Az akkumulátortéren piacvezető kínai cég, a CATL debreceni gyárának építése egyes számítások szerint Magyarország történetének legnagyobb külföldi beruházása lenne, ráadásul a 3000 milliárd forintos projekt finanszírozásából a magyar kormány is jócskán kiveszi a részét, miközben a teremtett munkahelyek jelentős hányadát külföldi munkaerővel töltenék fel.

Csakhogy a nemzeti konzultációk kormánya a jelek szerint úgy igyekszik akkumulátor-nagyhatalommá tenni Magyarországot, hogy erről meg sem kérdezi a helyieket, akik már csak a tájékoztatás hiányában is jogos félelmekkel közelítik meg az egyes gigaberuházásokat. Mennyire terhelik meg a környezetet az épülő üzemek? Lesz-e belőlük haszna a városnak, vagy inkább csak viszik a pénzt és elfoglalják a földeket? Jönnek-e tömegesen vendégmunkások, akik felborítják a helyi élet megszokott rendjét? Tényleg erre kell felhasználni az ország vízkincsét, miközben évről évre egyre nagyobb aszály sújtja a mezőgazdaságot, ami végül az élelmiszer-inflációban mutatkozik meg?

Ezekre a kérdésekre az érintettek máig nem kaptak megnyugtató válaszokat, cserébe a debreceni gyár kiemelkedően magas vízhasználatáról szóló tanulmányt eltüntették a kormányhivatal honlapjáról, Szijjártó Péter külügyminiszter nem győzi hangsúlyozni, hogy a gyárépítések ellen tiltakozók idegen érdekeket szolgálnak, és persze a hatóságok is immunisak mindenféle társadalmi vitára: február 13-án, hétfőn a gödi Samsung-gyár megkapta az engedélyt a bővítésre a tűzvédelmi szabálytalanságok miatt szót emelő lakosok tiltakozása ellenére, és ugyanezen a napon a debreceni CATL-üzem is megkapta a kormányhivataltól a környezethasználati engedélyt.

De honnan jött most a kormány mindent felülíró akkumulátormániája, és mi az igazság az akkuipar környezeti hatásaival kapcsolatban?

Német autógyártók után ázsiai akkugyártóktól függ majd a nemzetgazdaság

„A jövőt úgy hívják, hogy önvezető autók és elektromos meghajtású járművek. Magyarország mindkét területen felvette az iramot” – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök a gödi Samsung SDI akkumulátorgyár megnyitó ünnepségén 2017-ben, és ezzel kezdetét vette a nagy stratégiaváltás. A recept pofonegyszerű: a hagyományos, belső égésű motorokra és fosszilis üzemanyagokra épülő autóipar napjai meg vannak számlálva, az elektromos autók elkerülhetetlen forradalmához pedig létszükséglet a kiterjedt akkumulátorgyártás. Vagyis ha továbbra is a főként német autógyártókra szeretnénk építeni a nemzetgazdaságot (a magyar GDP kb. negyedéért az autóipar felel, az uniós átlag 7 százalék), az őket a jövőben ellátó akkuipart is be kell fogadnunk, márpedig azt olyan ázsiai országok vállalatai uralják, mint a magyar kormány számára igencsak baráti Kína. Ennek a stratégiának a legékesebb példája Debrecen: ha jön a BMW, akkor jöjjön a BMW elektromos autóiba akkumulátorokat gyártó CATL is.

A megboldogult Innovációs és Technológiai Minisztérium 2021 őszére elkészítette a Nemzeti Akkumulátor Ipari Stratégia 2030 című dokumentumot, amely hivatalosan is kitűzte a célt, miszerint Magyarországnak az európai akkumulátor-értéklánc egyik központjává kell válnia. A kormány ezt igyekszik a zöld fordulat részeként csomagolni, de az egyértelmű presztízsvesztést nem tudja leplezni: az ország a magas hozzáadott értéket képviselő (bár a haszon javát a külföldi anyacégekhez exportáló) beszállítói szerepből egy olyan iparág felé mozdul, amely rendkívül energia- és tőkeigényes, ráadásul kötött termelési lánca miatt magyar beszállítókra sem támaszkodik különösképpen, így a hazai vállalkozások haszna várhatóan elenyésző lesz ebben az új ipari környezetben.

Az elmúlt öt évben több mint húsz, javarészt dél-koreai és kínai cég közel húsz magyar településen – Tatabányától Gödöllőn és Jászberényen át Nyíregyházáig – összesen több mint 6000 milliárd forint értékben jelentett be akkumulátoripari beruházást Magyarországon. Az összeg felét a magyar kormánytól 320 milliárd forintos támogatásban részesülő CATL debreceni projektje teszi ki, de a Samsung DSI gödi, valamint a szintén koreai SK Innovation komáromi és iváncsai akkumulátorgyárának ára is jelentős, összesen 1800 milliárd forint. Ezeken felül az iparághoz kapcsolódó kisebb, például rézfóliát, szeparátorfóliát, katódot vagy különböző alkatrészeket gyártó és összeszerelő üzemek is létesültek, illetve létesülnek országszerte. A beruházásokról a helyi lakosokkal, sőt esetenként még az önkormányzattal sem egyeztettek előre, hiszen a településektől 2020 márciusától kezdve elvették az építési ügyekben való döntés jogát, míg egyes projektek megvalósulását azzal könnyítette meg a kormány, hogy nemzetgazdasági szempontból kiemeltté nyilvánította a beruházásokat.

„A jelenleg ismert információk alapján okkal feltételezhetjük, hogy amikor arról van szó, hogy Magyarország akkumulátorgyártó nagyhatalom, az a valóságban azt jelenti, hogy a magyar állam vizet, energiát, infrastruktúrát, anyagi támogatást, adókedvezményeket és olcsó munkaerőt biztosít ázsiai multinacionális óriásvállalatoknak, amelyek ázsiai alapanyagokból akkumulátorokat állítanak elő, hogy azokat német multinacionális óriásvállalatok autóiba szerelve értékesítsék nyugat-európai vásárlók számára” – foglalta össze az irányt a G7.hu.

Nem jó biznisz, de ha már muszáj, legalább legyen hazai

Az akkumulátorgyártás egyébként nem a legjobb üzlet, ahogy azt az iparági vezetők sokéves tapasztalata is mutatja: az alacsony árrés, a magas tőkeigény és a környezetterhelés mellett ott van az is, hogy a technológia fejlődésének erős fizikai korlátai vannak. Nagy mennyiségben kell megvásárolni ritka alapanyagokat (lítium, kobalt, nikkel, grafit, mangán), azokat több százmillió dolláros gépekkel cellákká alakítani, majd a készterméket eladni az autógyártóknak, amelyeknek első és legfontosabb szempontja az, hogy olcsón szerezzék be az akkumulátorokat.

Ráadásul miközben az elektronikai iparban a miniatürizálás lehetővé tette a rohamos technológiai fejlődést, az akkumulátortechnológia az elmúlt száz évben csak nagyon lassan, lineárisan fejlődött, mivel az akkumulátorok vegyi összetétele határt szab a tárolható energiának. Nagy teljesítménybeli javulást csak egy-egy új kémiai összetétel felfedezésével sikerült elérni, például amikor áttért az ipar a lítiumra. A területen folyamatos a kísérletezgetés, és bár vannak reménykeltő új technológiai irányok, rendkívül nehéz megfelelni minden megkötésnek: egy akkumulátornak működnie kell hidegben, melegben, elegendő mennyiségű energiát kell tárolnia és kisütnie adott sebességgel és alkalommal, és mindezek mellett biztonságosnak és megfizethetőnek is kell lennie.

Nem csoda, hogy még a legnagyobb ázsiai cégeknek sem óriási biznisz az akkugyártás. A lítiumion-akkumulátorok iparában az 1990-es években úttörő szerepet játszó Sony hosszú ideig küzdött azért, hogy megtérüljön az üzlet, de végül 2016-ban eladta az érdekeltségeit, és az olyan japán és koreai topcégek, mint a Panasonic, a Samsung SDI vagy az LG Energy Solution is alig éri el a kiemelkedőnek semmiképp sem mondható 10 százalékos működési haszonkulcsot, miközben tízmilliárd dolláros nagyságrendű forgalmat bonyolítanak.

Az elmúlt évtizedben emiatt nem is nagyon törték magukat a nyugati üzleti szereplők, hogy saját akkugyárakat létesítsenek, pedig az e-mobilitási fordulat már jócskán benne volt a levegőben. Ha más nem, az ellátási lánc akadozásai és a geopolitikai konfliktusok végül az Egyesült Államokat és az Európai Uniót is ráébresztették arra, hogy helyi akkumulátoriparra van szükség, ha nem akarnak az új, zöldebb világban is Kínától és más ázsiai beszállítóktól függeni. Az USA-ban az inflációcsökkentési törvénycsomag keretösszegéből 100 milliárd dollár juthat az elektromos autókba készülő akkumulátorok hazai gyártásának felpörgetésére, amivel – az importtilalommal együtt – már komoly konkurenciát állíthatnak Kínának, de már az EU-ban is évről évre több tízmilliárd eurós nagyságrendben invesztálnak akkugyártásba, többek közt olyan cégek, mint a Tesla vagy az ipar legnagyobb európai szereplője, a svéd Northvolt.

A legfrissebb, 2021-es adatok szerint Magyarország már most a világ harmadik legnagyobb akkumulátorgyártó termelési kapacitásával rendelkezik, de a 24.hu-nak nyilatkozó Molnár László, a GKI Gazdaságkutató Zrt. vezérigazgatója szerint ebből nem sok haszna van az államnak. Az ilyen óriásberuházások ugyanis torzítanak: látványosan felviszik a GDP-t, ám ettől az ország nem fejlődik, a valóságot jobban mutatja az, hogy a GDP-ből mennyi jut fogyasztásra – ebben a tekintetben pedig már csak Bulgáriát előzi Magyarország az EU-ban. Molnár számításai szerint a debreceni akkugyár évi 600-700 milliárd forinttal járulhat hozzá a GDP-hez, de ebből csak a kifizetett bér maradna Magyarországon, ami a beharangozott 9000 főre évi 6 milliós átlaggal számolva 54 milliárd forintra jönne ki. Ráadásul helyben nem is lesz elég munkaerő, így amellett, hogy a jól fizető vezető pozíciókba valószínűleg Kínából érkeznek emberek, az álláshelyek egy részét Ukrajnából, Szerbiából és Ázsiából érkező munkásokkal töltik majd fel – így nagyjából 30 milliárd forint lehet a beruházás magyar hozzáadott értéke.

Vízkészlet, vagy amit akarnak

A legnagyobb felháborodást mégis a gyárak által okozott környezetterhelés váltotta ki. Központban: a víz. Ma a teljes magyar akkumulátorgyár-kapacitás évi 40 gigawattóra, de ez akár csak a már elfogadott projektekkel az ötszörösére nőhet a következő éven belül – a vízigény ezzel párhuzamosan nő.

Magyarország, ellentétben a gyakran hangoztatott szlogennel, nem víznagyhatalom. A félreértés egy könnyen kijátszható adatpárból adódik: az egy főre jutó teljes megújuló vízkészletünk évi 11-12 ezer köbméter, ami egész Európán belül kiemelkedő mennyiség, de a valóságot sokkal inkább tükrözi az egy főre jutó belső megújuló vízkészlet, ami évi 750 köbméter körül mozog – ezzel pedig máris az 1000 köbméter alatti, vízhiányt jelző kategóriába esünk. Magyarország nagy része ugyanis csapadékhiányos terület, ahol a kevés esőt évszázadokon át kompenzálták a folyók árterei, mellék- és holtágai. Ezek azonban néha túláradtak, az árvízvédelmi céllal megejtett 19. századi folyószabályozások következményeként pedig az a helyzet állt elő, hogy a vízkészleteink 95 százaléka egyszerűen átfolyik az országon. Ehhez már csak egy kis klímaváltozás kellett, és 2023-ban ott tartunk, hogy a Homokhátságot félsivataggá nyilvánították, az Alföldet felperzseli a nyári hőség, az egyre súlyosabb aszálykárok pedig tönkreteszik a mezőgazdaságot, és a globális folyamatoktól függetlenül is az élelmiszerárak jelentős növekedését eredményezik.

Amint azt Antalóczy Tibor, a villanyautosok.hu főszerkesztője az Inforádióban elmagyarázta: az akkugyártás során három fő területen van szükség vízre: az elektródagyártásnál ioncserélt vizet használnak, az elektródák szárítását gőzzel, vagyis egy újabb nagy adag víz elpárologtatásával végzik, illetve a gépek hűtése is rendkívül vízigényes. Mindehhez nagyon tiszta vízre van szükség, és az ioncserélt víz előállítása mindössze 20-25 százalékos hatékonyságú, vagyis a bevezetett víz negyedét-ötödét lehet csak felhasználni, a maradék visszakerül a környezetbe vagy a csatornába. A gyárak nem igazán szeretik közzétenni, hogy pontosan mennyi vizet használnak fel, de azért néhány különös részlet már kiderült erről az elmúlt években.

A gödi Samsung-gyár vízellátásának 32 milliárd forintos tenderét például a Mészáros és Mészáros Kft. nyerte el, és hogy ki tudják elégíteni az üzem igényeit, 18 kilométernyi új vezetéket kell építeni, amit lakóövezeteken és Natura 2000-es természetvédelmi területeken át vezetnek majd Vácról Göd felé. A projekt nemcsak a védett növények áttelepítésével jár, de a váci déli vízbázis kútjait is fel kell újítani, miután azokat a Chinoin gyógyszergyár veszélyes hulladékai súlyosan elszennyezték az 1980-as években. Innen ivóvíz is érkezik majd a gödi üzembe és környékére. A Samsung-gyár napi vízigénye a kormányhivatal szerint 27 ezer köbméter, ami mondjuk a 112 ezer lakosú Kecskemét teljes vízigényének felel meg egy forró nyári napon.

Debrecenben még érdekesebb a helyzet. Kezdetben napi 40 ezer köbméteres vízigényt hangoztattak a tiltakozók, mire a városvezetés szórólapokon kezdte hazugnak nevezni őket, és azt állította, 25 ezer köbméternél biztosan nem lenne többre szükség. A CATL-gyár ellátásához szükséges vízvezeték-építést előkészítő tanulmány szerint átlagosan napi 42 500, de esetenként akár 60 ezer köbméter vízre is szükség lenne a gyártáshoz – igaz, a tiltakozás hevében gyorsan le is szedték ezt a tanulmányt a kormányhivatal oldaláról, arra hivatkozva, hogy a vízigénnyel kapcsolatos leírásban félreérthetően fogalmazott a szakértő, így annak pontosítását kérték. A 24.hu megkereste a tanulmányt készítő céget, amelynek munkatársa szerint tőlük senki sem kért pontosítást. Erre aztán még a CATL vezetőségének is sikerült rákontráznia: a tiltakozásokra adott, megnyugtatónak szánt válasz szerint mindössze napi 3378 köbméter vízfogyasztással működik majd.

Gödön a szennyezés miatt is áll a bál. Az Átlátszó által kiperelt titkosított dokumentumok szerint a gyár környezetszennyező hatásának mérésére szolgáló kútból 2016 óta egyszer sem vettek vízmintát, ráadásul 2018-ban be is temették, így azt is egy független szakértői vizsgálatnak kellett felfednie, hogy néhány gödi kút vize mérgező lítiumos vegyületekkel, valamint az N-metil-2-pirrolidon (NMP) nevű, magzatkárosító hatású oldószerrel van tele, márpedig mindkettőt használják az akkumulátorgyártás során. A komáromi SK Battery akkumulátorgyár kedvéért trükközni is kész volt a kormány: az üzem megnövekedett vízigényét a tatai karsztvízből pótolták, úgy, hogy módosították a Tata-Komárom nyomvonalát, így hivatalosan továbbra is komáromi ivóvíz érkezik az SK Battery gyárába, csak épp a komáromi ivóvíz ered a tatai karsztból, amelynek vízszintje az elmúlt években már így is vészjóslóan alacsony volt.

„Ami az akkumulátorgyárakkal ma hazánkban történik, az olyan, mintha valaki a Titanicon a mentőcsónakokat aprítaná fel tűzifának” – kommentálta az elmúlt hetek eseményeit Jávor Benedek környezetvédelmi szakpolitikus, volt EP-képviselő. Szerinte az Orbán-kormány Magyarország pusztuló természetei javait értékesíti a külföldi nagytőkének, miközben „a klímaváltozás miatt a vízkészletek amúgy is egyre inkább veszélyeztettek, a készletek utánpótlódása romlik a csökkenő csapadékmennyiség és a növekvő hőmérséklet hatására, a talajvízszint csökkenése pedig az Alföldön az egyik legsúlyosabb probléma már ma is”. Jávor szerint inkább a hazai vízgazdálkodás teljes átalakítására és a vízvisszatartó vízgazdálkodás kialakítására kellene koncentrálnia a kormánynak.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: