Magyar kutatók fejtették meg az aranysakálok egyedülálló terjeszkedésének titkát
A toportyán vagy nádi farkas néven is ismert aranysakál (Canis aureus) az 1990-es évek elején bukkant fel újra Magyarország déli határvidékén, miután a 19. századi jelentős élőhely-átalakítások, valamint a ragadozók kitartó üldözése miatt főként Bulgária területére szorult vissza.
Újbóli megtelepedését és az azóta tartó rohamos térhódítását a faj rendkívüli alkalmazkodó képessége és üldözésének csökkenése mellett a délszláv háború, a mezőgazdasági művelés változásai, a globális klímaváltozás, valamint a nagyragadozók hiánya is elősegítette, így napjainkra országszerte elterjedt és terjed tovább hazánkból a szomszédos országok felé. Annak ellenére, hogy a sakál terjedése az invazív fajokra jellemző gyorsasággal történik, még mindig sok a nyitott kérdés.
A Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) hétfői közleménye szerint az már korábban ismert volt, hogy sikeres túlélési és terjeszkedési stratégiájának egyik titka szociális kapcsolatrendszerében keresendő. Az aranysakál családi csoportokban él, az utódok neveléséből a monogám pár mindkét tagja kiveszi a részét, a kölyköket pedig az előző évi nőstény fiatalok is segítik. A kutatók azt is sejtették, hogy az egymáshoz hosszútávon hűséges, monogám sakálpár valamely tagjának pusztulása után egy másik példány léphet az elpusztult egyed helyére, ezt azonban a korábbi adatgyűjtési módszerekkel nem lehetett egyértelműen bizonyítani. Ebben ért el áttörő eredményt a Soproni Egyetem, a MATE, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet és az SMP Solutions Zrt. kutatói konzorciuma, amely 91 GPS-nyakörves aranysakál viselkedését elemezte az állatok által bejárt útvonalak alapján.
Az Applied Animal Behaviour Science folyóiratban megjelent tanulmány szerint Csányi Erika, a Soproni Egyetem PhD-hallgatója kollégáival egy korábban ismeretlen szituációt ért tetten egy legalább három kölyköt nevelő sakálpár és egy szomszédos területen élő nőstény között. Azt találták, hogy egy nappal azután, hogy a terület domináns monogám párjának nőstény tagja elpusztult, a magányos (nem rokon) nőstény belépett a pár területére és ezt követően a magára maradt hím közelében maradt.
„Mostantól tudjuk, hogy az a szinte hihetetlen alkalmazkodó képesség, amit eddig is ismertünk a sakál élőhelyválasztásával, vagy éppen táplálkozásával kapcsolatban, az eddigieknél is szélesebb spektrumú… A párban, családban, szociális csoportban élés komoly előnyöket jelent az egyedek számára. A sakál láthatólag egy napra sem akar ezekből az előnyökből kimaradni, azonnal új társat keres magának” – idézi a közlemény Csányi Erikát, a tanulmány első szerzőjét.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: