen károsnak. Ugyanaz az élelem lehet a gazellának egészséges, az oroszlánnak mérgező, és fordítva. Azaz az önfenntartás módja és a világ ezzel összefüggő értékelése meghatároz egy, az adott élőlényre jellemző életformát: a gazellák olyanok, akik úgy tartják fenn magukat, hogy egy bizonyos fajta füvet legelnek, az oroszlánok ellenben olyanok, akik úgy tartják fenn magukat, hogy kerülik ugyanazt a füvet, helyette inkább gazellákat fogyasztanak.

Spinoza szerint az emberek életformája annyiban tér el az állatokétól, hogy mivel az emberek nem ösztönösen cselekszenek, esetükben előfordulhat, hogy félreismerik saját életformájukat. Azaz míg a gazella minden esetben ösztönösen tudja, hogy mi lenne számára a hasznos, és legfeljebb akkor éri kár, ha nem sikerül megvalósítania azt – mert utoléri az oroszlán, vagy nem talál elég füvet – addig az ember esetében elképzelhető, hogy téved azzal kapcsolatban, hogy mi számára a hasznos. Ez azért lehetséges, mivel az emberek – bár külalakra nagyon hasonlóak –, életformájukat és értékeiket tekintve nagyon eltérőek, ezért sokkal nehezebb megmondani, mi számukra a jó élet. Míg a valóságban majdnem minden gazella ugyanazt a füvet szereti, addig előfordul, hogy az, ami az egyik ember számára szent, a másik ember számára nevetséges vagy undorító, vagy az is előfordul, hogy az, ami az egyik ember számára a legfőbb élvezet, a másik számára bizarr vagy visszataszító.

Arra, hogy az ember képes félreismerni a saját életformáját, gyakran emlegetett példa a dohányzás. A dohányos ugyanis rengeteg energiát és anyagi erőforrást áldoz valamire, amely oly mértékben károsítja az egészségét, hogy az ezzel járó társadalmi előnyök – menő fellépés, más dohányosokkal való ismerkedési lehetőség, feszült helyzetekben nyugtató hatás – azt aligha ellensúlyozzák. Az egyik lehetséges magyarázat erre a jelenségre, hogy a dohánycégek reklámjai és a kultúra által közvetített ideálok megtévesztik az egyént, aki a dohányzástól olyan előnyöket remél, amelyeket az nem képes biztosítani. (Spinoza példája az isteneknek való áldozat, hiszen a feláldozott ökör drága, viszont az áldozat aligha befolyásolja a csata kimenetelét vagy az időjárást.)

Spinoza szerint az emberi szabadság abban áll, hogy az ember a saját életformáját éli, azaz maga határozza meg cselekvései legfőbb célját, hogy milyen az az élet, amelyben megmaradni törekszik. Ez a képesség nem ruházható át, hiszen azok vagyunk, ahogyan életünket fenntartjuk, amire valóban vágyunk és amit valóban kerülünk. Azt, hogy valóban mire vágyunk, más nem mondhatja meg, legfeljebb meggyőzéssel vagy megtévesztéssel elérheti, hogy azt higgyük, nem arra vágyunk.

Csak az tekinthető valódi személyiségnek, aki szabad

Zourabichvili második kiindulópontja azon cselekvések megkülönböztetése, amelyek önmaguk céljai, azoktól, amelyek valamire eszközök. Például amikor azért festek ki egy lakást, hogy az érte kapott pénzből belépőjegyet vegyek egy fesztiválra, akkor a lakás kifestése egy célt szolgál, nevezetesen azt, hogy legyen pénzem elmenni a fesztiválra. Ez azt jelenti, hogy a lakásfestés motivációja és sikerességi kritériumai is a jegyvásárlásból származnak.

Azért vagyok motivált arra, hogy lakást fessek, mert el szeretnék menni a fesztiválra. Ha hirtelen értesítenek róla, hogy ingyen jegyet nyertem a fesztiválra, máris elszáll a motivációm arra, hogy kifessem a lakást, és ha más társadalmi nyomás – pl. aláírt szerződés, ígéret stb. – nem kényszerít, nyomban abba is hagyom a lakásfestést.

Az továbbá, hogy mi számít a lakás sikeres kifestésének, teljes mértékben attól függ, hogy kapok-e érte annyi pénzt, hogy el tudjak menni a fesztiválra. Mindegy nekem, hogy a lakás szép lett vagy ronda, fehérek vagy lilák a falak: akkor vagyok elégedett a munkámmal, ha megkapom érte azt a pénzt, amiből el tudok menni a fesztiválra.

Amennyiben elfogadjuk, hogy minden cselekvés valamilyen célra irányul, akkor minden cselekvés vagy önmaga célja, vagy valamely más cselekvést segítő eszköz. Azonban amint azt láttuk, minden élőlény tevékenységének végső célja az önfenntartás, azaz Spinoza szerint fesztiválozni sem “csak úgy” szeretünk, hanem azért, mert az is segíti az életben maradásunkat. Persze nem közvetlenül, mint az étkezés, hanem közvetve, ahogyan a gazella segítsége törött lábú társának. Hiszen a fesztiválozás segítheti az életben maradást azzal, hogy oldja a stresszt, vagy azzal, hogy ott barátokra vagy szerelmi partnerekre találunk, vagy azzal, hogy az ott készült Instagram-képek társadalmi elismerést hoznak. Azaz minden cselekvésünk motivációja végső soron az életben maradás, és minden cselekvést akkor nevezhetünk sikeresnek, ha közvetve vagy közvetlenül hozzájárult az életben maradáshoz.

Zourabichvili központi állítása, hogy egy olyan életvitel kialakítása, amelynek cselekvései valóban a saját életünk fenntartására irányulnak, egyáltalán nem magától értetődő, hanem komoly erőfeszítés eredménye. Amikor ugyanis az ember megszületik, gyerekként automatikusan átveszi szülei és társadalma értékeit: arra vágyik, amire a többiek vágynak, és azt kerüli, amit a többiek kerülnek. Éppen ezért kulcskérdés, hogy a tinédzser kort elérve az ember képes-e saját életformája, saját életmódja szerint felülvizsgálni az értékeit. Ha ez sikerül, akkor szabad ember lesz, hiszen képes lesz arra, hogy maga határozza meg a céljait – azt, hogy milyen életvitelt kíván folytatni. Saját személyisége lesz, hiszen mondhatjuk, hogy vannak saját céljai és értékei. Aki erre nem képes, azt Zourabichvili felnőtt gyereknek nevezi, Spinoza pedig alattvalónak vagy rabszolgának. Az ilyen ember ugyanis nemcsak hogy nem szabad, hanem személyiséggel sem rendelkezik, hiszen nincsen saját célja, nincsenek saját értékei, hanem valaki más önfenntartását tekinti a saját céljának.

Az, hogy valakinek nincsen személyisége, drámai következményekkel jár az állam működésére nézve, mivel a felnőtt gyerekkel nem lehet vitatkozni. Hogy világos legyen, mire gondolunk, térjünk vissza még egyszer a dohányos példájára. Ha szeretnénk elérni, hogy a dohányos leszokjon, azzal érvelünk, hogy rossz neki ez a tevékenység. Azaz téved, amikor azt gondolja, hogy mindent egybevéve a dohányzás hozzájárul az önfenntartásához. Az életformájának, ahogyan fenntartja magát, nem lehet a része a dohányzás, a dohányzás valójában destabilizálja az életformáját azáltal, hogy hátráltatja az önfenntartását. Azaz megmutatjuk a dohányosnak, hogy a dohányzás nem lehet jó választás, mert a legfőbb célját, az önfenntartást hátráltatja.

Amikor azonban valaki egy felnőtt gyerekkel próbál vitatkozni, bajban van, hiszen az illetőnek nincsen saját életformája. Míg a dohányos a saját létfenntartását tekinti mércének akkor, amikor megítéli, jó-e neki egy cselekvés, a személyiség nélküli ember valaki más létfenntartását tekinti mércéjének. Spinoza példája az a katona, aki a zsarnok hódító háborújában kockáztatja az életét, mivel meggyőződése, hogy neki az a jó, ami a zsarnoknak. A katonával szemben az az érvelési stratégia, amelyet a dohányosnál alkalmaztunk, csődöt mondana: hiába mutatnánk ki a katonának, hogy az ő létfenntartását aligha szolgálja a háború. Ez nem hatná meg a katonát, aki azt felelné, hogy a zsarnok létfenntartását viszont szolgálja, tehát a háborúzás jó és hasznos tevékenység. Azaz hiányzik az a saját referenciapont, az a saját életforma, amely kiindulópontja lehetne a katona meggyőződésének. Míg a dohányosnak meg lehet mutatni, hogy a saját élete fenntartását gátolja a dohányzás, és ezért jó lenne neki, ha leszokna, a katonának nincs olyan saját élete, amelynek fenntartása mint magasabb cél felülírhatná a háborúskodás célját. Ahogyan a dohányos az életben maradást tartja a legfontosabbnak az életben, a katona viszont azt, amit a zsarnok akar, bármi is legyen az.

A szabadság nem természetes állapot, hanem tanult képesség; a tanulás folyamata az ellenállás

Mivel a felnőtt gyerekkel nem lehet vitatkozni, azaz észérvekkel nem meggyőzhető, kizárólag megtanítani lehet a szabadságra. Zourabichvili szerint mind a szolgaságot, mind a szabadságot tanuljuk: amikor a gyerek megszületik, még semmilyen életformával nem rendelkezik, és semmilyen nyelvet nem beszél. Azonban ahogyan lassan megtanulja szülei nyelvét, úgy veszi át szülei és a tágabb társadalom értékeit és életformáját is. Amennyiben egy elnyomó családban és társadalomban nő fel, akkor ezek az értékek a szolgaság értékei lesznek: a gyerek azt fogja megtanulni, hogy ne a saját létfenntartását tekintse a legfontosabbnak, hanem azt, amit a szülei vagy a zsarnok akar. Ahhoz, hogy kitörjön ebből az állapotból és saját életformára tegyen szert, meg kell tanulnia szabadnak lenni, azaz saját fenntartását a legfontosabbnak tekinteni.

A tanulás folyamata mind a szabadság, mind a szolgaság esetében hasonló Zourabichvili szerint, annak mintájára, ahogyan az ember egy nyelvet tanul. Amikor megpróbálunk elsajátítani egy új nyelvet, akkor úgy csinálunk, mint aki tud beszélni az adott nyelven. Azaz megpróbálunk olyan mondatokat formálni, mint akik beszélnek azon a nyelven. Ez persze az elején nem sikerül, és csak törjük a nyelvet. De ez is része a tanulásnak, hiszen senki nem tudja egyik pillanatról a másikra megtanulni a nyelvet: úgy tanulunk meg folyékonyan beszélni, hogy sokat beszéljük törve az adott nyelvet. Zourabichvili szerint szabadnak is csak úgy lehet lenni, ha úgy csinálunk, mint a szabadok, azaz megpróbáljuk a saját céljainkat meghatározni. Az elején ez persze nem fog tökéletesen menni: az ember tinédzserkori lázadása során sokszor csak egy másik tekintélyre cseréli le saját szülei tekintélyét. De ahogyan a nyelvet csak a sikertelen próbálkozások ismétlése által tudjuk megtanulni, szabaddá is csak a sikertelen kísérletek sorozatán át tudunk válni.

Joggal merül fel a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy “folyékonyan beszéljük a szabadság nyelvét”, azaz hogy immár nemcsak az egyik tekintélyt cseréltük le egy másikra, hanem valóban a saját célunkat követjük? Hiszen az ember sajátossága az, hogy a saját céljait illetően tévedésben lehet, ahogyan azt a dohányos példája is mutatja. Zourabichvili állítása szerint a szabadság tapasztalata az ellenállás tapasztalata, így ez a tapasztalat biztos mércéje annak, hogy megtanultunk szabadnak lenni. Hiszen amikor a saját céljainkat határozzuk meg, már nem szolgáljuk azt a tekintélyt, akinek az akaratát korábban a legfőbb célunknak tekintettük. Ez minden esetben óhatatlanul ellenállást fog kiváltani, hiszen az, akinek a szolgája voltunk, hasznot húzott abból, hogy korábban az ő létfenntartását szolgáltuk. Persze amikor az egyik tekintélyt cseréljük le a másikra, akkor is tapasztalunk valamennyi ellenállást, de az új tekintély támogatása ezt ellensúlyozza. Ha például lázadó tinédzserként szüleink tekintélyét egy baráti társaság karizmatikus vezetőjére cseréljük, érezni fogjuk szüleink ellenállását, az új közösségünk vezetője azonban igyekezni fog segíteni ezt a folyamatot, hiszen ebből neki előnye származik. Ezáltal tanuljuk a szabadságot, de még nem tanultuk meg. A teljes szabadságot akkor érjük el, amikor képesek vagyunk minden irányból ellenállást tapasztalni, teljesen a magunk lábára állni.

A zsarnoki államból az átmenet a szabad államba csak a zsarnoki kormányzattal szembeni ellenállás által lehetséges; a szabadság iskolája a forradalom

A zsarnoki állam Zourabichvili szerint attól zsarnoki, hogy alattvalói félelem vagy megtévesztés okán nem a saját önfenntartásukat, hanem a zsarnok jólétét tekintik legfőbb céljuknak. A zsarnoki állam elemi érdeke, hogy alattvalóit szolgaságra tanítsa, hogy képtelenek legyenek meghatározni saját céljaikat, és mindig mástól várjanak iránymutatást. A zsarnoki állam kultúrája a halál kultúrája, amely a saját életétől idegeníti el az embert: aki szolga, nem is halott – hiszen működik a vérkeringése, mozog –, de nem is él igazán, hiszen nem a saját életét éli, hanem egy köztes élőhalott állapotban van. A zsarnoknak pedig mindent meg kell tennie azért, hogy ahol lehet, gáncsolja az életet. Aki a saját életét éli, szabad, és így a zsarnoki állam ellensége, hiszen nem osztozik annak életformájában és értékeiben. A szabad ember saját célját követi és saját értékei vannak, ekkor pedig legfeljebb átvitt értelemben polgára a zsarnoki államnak. Ahogyan a fekete színű jaguárt és a fekete színű leopárdot is fekete párducnak hívjuk, bár eltérő életformájú állatok, nevezhetjük a szabad embert és a szolgát ugyanazon állam polgárainak, de valójában kevés közös van bennük.

Zourabichvili szerint a szabad állam megteremtése olyan tanulási folyamat, amelynek során a fekete színű jaguárok megtanulnak fekete színű leopárdokként élni, miközben amennyire tudják, igyekeznek nem felkelteni a többi jaguár figyelmét. Az emberek szubkultúrákban és az alternatív életformák láthatatlan hálózataiban tanulják a szabadságot. Ezek azok a védett terek, ahol egymást bátorítva tudják ellesni a szabadság gyakorlatát, még törve bár, de próbálgatni a szabadság nyelvét. Érezni fogják a zsarnoki állam ellenállását, élhetetleneknek, sikerteleneknek fognak tűnni, közben azonban éppen az ellenállás tapasztalata által tanulnak meg szabadnak lenni és saját céljaikat meghatározni. Valódi szabadságra azonban csak a szabad államban van lehetőség. A szabad állam megteremtéséhez pedig szabad emberekre van szükség, akik nemcsak rejtett csatornákon és szubkultúrákban, hanem nyíltan és államalkotó módon gyakorolják a szabadság kultúráját. Ehhez pedig forradalomra van szükség, mivel az ellenállás teljes megtapasztalása az egyetlen iskola, amelyben a szabadság teljesen megtanulható. A zsarnoki állam alattvalói Zourabichvili szerint tehát csak akkor képesek szabad államot létrehozni, ha előtte a felkelés tapasztala által megtanulták a szabadságot, és ezáltal képessé váltak arra, hogy egy szabad állam polgárai legyenek. A forradalom nemcsak a szabadságuk iskolája, hanem jól felfogott érdekük is, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy személyiségük, azaz saját életük legyen.

Mózes valóban azt várta el a zsidóktól, hogy megváltoztassák életformájukat, és új identitást vegyenek fel, hiszen rabszolgákból szabadokká akarta őket nevelni, ez pedig azzal járt volna, hogy megváltoztatják céljaikat és értékeiket. Mózes azonban hibázott, amikor a vallásra támaszkodva próbálta szabadságra nevelni a zsidókat, hiszen a földi zsarnokot, a fáraót cserélte le az égi zsarnokra – Istenre. Csakhogy a szolgaság kultúráját nem változtatta meg: a zsidók továbbra is másvalaki javát tekintették életük céljának, csak az a másvalaki ebben az esetben egy égi entitás volt. De mivel a zsidókat egy természetfeletti beavatkozás tette szabaddá, nem tapasztalták meg az ellenállást és így nem tanulhattak meg szabadnak lenni. Ezért bukott el aztán a mózesi állam és vált Saul alatt királysággá. Mózesnek tehát nem kivezetnie kellett volna a zsidókat Egyiptomból, hanem helyben szervezni forradalmat, mert ez lett volna az egyetlen útja annak, hogy valóban felszabadítsa őket.

A szerző filozófus, a Grazi Egyetem tanársegédje, a Heidelbergi Egyetemen folytat habilitációs tanulmányokat.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás