Az iszlamista erők palesztin társadalomban játszott szerepe kifejezetten összetett, és Izraelhez, illetve az izraeli megszálláshoz való viszonyuk is jelentős változáson ment keresztül az utóbbi évtizedekben. A legjelentősebb ilyen szervezetet, a Hamászt az október 7-én elkövetett, 1400 halálos áldozatot követelő mészárlásig alapvetően pragmatistának tekintették: olyan szervezetnek, ami kétségtelenül érdekelt az Izraellel való koordinációban a Gázai övezet feletti irányítás átvétele óta. De milyen iszlám ellenállási mozgalmak léteznek a Gázai övezetben, hogyan alakultak ki, hogyan működnek, milyen törésvonalak alakultak ki közöttük, milyen társadalmi és politikai szerepet töltenek be, és hogyan viszonyulnak az erőszak alkalmazásához?

A háttér

Sem a palesztin politikai-közéleti diskurzus, sem a palesztin ellenállási mozgalom nem olyan egységes, mint amilyennek az „izraeli-palesztin” szókapcsolatból az következik. Vitathatatlan összetartó erő a nemzetközi közösség által 1974-ben elismert önrendelkezési jog érvényre juttatásáért és a palesztin függetlenségért folytatott küzdelem, ám az oda vezető útról a különféle politikai erők véleménye eltér.

Diplomáciai-politikai tekintetben elismertséget a palesztin nép egyetlen törvényes képviselőjének tekintett Palesztinai Felszabadítási szervezet (1974) élvez, köszönhetően legendás vezetőjének, a 2004-ben elhunyt Jasszer Arafatnak, aki az oslói Elvi Nyilatkozat 1993-as aláírását megelőzően elismerte Izrael létezéshez való jogát, és lemondott az erőszak alkalmazásáról. Ezen feltételek mentén kezdte meg működését a Palesztin Hatóság (PH) a Gázai övezetben 1994-ben; a hatóságnak Izrael funkcionálisan és területi tekintetben is fokozatosan kezdte el átadni a hatásköröket az 1990-es évek folyamán (magyarul lásd itt és itt és itt). Bár az oslói békefolyamat nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – az önálló palesztin állam létrehozását –, a PH minden ideiglenessége ellenére Izrael legfontosabb partnere maradt, legalábbis Ciszjordániában.

Az intifádát kísérő megtorlás ellenére az Izraellel fenntartott jó viszonynak azonban komoly ára volt. A 2006-ban másodszor és egyben utoljára megrendezett palesztin választásokat a PFSZ/Fatah egyik legnagyobb belső ellenzéke, a Hamász (Iszlám Ellenállási Mozgalom) nyerte, amely Változás és Reform néven indult a választásokon. Győzelme a választópolgárok, az induló pártok és a nemzetközi megfigyelők számára egyaránt meglepetés volt. Izrael és a nemzetközi közösség azonban – annak ellenére, hogy a választásokat demokratikusan bonyolították le – három utólagosan megfogalmazott feltételt támasztott a Hamásszal szemben a választási eredmények elismeréséért és a nemzetközi segélyekért cserébe: ismerje el Izraelt, ismerje el az oslói megállapodásokat, és mondjon le az erőszak alkalmazásáról. Miután erre a Hamász nem volt hajlandó, arra pedig képtelen volt, hogy hatékonyan kormányozzon Izrael és a nemzetközi közösség nélkül, a belső hatalmi konfliktus kiéleződése elkerülhetetlenné vált.

Tekintve, hogy a Gázai övezetben már 2005-ben felszámolták az izraeli civil és katonai jelenlétet, a Hamász ott tudott érvényt szerezni saját igazának. 2007 folyamán óriási küzdelmek és áldozatok árán kiszorították a Fatah erős embereit az övezetből, és megpróbálták konszolidálni hatalmukat, miközben azért voltak törekvések a palesztin belpolitikai egység megteremtésére. Izrael mindent megtett azért, hogy elhatárolódjon: nem csupán blokád alá helyezte az övezetet, amelyet azóta széles körben a világ legnagyobb szabadtéri börtönének tartanak, de számos katonai műveletet is folytatott az övezetben működő, erőszakot alkalmazó frakciókkal szemben. Az arab tavasz egyiptomi fejleményeit követően az övezet egyiptomi határa is lényegében zárva van, hiszen Kairó sem érdekelt abban, hogy az egyiptomi és gázai iszlamista, esetleg szalafista mozgalmak egymást erősítsék.

Megkerülhetetlen ugyanakkor a kérdés, hogy Gázai övezet és Izrael határai milyen tekintetben átjárhatatlanok. Eltekintve az övezet határai alatt húzódó, izraeli és egyiptomi területre átnyúló alagutak politikai és gazdasági szerepétől, a látható, vagyis felszíni határátkelők ellenőrzése elsősorban Izraelen, másodsorban Egyiptomon múlik. A határok szigorú kontrollja, adott esetben teljes blokádja azonban nem jelent hermetikus szeparációt: a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok, tisztán vagy feketén, ugyanúgy ezen a határon keresztül bonyolódnak (a felszínen vagy az alatt), mint ahogy gázai munkavállalók engedéllyel dolgozhatnak Izraelben, és ahogy izraeli kórházakban kezelnek olyan gázai betegeket, akiket nem tudnak ellátni Gázában. Mindennek óriási jelentősége van a Hamász működése szempontjából. Alternatíva hiányában, illetve gyakorlati tekintetben Izrael és a Hamász számos kérdésben kénytelenek voltak, ha nem is egyenlő felekként, de kommunikálni, illetve koordinálni tevékenységeiket. A koordináció – különösen a gázai övezetbeli Hamász-rivális szervezetek kontroll alatt tartása szempontjából – az évek során volt olyan sikeres, hogy az izraeli Netanjahu-kormány joggal érezhette, hogy a Hamász, illetve annak holdudvara minden korábbi íratlan játékszabályt felülírt az október elejei mészárlással.

Iszlám ellenállási mozgalmak a Gázai övezetben

Az iszlamista erők meghatározó szerepet játszanak a palesztin önrendelkezési jog érvényesüléséért küzdő felszabadítási mozgalom azon szárnyában, ahol az erőszak alkalmazását megoldásnak tekintik. Kérdés persze, hogy célként-e vagy eszközként. Miközben az izraeli civilek ellen a Hamász-terroristák által 2023. október 7-én elkövetett brutális mészárlás inkább az előbbit igazolja, a Hamászra az eddigiekben olyan politikailag pragmatikus entitásként tekintettek, ami tudja, hol a határ, ha erőszak alkalmazására kerül a sor – legalábbis Izraellel szemben.

Amikor Izraelben ötven év után először a kormány hatáskörét meghatározó alaptörvény 40. cikke alapján elrendelték a háborús készültséget, a mészárlásra adott izraeli válasz nem tett különbséget a mészárlást elkövetők, a Gázai övezetben működő iszlamista szervezetek (Palesztin Iszlám Dzsihád, PIJ, illetve Hamász) és az ott élő palesztin civilek között. Mivel a magyar közvélemény számára kevésbé világos a különbség a Hamász-terroristaként címkézett elkövetők és a palesztin lakosság között, fontos jelezni, hogy az 1980-as évek elején szerveződött palesztin iszlamista erők az évtizedek során végig eltérően viszonyultak az erőszakalkalmazás szükségességéhez. A Hamász (Iszlám Ellenállási Mozgalom) köztudottan az egyiptomi Muzulmán Testvérek elnevezésű mozgalomból nőtt ki, és az erőszak szükségességéről vallott felfogása messze nem annyira következetes, mint amennyire a szombati mészárlás alapján tűnik.

A palesztin (iszlám) ellenállási mozgalom 1970-es évekig visszanyúló története végtelenül komplex, amelynek rekonstruálása kívülállók számára nem könnyű feladat. Mindenesetre amikor palesztin egyetemisták egy csoportja, a Palesztin Iszlám Dzsihád majdani alapítói, az egyiptomi-izraeli különbéke (Camp David, 1978) és az iráni iszlám forradalom (1979) után először felvetették, hogy a Hamász elődjének tekinthető Muzulmán Testvérek palesztinai ága (pMT) vállaljon vezető szerepet az izraeli megszállással szembeni fegyveres ellenállásban, annak rangidős vezetői határozottan ellenezték ezen elképzelést.

Amint arra Gazdik Gyula tanulmányában rámutat, „a Muzulmán Testvérek a da’wa szellemében az iszlám értékek dominanciájára, szociális tényezőkre, politikai térnyerésük megalapozására helyezték a hangsúlyt.” Az 1973-ban alapított (Ahmed Jaszin nevéhez fűződő) Iszlám Központ (al-Mujamma’ al-Iszlami, The Islamic Centre) elsősorban az iszlám értékek, normák palesztin társadalmon belüli erősítését tűzték ki célul annak érdekében, hogy az visszatérhessen az igazi iszlámhoz. Annak idején úgy vélték, hogy a palesztin társadalmat ezen az erőszakmentes módon lehet leginkább bevonni az ellenállásba. Bár a nézetkülönbségek az 1980-as évek elejére a felek közötti nyílt konfliktushoz vezettek, amelynek éppúgy voltak verbális, mint fizikai megnyilvánulásai is (összecsapások mecsetekben, autókerekek kiszúrása, az imák szabotálása az áramellátás blokkolásával, stb.), a pMT akkori vezetését a fiatalok nem tudták meggyőzni arról, hogy az Izraellel szembeni erőszakalkalmazásban fegyverrel részt kellene venniük.

Ebből következően a szóban forgó diákok 1981-ben önállósították magukat, létrehozták az első iszlamista rendelkező egységet, amit ma Palesztin Iszlám Dzsihádként (Palestinian Islamic Jihad, továbbiakban PIJ vagy Iszlám Dzsihád) ismerünk, és amelynek kizárólagos célja Palesztina fegyverrel történő felszabadítása volt. A PIJ korabeli vezetői számára „az iszlámista mozgalom sikerének centrális kérdése Palesztina dzsihád útján történő felszabadítása volt, s utána következhetett egy új struktúra kialakítása, s az emberek gazdasági-szociális helyzetének javítása.” Noha még évekbe telt, mire a a PIJ végre tudta hajtani az első izraeli célpont elleni támadást, az azt követő látványos erőszak a palesztin közvélemény szemében hátrányos helyzetbe hozta a pMT korabeli vezetését, amely gyengének és passzívnak tűnt a PIJ-dal szemben. Alapvetően ez volt az a tapasztalat, ami az 1980-as évek második felében oda vezetett, hogy a pMT végül Hamász néven – Gázai bázissal, de ciszjordániai jelenléttel – konszolidálódott Palesztinában.

Megszületik a Hamász

A Hamászt formálisan az első intifáda 1987. decemberi kitörése után, 1988-ban hozták létre, már amennyiben az alapító okirat hirtelen, sokak szerint átgondolatlan szövegezése alapításnak tekinthető. Az akkor létrejött szervezet meglehetősen laza szerkezetű volt, és az 1980-as évek végére számos vezetője izraeli börtönben kötött ki. Ez a tény döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a mozgalom különféle funkcióit – a politikai, a katonai és a szociális vonalat – elválasszák egymástól. Ennek megfelelően alakul meg a Hamász fegyveres szárnya (Izz al-Din al-Qassam Brigade, Kasszám Brigád), amely a továbbiakban elkülönülten fejlődött és szerveződött a politikai mozgalomtól, illetve a Sara Roy, a gázai gazdasági-társadalmi folyamatok egyik legelismertebb kutatója által vizsgált, a lakosság számára szociális ellátást biztosító intézményrendszertől.

A folytonosságot és az átjárást a Hamász külföldön élő vezetése biztosította, amely egyrészt az időről időre börtönbe kerülő gázai vezetők helyett irányította a szervezet egészét, másrészt felelt azért, hogy külföldi támogatást, forrásokat szerezzen. Az utóbbi, Jeroen Gunningot, a londoni King’s College politológusát idézve, maga után vonta a Kasszám Brigád feletti közvetlen ellenőrzést – részben azért, mert a fegyverkezés jóval költségesebb, mint a szociális kiadások, részben azért, mert sokan szívesen adakoztak szociális, jótékony célra, miközben a civilek elleni terrorizmust nem akarták támogatni. Az évek során persze a külkapcsolatokért is felelős diaszpóra vezetése jóval kevésbé bizonyult kompromisszumkésznek, és jóval inkább militánsnak, mint azon gázai Hamász-tagok, akik saját bőrükön tapasztalták az izraeli megtorlást. Amit Gunning felhívta rá a figyelmet, ezzel egyben azt is biztosították, hogy távollétük ellenére a megszállt területeken legalább olyan befolyással rendelkezzenek, mint a megszállt területeken élő vezetők. Különösen fontossá vált ez utóbbi az 1990-es évek folyamán, amikor reális veszélye volt annak, hogy az emigrációból hazaköltöző Jasszer Arafat és a belső Hamász-vezetés közötti viszony szorosabbá válik – az iszlám ellenállási mozgalom elvei és értékei rovására.

A PIJ és a Hamász a kezdetektől eltérő módon értelmezte azokat a vallási és ideológiai eszméket (normákat, értékeket, forrásokat), amelyeket cselekedeteik igazolására felhasznált. A Hamászt jóval pragmatikusabbnak tekintették, mivel ideje és erőforrásai jelentős részét arra fordította, hogy palesztin társadalomban közvetítse az iszlám értékeket, és oktatási, egészségügyi intézményeket, mecseteket tartson fenn. A PIJ ezzel szemben jellemzően képtelen volt kompromisszumokat kötni, illetve a fegyveres ellenálláson túli célokban gondolkodni. Miközben hitük megőrzése mellett a modern társadalmak vívmányaitól nem zárkóztak el, a fegyveres harc tekintetében képtelenek voltak engedményekre. Felfogásuk miatt, ellentétben a Hamásszal, az Iszlám Dzsihádot valóban radikális iszlamista szervezetnek tekintették már évtizedekkel ezelőtt is. A különbséget jól érzékelteti Erik Skare interjúja Anwar Abu Tahával, az Iszlám Dzsihád politikai irodájának egyik vezetőjével: a Hamász politikai mozgalom, amely katonai cselekményeket is elkövet, az Iszlám Dzsihád viszont katonai mozgalom, amely politikai kérdésekben is megnyilvánul.

Megkerülhetetlen szereplő

Ami az izraeli megszállással szembeni ellenállást illeti, a Hamász nem katonailag, hanem politikailag számít keményvonalasabbnak, mint az Iszlám Dzsihád. Shaul Mishal és Avraham Sela igazodásként (adjustment) jellemezte a Hamász politikai stratégiájának lényegét, amely a végső cél érdekében a különféle rövid távú korlátok között navigál. Ennek lényege elsősorban a kitartásban (türelem, sabr) keresendő, amely mintegy normatív alapul szolgált minden olyan esetben, amikor az Izraellel szembeni pragmatizmust igazolni kellett. E norma szellemében a Hamász jellemzően tekintettel volt a mindenkori helyzetre és annak változásaira, anélkül, hogy azt a vallási dogmákhoz való hűtlenségként értékelték volna.

Amint azt Erik Skare, az Oslói Egyetem történész kutatója és más szerzők is kiemelik, a türelem vagy kivárás politikája eddig lehetővé tette a Hamásznak, hogy úgy igazodjon a hétköznapok valóságához, hogy közben nem adja fel ideológiai és vallási elkötelezettségét. Miután történelmi távlatokban tekintett a konfliktusra, a rövid távú, kisebb horderejű kompromisszumokat alapvetően úgy kezelte, mint amik saját stratégiai céljait és alapvető elveit szolgálják. Ez az igazodási képesség tette lehetővé annak igazolását, hogy miért szükséges különbséget tenni a konfliktus tartós és ideiglenes megoldása között, és lehetővé tette a rövid távú politikai prioritások és a hosszú távú stratégiák közötti navigációt.

Példaként említhető a versenytársnak számító palesztin szervezetek elfogadása és ezzel párhuzamosan a PFSZ és a PH legitimitásának szelektív el (nem) ismerése. Miközben a Hamász 1996-ban még bojkottálta ezeket a szervezeteket, azt hangoztatván, hogy a körülmények nem biztosítják az egyenlő feltételeket az indulónak, tíz évvel később – a társadalmi támogatást érzékelve – Változás és Reform néven pártként indult, bízva győzelmében. Ez be is következett, de nem nem aratott tetszést Izrael és a nyugati nemzetközi közösség köreiben. És bár a Hamász nem fogadta el a számára szabott feltételeket, alapokmányát 2017-ben kénytelen volt hozzáigazítani a realitásokhoz. Pragmatizmusának köszönhetően az utóbbi években egyszerre tudta magát ahhoz a nézethez tartani, hogy Palesztina tekintetében nem hajlandó területi kompromisszumra, és egyszerre fogadta el alapokmányának módosításával, hogy a kétállamos megoldás a palesztin nemzeti konszenzus része. Miközben Izrael legitimitását soha nem volt hajlandó elismerni, Izrael létezését tudomásul véve számos esetben koordinálta tevékenységét vele. Mindez persze fordítva is igaz: Izrael, különösen a Benjámín Netanjáhú vezette kormányok idején, az oszd meg és uralkodj elv szellemében nem kis szerepet játszott abban, hogy 2006-2007 környékére a Hamász annak ellenére megkerülhetetlen szereplővé vált, hogy 2014-ben nagyszabású katonai művelet irányult ellene, és az oslói folyamat kudarcáért felelős palesztin szervezetek között tartják számon.

Az október 7-én történteknek mindenesetre akkor is alapjaiban sikerült megbolygatniuk az átalakuló közel-keleti erőviszonyokat, ha számos elemző Irán vagy Oroszország bátorítását sejti az események mögött, és a palesztin nép céljaival és érdekeivel ellentétesnek tekinti a Hamász akcióját.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Globális Tanulmányok Intézet Nemzetközi Kapcsolatok Tanszékének docense.

Források

• Brenner, Bjorn (2016) Gaza Under Hamas - From Islamic Democracy to Islamist Governance. London: Bloomsbury
• Hroub, Khaleed (2000) Hamas: Political Though and Practice. Washington: Institute for Palestine Studies.
• Milton-Edwards, Beverly és Stephen Farell (2010): Hamas. Islamic Resistance Movement. Cambridge: Polity Press.
• Mishal, Shaul és Avraham Sela (2006): The Palestinian Hamas. Vision, violence, and coexistence. Columbia University Press.
• Roy, Sara (2014) Hamas and Civil Society in Gaza: Engaging the Islamist Social Sector. Princeton University Press
• Skare, Erik (2021) A History of Palestinian Islamic Jihad. Faith, Awareness and Revolution in the Middle East. Cambridge: Cambridge University Press.
• Tamimi, Azzam (2007): Hamas. Unwritten Chapters. London: Hurst and Co.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: