Hogyan lesz Magyarországból nagyhatalom? Bár magas rangú kormánytisztviselők az utóbbi öt évben számos alkalommal hangsúlyozták, Orbán Viktor miniszterelnök tavalyi tusványosi beszédében tette egészen világossá, hogy a határvédelem és a családalapú társadalom mellett a nagyhatalmi remények a „hatalmas akkumulátorberuházásokon” alapulnak: ezeknek köszönhetően leszünk majd 2030 környékén csúcsformában, ami szerinte, „lokális kivétellé tehet bennünket egy globális recesszió idején”. Mármint az, hogy Magyarország „a világ harmadik legnagyobb, nem százalékban, hanem abszolút értékben harmadik legnagyobb akkumulátorgyártója, és az ötödik legnagyobb exportőre” lesz, mint a miniszterelnök mondta, pillanatokon belül.

Az első hazai akkumulátorgyár, a korábban képcsöveket, plazmaképernyőket gyártó, majd átépített és jelentősen kibővített gödi Samsung 2017-es újranyitása óta azonban kiderült, hogy az Orbán-kormány nagyhatalmi álmait nem osztja mindenki, különösen azok nem rajonganak érte, akik a „hatalmas akkumulátorberuházások” tőszomszédságában élnek. Ez mondjuk annak fényében nem meglepő, hogy – mint annak az Átlátszó több részletét is feltárta – a különleges gazdasági övezetként példátlan előnyöket élvező Samsung-gyár miatt a környéken élők féltik az egészségüket és a lakókörnyezetüket, ingatlanjaik teljesen elértéktelenedtek, és a helyiek a beígért munkahelyekből sem igen profitálnának. Bár a cég nem adta ki a munkavállalók összetételét, a 24.hu a környezeti jelentésben foglalt adatokból arra jutott, hogy a gyárban dolgozó mintegy 3600 munkavállaló nagyjából fele külföldi vendégmunkás. Az itt dolgozó magyarok túlnyomó többsége sem helybéli, Gödről mindössze 94-en járnak a gigantikus helyi gyárba dolgozni. A helyiek létszáma még a Dunakesziről és Vácról bejáró (és a dokumentumban helyi munkavállalóként kezelt) alkalmazottakkal együtt sem adta ki a munkavállalók 10 százalékát.

A még csak tervezett és már meglévő akkumulátorgyárak tőszomszédságában élők zúgolódása ellenére a kormány – Szijjártó Péter tolmácsolásában – idén lapot húzott 19-re: a külügyminiszter egy konferencián már nem is a harmadik, hanem a világ második legnagyobb akkumulátorgyártójaként vizionálta Magyarországot. Ehhez azonban feltétlenül szükség lenne a kínai gigaberuházás keretében Debrecen mellé települő, teljes üzemkészültség esetén évi 100 gigawattórányi kapacitást ígérő Contemporary Amperex Technology Co. Limited, röviden a CATL gyárára és annak gyártási folyamatait segítő, ugyancsak a Debreceni Déli Gazdasági Övezetben épülő további üzemekre, a szeparátorfólia-gyártásban jeleskedő, ugyancsak kínai Semcorpra, valamint a dél-koreai EcoPro katódgyárra. Csakhogy az ország többi részén már élesben működő üzemek környékéről, elsősorban Gödről érkező rossz tapasztalatok miatt a gyárak érkezése az utóbbi hónapok sajtóértesülései szerint finoman szólva sem arat osztatlan sikert Debrecenben és környékén.

A helyi fideszesek úgy tudják, hogy Debrecenben mindenki örül a fejlődésnek

Szeptember végén még azt hallottuk egy a debreceni kormányhivatalhoz és önkormányzathoz közeli forrástól, hogy a helyi városvezetés és annak holdudvara szerint Debrecenben és a környékén a többség örül a beruházásoknak, és hogy a debreceni demonstrációkon megjelentek valójában nagyrészt nem is debreceniek. Mint forrásunk mondta, az elégedetlenkedők valójában „a balliberális ellenzék által a fővárosból Debrecenbe buszoztatott felbújtók, bérdemonstrálók voltak”. A Debreceni Déli Gazdasági Övezetbe települő akkumulátor beruházások hírére alakult Mikepércsi Anyák a Környezetért Egyesület (Miakö) azért csak benyújtott egy petíciót az Európai Unióhoz, és a „mikepércsi anyák” egyik képviselőjét, Kozma Évát az általa szervezett megmozdulások nyomán idén a Társaság a Szabadságjogokért a Szabad-díjra is jelölte.

Hogy kiderüljön, mi az igazság, november elején néhány napra Debrecenbe és Mikepércsre látogattunk, hogy minél több helyben élőt tudjunk a véleményéről megkérdezni. (A helyszínen készült képek itt láthatók). Kozma a Qubitnek maga is elmondta, hogy noha egyik első tüntetésük alkalmával épp azt próbálták hangsúlyozni, hogy „anyák vagyunk, nem ellenzék”, mégis azzal szembesültek, hogy „miután Mikepércsről elsétáltunk Debrecenbe, később én is hallottam, hogy a fideszes debreceni városvezetés úgy értékelte, hogy valójában nem is az érintettek vonultak fel, hanem Soros-ügynökök demonstráltak. Belénk szállt a jobboldali propaganda, a debreceni Megafon-szekció igyekezett a mozgalmunkat befeketíteni.”

A mikepércsi Hami büfé egyik törzsvendége, a 64 éves Albert János nem finomkodott, amikor az akkumulátor beruházásokról kérdeztük:

„Le akarják mérgezni a környéket, az emberek elveszítik a földjeiket! Most a legjobb termőföld van ott, közvetlenül a gyár alatt, a búzától a kukoricáig minden megterem rajta, abból semmi nem lesz”.

Albert elmesélte, hogy a családja generációk óta a Debreceni Déli Gazdasági Övezettől alig pár száz méterre fekvő Mikepércsen él, és ő igazi lokálpatriótaként attól tart, hogy a település tőszomszédságában épülő gigaberuházás teljesen a visszájára fordítja majd a faluban az utóbbi évtizedben beindult agglomerációs fejlődést. A Hami büfét üzemeltető Jakab Jenő szerint például a házát, ami korábban 70-80 millió forintot ért, így már a feléért sem tudná eladni, és bár a környékre költöző vendégmunkások fellendíthetnék a kocsmája forgalmát, ő inkább úgy van vele, hogy „mindenki ott kocsmázzon, ahova született”.

Az ugyancsak tősgyökeres, több generáció óta Mikepércsen élő Mike család idén 75 éves vállalkozó sarja, Mike Sándor sem látja fényesen a jövőt:

„a 17 hektáron termő biokertészetünk vajon megfelel-e majd a biogazdálkodás feltételeinek, ha a gyár üzembe helyezése után bevizsgálják? Két folyó folyik el alattunk, legutóbb, amikor a Tócó-patak kiöntött, 5-6 hektárnyi földemet öntötte el. Az a víz onnan jön, az akkumulátorgyárak területe felől. Vannak eladó telkeim, már ma sincs rá semmi kereslet. Az akkumulátorgyáraknak Mikepércs számára semmi hozadéka nincs, ehelyett attól félünk, hogy ha a talajvizet kiszivattyúzzák alólunk, mi lesz a földjeinkkel, a megélhetésünkkel.”

A „hölgyek”, vagyis a Miakö tagjai az utóbbi hónapokban nemcsak tüntetéseket szerveztek, hanem Mikepércsen közmeghallgatást és civil fórumot is kezdeményeztek. Oroszné Róka Ilona például azért nem akarja, hogy a tervezett beruházás a jelenleg engedélyezett formájában megvalósuljon, mert „itt szeretném felnevelni a gyerekeimet, aggódom a jövőjük miatt, nem látom biztosítottnak, hogy itt egészséges környezetben nőnének fel”. Ikerlányai 12 évesek és van egy 15 éves idősebb gyermeke is. Családjával első gyermeke születése után költözött Debrecenből Mikepércsre, gyönyörű házukat hatalmas kert öleli körül, ahol épp idénre fordultak termőre a gyümölcsfák. Mint mondja, eddig eszébe se jutott, hogy elköltözne a faluból, de már az is megfordult a fejében, hogy itt nem maradhatnak, mert „nem bízom abban, hogy a hatóságok be tudnák tartatni a környezetvédelmi szabályokat. De még ha be is tartatnák, akkor sem megnyugtatók azok a határértékek, amelyeket a szennyező anyagokra meghatároztak, mert hosszú távon azok felhalmozódhatnak a talajban és a levegőben is.”

A helybéliek nemcsak az utcára, a bíróságra is elmentek

Ami a környezetszennyezést illeti, a mikepércsiek némelyike – a debreceni önkormányzathoz közeli forrásunk véleményétől eltérően – olyannyira aggódik, hogy magánszemélyekként a Debreceni Törvényszéken támadták meg a CATL-gyár idén kiadott egységes környezethasználati engedélyét. A bíróságra eddig összesen hét keresetet nyújtottak be, de ezek egy részét a Debreceni Törvényszék elutasította, majd végül négy magánszemély beadványát egységesítve a bírói testület épp ott jártunkkor, november 8-án tartotta az első, a felek meghallgatására szorítkozó tárgyalást. A nyílt tárgyaláson annyi érdeklődő gyűlt egybe, hogy a tárgyalásra kijelölt terembe be sem fért mindenki, ezért a bírói tanács elnöke azzal indított, hogy egy nagyobb terembe helyeztette át a tárgyalást, ami így bő fél órás késéssel kezdődött.

Mint azt a Qubitnek a november 8-i tárgyaláson az egyik panaszos ügyvédje, Litresits András elmondta, a közigazgatási perrendtartás értelmében csak az indíthat ilyen eljárást, akinek az érdekét közvetlenül sérti az engedély – emiatt utasították például el a Védegylet hasonló keresetét. A perig jutó beadványokat mindenesetre biztosan nem fővárosi Soros-ügynökök, hanem Moczok Gyula debreceni, valamint Pintye Andrea, Dr. Fónainé Pásztor Enikő és Szemán Judit mikepércsi lakosok nyújtották be; ügyüket Litresits András és Halász Árpád budapesti ügyvédek képviselik.

Mint az a helyi lakosok beadványaiból kiderül, többek között azért szeretnék elérni a Hajdú-Bihar Vármegyei Kormányhivatal február 18-án kelt engedélyének visszavonását, mert az akkumulátorgyár vízfelhasználása mellett nem látják biztosítottnak a lakossági vízfogyasztást, félnek, hogy a talajvízzel és a termőföldeken átfolyó patakok vizével a talajszennyezés eléri a telkeiket, illetve a gyár miatt jelentősen csökken ingatlanjaik forgalmi értéke. Különösen tartanak attól, hogy egyes szennyező anyagok, például a potenciálisan magzatkárosító hatású, a talajvizet és levegőt is szennyezni képes, vízben oldódó NMP esetében a hatóság a próbaüzem során mért koncentrációhoz tervezi igazítani a határértéket, nem pedig egy szigorú határérték megszabásával kívánja kordában tartani a gyártót.

Ha a hatóság engedélyezte, hol a gond?

Hogy lehet, hogy az NMP esetében nem egy előzetesen megszabott határértékhez igazítanák a gyár megengedett kibocsátását? Erre a kérdésre egy helyi geológustól kaptunk választ. A neve elhallgatását kérő szakember a Qubitnek azt mondta, hogy a szerves oldószerre azért nincs határérték, mert a kötelezően betartandó hatáértékeket előíró jogszabály elavult. A 2010-es szabályozás számos olyan vegyületre nem terjed ki, amelyeket az akkori ipari környezetben nem használtak.

Szerinte „az sem feltétlenül jelentene megnyugtató megoldást, ha minden potenciálisan káros vegyi anyagra lenne jogszabályban előírt hatáérték. Abban az esetben ugyanis, ha egy ellenőrzés során kiderül, hogy egy üzem a megengedettnél nagyobb koncentrációban bocsát szennyező anyagot a talajba vagy a vizekbe, nem azonnali üzembezárás következik, hanem hosszú hónapokig tartó, elsősorban papírmunkában kimerülő huzavona veszi kezdetét. A környezetvédelmi jogszabályok betartatása Magyarországon a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a környezetvédelmi hatóságnál nincsenek olyan alkalmazottak, akiknek az a feladatuk, hogy rendszeresen kimenjenek a gyárakhoz és ellenőrizzék azok működését. Magyarországon a környezetvédelem csak papíron működik. A nagyobb cégeknek van egy környezetvédelmi referense, akinek az a feladata, hogy például a CATL számára is kiadotthoz hasonló egységes környezethasználati engedély igényléséhez benyújtsa a cégtől megkövetelt papírokat. Miután az a feladata, hogy ismerje az adott ország jogszabályait, a papírokat nyilvánvalóan úgy nyújtja be, hogy azok megfeleljenek az elvárásoknak. A hatóság pedig megnézi a papírt, ha megvan, akkor pipa, többnyire ki se megy az üzemi területre. Ha mégis kimegy, hetekkel előre bejelenti, hogy ki fog menni vizsgálódni. A környezetvédelem Magyarországon még akkor is harmatgyenge lenne, ha a cégek nem kapnának politikai hátszelet. A cég elsődleges érdeke ugyanis az, hogy elkerülje a környezetvédelmi előírások miatt megnövekvő költségeket, arra pedig sem akarat, sem kapacitás nincs, hogy ezt ne tudja megtenni.”

Bár a földjeiket féltő helyi gazdák elsősorban a felszíni vizek és a talajvíz szennyeződésétől tartanak, és azt az általunk kérdezett geológus is megerősítette, hogy az akkumulátorgyártás következtében a talajvizet vegyipari nehézfémek, lítium, kobalt, nikkel, vagy épp szerves oldószerek szennyezhetik, szerinte a talaj- és a vízszennyezés mértéke egyébként az akkumulátorgyárak közelében várhatóan meg sem fogja közelíteni például a MOL Petrolkémia Zrt (korábbi Tiszai Vegyi Kombinát, TVK) működése következtében a talajba és a környező vizekbe kerülő szennyezés mértékét. A szakember inkább az akkumulátorgyártás vízigénye miatt aggódik.

A monitoring bizottság olyan transzparens, hogy azt sem lehet tudni, kik a tudós tagjai

Az akkumulátorgyártásban elsősorban hűtőközegként használt víz Debrecenben felhasználandó mennyiségéről – mint az az MTA Fenntartható Fejlődés Bizottságának november 15-i tudomány ünnepi előadásán Fábián István vegyészprofesszortól, a Debreceni Egyetem egykori rektorától is elhangzott –, egymásnak homlokegyenest ellentmondó, a napi 2500-tól egészen a napi több mint 40 ezer köbméterig terjedő adatok sokasága látott napvilágot. Komoly aggályokat fogalmazott meg az akkumulátorgyárak vízigényének kielégíthetőségéről a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság (Tivizig) egykori igazgatója, Kincses Dániel is, akit Pintér Sándor belügyminiszter épp pár nappal azután menesztett a Tivizig igazgatói posztjáról, hogy a szakvéleménye, melyet február 10-én, vagyis a CATL környezethasználati engedélyének kiadását megelőzően szignált, eljutott a sajtóhoz.

Javaslataiban más szakemberek mellett Kincses is kiterjedt monitoring rendszer felállítását szorgalmazta, amely biztosítaná, hogy az akkumulátorgyártók és a civil lakosság igényei békében megférjenek egymás mellett Debrecen környékén. Miközben Kincsest gyorsan és csendben eltávolították pozíciójából, Debrecen önkormányzata és a Debreceni Egyetem április 3-án hatalmas csinnadrattával jelentette be, hogy a Debreceni Déli Gazdasági Övezetbe települő gyárak tevékenységét közösen fogják monitorozni. Létrehoztak egy tájékoztató oldalt is, ahol egyebek mellett azt állítják, hogy Debrecen egyeteme és városvezetése az uniós szabályozásnál is szigorúbb feltételeket szab majd a CATL és az azt kiszolgáló további akkumulátorgyártó üzemekkel szemben, valamint hogy „a transzparenciát és a város közösségének bizalmát a Debreceni Egyetem elismert szakemberei és civil kontroll is biztosítja majd”.

A transzparencia azonban már ott akadozni látszik, hogy – mint azt a Debrecenben és környékén kérdezett összes forrásunk megerősítette – a monitoring rendszerre vonatkozó minden adat titkos, és a monitoring bizottság ülésén résztvevőknek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírniuk. Már az sem nyilvános, hogy az egyetemről mely szakemberek tagjai a monitoring bizottságnak. Több egymástól független forrásunk is tudni vélte azonban, hogy a szóban forgó szakemberek egyike Tamás János agrárprofesszor, a Debreceni Egyetem Víz- és Környezetgazdálkodási Intézetének megbízott vezetője, illetve a Természettudományi és Technológiai Kar dékánhelyettese, Kéki Sándor vegyészprofesszor lehet. Nekik november 5-én írt levelünkben jeleztük, hogy Debrecen környéki terepmunkánk során szívesen tájékozódnánk a kiépítendő rendszerről, megkeresésünkre azonban egyikük sem válaszolt. Nem reagált megkeresésünkre a Hajdú-Bihar Vármegyei Kormányhivatal Környezet- és Természetvédelmi Főosztályának vezetője sem, aki egyébként a november 8-i tárgyaláson egyike volt a CATL környezethasználati engedélyét kiadó hivatalok képviselőjének.

A szorult helyzetben lévő fideszes mikepércsi polgármester szerint Brüsszel

Válaszolt viszont megkeresésünkre a Mikepércset idestova 20 éve fideszes színekben vezető Tímár Zoltán polgármester, akit – különösen a közelgő önkormányzati választások fényében – igen nehéz helyzetbe hozott a faluja határába tervezett gigantikus akkumulátorgyár-komplexum. Bár Mikepércsen jártunkkor hangsúlyozta, hogy az elveihez hű marad, és a jövőre esedékes önkormányzati választásokon is fideszes színekben tervez indulni, azt is elmondta, hogy

„elsősorban polgármester vagyok, és csak másodsorban pártpolitikus. Mi nem örültünk annak, hogy tőlünk 2,5-3 kilométerre akkumulátorgyár épül, mert ha a kormányhivatal veszélyes üzemként hivatkozik egy gyárra, akkor természetes, hogy az emberek félnek. Ha a szomszédban nincs petárdagyár, csak egy legelő tehenekkel, akkor nincs mitől félni.”

Arra a kérdésre, hogy a civil fórumnak és a lakossági kerekasztalnak is helyet biztosító Mikepércs polgármestereként tapasztalta-e az akkumulátorgyárak ellen uszító Soros-ügynökök tömeges megjelenését, Tímár azt mondta, hogy bár az utcai tüntetéseken nem vett részt, és az általa támogatott lakossági fórumon a jelenlévők nagyjából harmada nem mikepércsi, hanem például debreceni volt, ő azért „a messzebbről jövő vendégek” mellett is tapasztal valós és tömeges helyi ellenállást.

Tímárnak egyébként sajátos megfejtése volt arra, hogy kit terhel a felelősség, ha valahol a helyiek heves tiltakozása és megalapozott aggodalma ellenére is „hatalmas akkumulátorberuházások” történnek. A mikepércsi polgármester a legnagyobb problémát abban látja, hogy

„az Európai Unió döntést hozott arról, hogy 2035 után csak elektromos autót lehet forgalomba helyezni, pedig az elektromos autó működtetése legalább akkora összlábnyomot hagy maga után, mint a belső égésű motorok működtetése. Ezekhez az autókhoz akkumulátorokra van szükség. Miért erőlteti rá Brüsszel az uniós országokra, hogy ilyen gyárak létesüljenek, vagy ha már erőltetik, miért nem hoznak olyan szabályozást, ami, mint például a GDPR-törvények, minden országban érvényes és egyetlen tagállam sem tudja megkerülni? Ennek a szabályozásnak a részeként lehetne a környezetvédelmi szabályokat megszegő gyárakat is szankcionálni, a bevételhez igazítva. Hiányolom a kötelező érvényű egységes szabályozást, mert ezek hiányában most az uniós országok egymással versenyezhetnek. A jelenlegi helyzetet az EU-szabályozás hiányossága teremti meg, nem pedig a nemzetállamok kormányai hozták létre.”

Bár Mikepércsen még meglepetésként hatott, hasonló érvrendszert lehetett sejteni az MTA november 15-i tudomány ünnepi előadásának kérdésszekciójában elhangzó egyik megnyilvánulás mögött is, ahol azt kérdezték Éltető Andrea közgazdásztól, hogy „az Európai Uniónak az irányelvei hogy engedik meg azt az anomáliát, hogy (...) ide tolják ezt az egész dolgot?” A KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársának válasza értelmében azonban

„ezt nem az Európai Unió tolja ide, hanem a magyar kormány döntése, hogy behozza az ázsiai akkumulátorgyártókat. Az Európai Unió egy keretszabályozást ad és a zöld technológiákat igyekszik ösztönözni, ami a többi országban úgy valósul meg, hogy elsősorban a saját fejlesztést, saját értékláncot, a saját innovációt próbálják javítani. Ha megnézzük, hogy hova települnek a gyárak, akkor mindenhol tengerek, folyók mellé, egyedül a debreceni rész az, ami annyira kivétel, hogy ott a víz problémás, és ez pont az EU-s vízkeret-irányelvvel van ellentétben (...). Ez a döntés, hogy hova kerüljön a CATL, a kormány döntése volt, ebbe sem az Európai Unió, sem más nem szólt bele, ez lett felajánlva a kínai cégnek. Ők ezt elfogadták, ez történt.”

Javítás: A 2022 novemberi mikepércsi közmeghallgatást nem a Mikepércsi Anyák a Környezetért Egyesület kezdeményezte, hanem Tímár Zoltán mikepércsi polgármester, aki ezzel a transzparenciát kívánta növelni a helyi közösségben, és mint kiegészítésként elmondta, a közös döntéshozatalt szorgalmazta volna a találkozóval.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás

link Forrás