A napokban jelent meg a hír, hogy a Filkin’s Drift brit zenekar a végére ért egy olyan turnénak, amit az emissziókibocsátás jegyében gyalog tettek meg a walesi partvidéken – de ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni, ráadásul az egy hegedűsből és egy gitárosból álló duónak lényegesen könnyebb dolga volt, mint mondjuk egy dobszerkóval, hangládákkal és erősítőkkel megpakolt zenekarnak.

Chris Roberts és Seth Bye mindenesetre 1400 kilométert gyalogolt, nagyjából 50 koncertet adott, és bár az akcióval a zeneipar és a turnézás által okozott környezetszennyezésére akarták felhívni a figyelmet, nem valószínű, hogy még egyszer ugyanígy nekivágnának az útnak.

Zöldülési kényszer

Elsőre jó bulinak vagy erős túlzásnak is tűnhet a Filkin’s Drift gyalogos turnéja, de a zeneipar karbonkibocsátása valóban irtózatos. Erre egyre többen rá is jönnek: a környezettudatos előadók a saját lelkiismeretük megnyugtatása miatt is, de az egyre fokozódó hallgatói igény miatt is igyekeznek csökkenteni a környezeti terhelésüket; magánrepülő helyett inkább a tömegközlekedést választják, a fesztiválok pedig egymással versengve ígérnek minél zöldebb bulikat műanyag evőeszközök és szívószálak nélkül, karbonsemlegességi vállalásokkal és megújuló energiaforrásokkal.

De mennyi is az annyi, és a zeneiparon belül ki vagy mi a legnagyobb kibocsátó? A The Face magazin egy 2021-ben megjelent cikke szerint a koncertek csak az Egyesült Királyságban évente 405 ezer tonnányi üvegházhatású gáz kibocsátásával járnak, egyetlen turnézó DJ pedig évente 35 tonnnányi szén-dioxid kibocsátásáért felelős. És a turnézás még csak a jéghegy csúcsa: a fizikai műsorhordozók műanyagszennyezéssel járnak, és amibe kevesen gondolnak bele, a streaming őrületes mennyiségű áramot igényel.

A Despacito és öt ország kibocsátása

Rabih Bashroush, a Kelet-Londoni Egyetem kutatója szerint Luis Fonsi számára, a Despacitóra összesen 6 milliárdszor kattintottak a Youtube-on, ez pedig becslései szerint 2017-ben annyi áramot igényelt, mint amennyit Csád, Bissau-Guinea, Szomália, Sierra Leone és a Közép-afrikai Köztársaság együtt fogyaszt el egy év alatt. Ennek a mérése persze nem olyan egyszerű: becsléstől függően a videó lejátszása 60 Gwh és 900 Gwh közötti energiát fogyasztott, de még az alacsonyabb becslés is meglepően sok áramot jelent, pláne, hogy a Despacitóról van szó.

Nem csak arról: Bashroush szerint Cristiano Ronaldo Instagramjától kezdve a felhőalapú szolgáltatásokig minden, mostanra hétköznapinak számító szolgáltatás iszonyú kibocsátással jár, nagyrészt feleslegesen: nem lenne kötelező mindent szinkronizálni és felhőbe menteni, és persze nem lenne kötelező magánrepülővel közlekedni vagy ész nélkül streamingelni sem. Sőt, ahogy Jake Blount amerikai zenész javasolja, lemezeket venni sem: szerinte az egész zeneipar úgy, ahogy van, fenntarthatatlan, ezért a legjobb az lenne, ha a gramofonlemeztől a Spotify-ig minden menne a levesbe, a zenészek pedig a lakóhelyük közelében, helyieknek, helyi hangszereken játszanának, és a bevételeiket nem a kiadóktól vagy a szolgáltatóktól kapnák, hanem egyenesen a közönségtől.

Ahogy Blount is írja, a streamingszolgáltatóktól a zenészek nem kapnak annyi bevételt, hogy ne kényszerüljenek rá a folyamatos koncertezésre, de akkor mi a helyzet a műsorhordozókkal? A kiadó ugyan ezekből is alaposan leveszi a sápot, de a CD-nek, a vinylnek és a kazettának semmi köze a felhőhöz vagy a szerverparkokhoz, azok vannak és kész. Áram persze kell hozzájuk, de még így is elhanyagolható a fogyasztásuk Luis Fonsihoz vagy a Baby Sharkhoz képest.

A fizikai hordozók terhelése

Igen ám, de a hanglemezek már magukban is irtózatosan környezetszennyezők: újrahasznosítani nem lehet őket, és nagyjából 1000 év kell hozzá, hogy egyetlen lemez lebomoljon. Léteznek ugyan környezetbarát megoldások is, de ezek még nem túl széles körben elterjedtek, és hiába emelkedik évek óta az eladott lemezek száma, a streaminghez képest még mindig elhanyagolható piaci szegmensről van szó.

A műanyagkibocsátás viszont már nem elhanyagolható: a Glasgow-i Egyetem egy 2019-es kutatása szerint 1977-ben, amikor a legtöbb hanglemez fogyott a történelem során az ipar egy év alatt 58 millió kilónyi műanyagot használt fel. 1988-ban, amikor a legtöbb kazetta fogyott, 56 millió kilónyi műanyag kellett hozzá, 2000-ben, a CD legnagyobb évében pedig 61 millió kilónyi. A zeneletöltés és a streaming indulásával az LP-k, a CD-k és a kazetták sokat veszítettek a népszerűségükből: a három formátum együttesen is csak évi 8 millió kilogrammnyi műanyagot emésztett fel.

De ez csak a gyártás nyersanyagaira volt elegendő: Kyle Devine, az Oslói Egyetem zenetudományi professzora szerint erre még rengeteg plusz üvegházhatású gáz kibocsátása rakódik, mire a lemez eljut a fogyasztóhoz. Ha az üvegházhatású gázok kibocsátásának egyenértékét (Greenhouse Gas Equivalents, GHGs) nézzük, vagyis azt, hogy összesen milyen szennyezéssel jár egy-egy formátum, a 8 millió kilogrammnál jóval nagyobb kibocsátással számolhatunk a streaming esetében.

A műanyagon túl

Devine szerint ez a szám 1977-ben 140 millió, 1988-ban 136 millió, 2000-ben pedig 157 millió volt. 2000-ben azért még nem következett be a digitális fordulat, és csak ezután jön a valódi feketeleves: az oslói kutató becslései szerint 2016-ra, amikor már boldog-boldogtalan streamben fogyasztotta a kedvenc zenéit, az ipar kibocsátása csak az Egyesült Államokban évi 200 és 350 millió kilogrammra rúgott.

Devine úgy gondolja, hogy ezekbe a kibocsátásokba érdemes beleszámolni azt is, hogy egy lemez, ha megfelelően kezelik, sokáig kiszolgálja az embert, és miután elkerült az első tulajdonostól, még sok kézen átmehet – viszont előbb-utóbb rongyosra hallgatják, és a szemétbe kerül. A szervereken tárolt adatokkal nem ugyanez a helyzet, de a sok millió vagy milliárd hallgatás környezeti lábnyoma sokkal nagyobb, mint amennyit akár a legnagyobb fanatikus elérhetne azzal, hogy agyonhallgat egy lemezt. Ráadásul így a zene már eddig is némileg vitatott esztétikai státusza is más megvilágításba kerül: nem kell hozzá hordozó (már zenekar sem), így talán valamennyit veszít az értékéből is.

A lemez örök

Itt nem csak esztétikai vagy zenetörténeti kérdésről van szó: Devine szerint a zeneipar valamennyire egyedülállónak számít abban, hogy az általa használt formátumok milyen hosszú karriert képesek befutni. Amikor jött a kazetta, a legtöbben temették volna a vinylt – mégis itt van, sőt, egyre több készül belőle. Ugyanez a helyzet a CD-vel a digitális zenehallgatás idején: már nem csak a vájtfülű hifimániások veszik a lemezeket, hanem egyre több zenekar lát ismét fantáziát abban, hogy ilyen formátumon is megjelenjenek az új albumaik. Persze, a tollat és a papírt sem váltotta fel teljes egészében a digitális átállás vagy a nyomtató, de egy kitöltendő űrlapnak nincs olyan vonzereje, mint egy megfogható lemeznek, sőt, egy kitöltendő űrlapnak a legtöbbünk számára valószínűleg semmilyen vonzereje sincs.

Egy koncerten sokan annak ellenére is megveszik a banda kazettáit, lemezeit vagy CD-it, hogy nincs is eszközük, amivel lejátszhatnák őket, és mostanára a vinyl után a kazetta is menő lett. Devine szerint a digitalizáció nem immateriálissá teszi a zenét, csak szétforgácsolja a fogyasztási formákat: azzal párhuzamosan, hogy lassan már minden hozzáférhető digitálisan, egyre nagyobb az igény a materiális, megfogható javakra is. Meghallgatod Spotify-on? Rendben, de azért megveszed hozzá a kazettát még akkor is, ha nem tudod mivel lejátszani.

Devine szerint még csak nem is ez a legnagyobb baj: ha te nem hallgatod meg a kazettát, viszont továbbadod, még mindig örömét lelheti benne valaki, az egyszeri fogyasztás viszont irtózatos erőforrásokat emészt fel. A Decomposed: The Ecology of Musicban nem is ajánl fel semmilyen megnyugtató megoldást: nincs jó vagy rossz válasz, csak egy létező jelenség, amivel illene valamit kezdeni – már annak, akit ez egyáltalán érdekel.

Klímanagykövetek

Az ENSZ Környezetvédelmi Tanácsa (UNEP) szerint nincs is olyan, akit ez ne érdekelne (vagy legalábbis elég nagy baj, ha valakit nem érdekel): globális problémáról van szó, ami globális megoldást kíván. Az UNEP szerint ebben éppen a zenészek lehetnek az úttörők, véleményformáló szerepük miatt ugyanis fontosak lehetnek a klímacélok megtartásában, akár még akkor is, ha egy-egy buli szigorúan véve mellőzhető is lenne, ha a nagyobb jót nézzük.

A szervezet ennek megfelelően több klímanagykövet-zenekart is állított, de még hivatalos státusz híján sincs hiány azokból, akik ezekre a problémákra próbálják felhívni a figyelmet. A Dave Matthews Band az UNEP nagyköveteként turnézik zölden, a Coldplay és mások pedig csak saját elhatározásból. A zeneipar zöldítését zászlajára tűző REVERB, az UNEP partnerének szegődött nonprofit szervezet szerint már az is elég lehet, ha menő zöldnek lenni: ha milliók őrültek meg a bilifrizuáért a Beatles idején, talán ez az üzenet is átjön valakinek.

A No Music on a Dead Planet nevű kezdeményezés épp erről szól: a hozzá csatlakozó művészek a korábbi hasonló akciókhoz hasonlóan (a rasszizmus elleni vagy a Tibet melletti kiállást hozzák fel példának) most bolygómentésre szólítják fel az előadókat és a közönséget. Billie Eilish nem indul úgy turnézni, hogy a fellépés helyszínén eldobható műanyagokat használnak, mások környezetbarát merchandise-szal készülnek, megint mások pedig (mint a Coldplay vagy a Massive Attack) vonattal utaznak a fellépésekre repülő helyett.

A zenehallgatók felelőssége

Egy brit felmérés szerint az Egyesült Királyság koncertekre járó közönségének 82 százalékát aggasztja a klímaváltozás, 54 százalékuk szerint pedig a világ egyik legfontosabb kihívása ennek a problémának a megoldása, de a legtöbbjük (a válaszadók 64 százaléka) nem tudott róla, hogy ennek bármilyen köze lenne a zeneiparhoz. A kutatásból az is kiderült, hogy a zenekedvelők fontosabb problémának tartják a környezetvédelmet, mint azok, akik nem kedvelik a zenét.

Matt Brennan, a kutatás vezetője szerint ez azért is jó jel, mert ez a fajta elköteleződés a zeneipar minden képviselőjére nyomást gyakorolhat a kiadóktól a koncertszervezőkön át az előadókig: ha ciki lesz magánrepülőn a koncertre érkezni vagy a szennyezőbb megoldásokat választani, üzletileg is kifizetődő a zöldebb megoldásokat választani. Persze vannak, akik szerint még nagyobb a tét: a világjárvány is jól mutatja, hogy egy-egy válsághelyzet hogyan képes az egész iparágat két vállra fektetni.

Kurt Langer, a Climate Control Projects, korábban a Beastie Boys Milarepa alapítványának kommunikációs igazgatója szerint már nem is arról van szó, hogy sikkes-e megfelelni a kihívásoknak, hanem arról, hogy egyáltalán megmarad-e a zene olyannak, mint amilyennek megszoktuk. Ha nem sikerül valamit kezdeni a kibocsátással, az egyre élhetetlenebb világban egyre nehezebb lesz szórakozni is, és végül Jake Blountnak lesz igaza: kisebb léptékben, kevesebb utazással, kevesebb embernek, de azért a koncertek megmaradhatnak. Csak az ember éppenséggel a falu határain belül lesz világhírű.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: