„A populista szólamok a nemzet nagyságának elvesztéséről szólnak, és arról, hogy ezt a csapást a társadalmi igazságosságot és egyenlőséget hirdető liberális értékrend terjedése mérte a nemzetre. Ez a keretezés felébreszti a dicső nemzeti múlt iránti nosztalgiát és életre hívja a nemzeti újjászületés eszményét, mégpedig a társadalom »ép és egészséges« hagyományos (és hierarchikus) újjászervezése révén. A hagyományos alá-fölérendeltségi viszonyokat és a nemzetet képviselni érdemes állampolgárrá válás egyre szigorúbb feltételrendszerét az idealizált nemzeti múlt hivatott igazolni. A populista retorika szembeállítja egymással a nemzet »valódi« tagjait, a népet és a szabadelvű, nemzetközi érdekeket szolgáló »eliteket«, ezzel mozgósítva az értékrendjében fenyegetettnek érző konzervatív érzelműeket a nép ellenségeivel szemben.”

A fenti sorok nem Magyarországról szólnak, és még csak nem is a magyar társadalmat kutató társadalomtudósok jegyzik őket. Az idézet Agnieszka Golec de Zavala lengyel származású, Nagy-Britanniában élő és kutató szociálpszichológus és a Londoni Egyetem doktorandusz hallgatója, Oliver Keenan Collective narcissism and the clash of advantaged and disadvantaged groups (A kollektív nárcizmus és a magas társadalmi státuszú és hátrányos helyzetű csoportok összecsapása) című tanulmányából származik. Szövegük a brit Routledge Kiadónál októberben megjelent, a politikailag instabil államok pszichológiájáról szóló szociálpszichológiai tanulmánykötet egyik darabja. Kár, hogy csak a nyolcadik, mert Golec de Zavaláék tanulmánya egy szempontból mindenképp a kötet elejére kívánkozna: részletesen és szemléletesen magyarázza a kollektív nárcizmus fogalmát és annak társadalmi folyamatokra való hatásait, márpedig a szóban forgó szakkifejezés így vagy úgy, de a tanulmánykötet összes korábbi írásában felbukkan, így viszont csak a tanulmánygyűjtemény vége felé nyer igazán értelmet.

A politikailag instabil társadalmak pszichológiája (The Psychology of Politically Unstable Societies) című kötetnek egyébként nagyon is sok köze van Magyarországhoz, és nemcsak a magyar társadalomban zajló folyamatokhoz, hanem a magyar kutatókhoz is. A nagy presztízsű brit akadémiai kiadónál megjelent tanulmánygyűjtemény egyik szerkesztője ugyanis Kende Anna szociálpszichológus, aki szerkesztőtársával, a szlovákiai Barbara Lášticová szociálpszichológussal a bevezető tanulmányon kívül a tizedik, egyben az utolsó tanulmányt szerzőként jegyzi. A kötet szerzői között ott van Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital Tanácsadó és Kutatóintézet ügyvezető igazgatója is, aki saját tanulmányában úgy említi a kollektív nárcizmus fogalmát, mint az általa vizsgált konspirációs gondolkodás és az azt erősítő paranoid stílusú politizálás egyik kiváltó okát.

A kötet szerkezetét firtató felvetésre Kende a Qubitnek elmondta: „a kollektív nárcizmusnak nem szántunk központi szerepet, a kötet készítése közben nem is éreztük úgy, hogy központi fogalom lenne. Ettől függetlenül kiderült, hogy a kollektív nárcizmusról sok szakember érzi úgy, hogy valamit nagyon jól megragad, nagyon jól megmagyaráz. Mi mégis másfajta logika szerint építkeztünk: a bevezető tanulmányunkat követő három tanulmányban a társadalomra, a politikai folyamatokra fókuszáltunk, ezekben a lettországi Girts Dimdins politológus, a lengyel Maciek Bieńkowski és Mikołaj Winiewski pszichológusok és Krekó Péter szociálpszichológus azt vizsgálják, hogyan operálnak a társadalomban a különféle politikai szereplők, illetve milyen lehet például az intézményi bizalom, és annak mik lehetnek a hatásai. Innen közelítettünk a kötet középső részében a társadalmi csoportokon belüli, majd az utolsó részben a társadalmi csoportok közötti folyamatok, valamint azok lehetséges okai és következményei feltárásához.”

Az elsősorban a magyar társadalmat vizsgáló Krekónál kézenfekvő, hogy összefüggéseket keres a konspirációs gondolkodás és a 13 éve hatalmon lévő kormányfő politikai stílusa között. Nem véletlen, hogy talál, különösen annak az általa idézett megdöbbentő adatnak a fényében, hogy egy felmérésben a Magyarországon élők közel fele, 48 százaléka egyetértett azzal, hogy „a rák ellenszere létezik, de ezt gazdasági érdekből szándékosan titokban tartják”, miközben a skandináv országokban ez az arány az 5 százalékot is alig éri el. Bár Krekó szerint annak történelmi okai is vannak, hogy a kelet-közép-európai országokban élők könnyebben hisznek az összeesküvés-elméletekben, mindez önmagában nem magyarázza, hogy „a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor (...) politikai céljai elérésének eszközévé tette azt az összeesküvés-elméletet, hogy az ideológiai ellenfelei minden résztvevője, a politikai színtértől a médián át a civil szektorig Soros György bábja csupán. Ezeknek az elméleteknek a legfőbb célja, hogy ellehetetlenítse a belső ellenfeleket, úgy tüntetve azokat fel, mint akik egy globális összeesküvés részei, amely a nemzeti szuverenitás felszámolását tűzte ki célul.”

Az elsősorban a magyar társadalmi viszonyokat boncolgató Krekótól persze nem feltétlenül meglepő egy ilyen következtetés, csakhogy Orbán neve a kollektív nárcizmus vonatkozásában több szerző tanulmányában is felbukkan. A horvátországi és a szerbiai nemzeti viszonyokat elemző Margareta Jelić és Vladimir Mihić például arra említik példaként Magyarországot, hogy „az Európai Unió tagállamai gyakran nem követik a közös irányelveket, ha azokat a saját nemzeti érdekeikkel szembenállónak ítélik. Az Orbán vezette Magyarország kristálytiszta példa erre. Emiatt az, hogy az EU nem foglalkozik elég hatékonyan az emberi jogok védelmének és a média függetlenségének Szerbiában tapasztalható hiányával, azt az üzenetet küldi, hogy a szerbek által az uniós csatlakozás eredményeként remélt más előnyök és ígéretek megvalósulása is megkérdőjelezhető.”

Kinek és mire jó a kollektív nárcizmus?

A kollektív nárcizmus fogalma nem teljesen új a szociálpszichológiában: a náci Németország társadalmi működését vizsgáló német szociálpszichológus, Erich Fromm már az 1970-es években is ezzel magyarázta, hogy

„még ha valaki a legszerencsétlenebb, legszegényebb, legkevésbé tisztelt tagja is egy csoportnak, csökkentheti nyomorúságos állapotát a tudat, hogy »a világ legcsodálatosabb csoportjába tartozom. Még ha én magam egy jelentéktelen féreg vagyok is, óriássá válhatok azáltal, hogy a csoport tagja vagyok«. Következésképp a csoportnárcizmus mértéke arányos az életben megélt valódi elégedettség hiányának a mértékével.”

Hasonló következtetésre jutott Fromm pályatársa, Theodor Adorno is, aki szerint a kollektív nárcizmussal az emberek „a saját társadalmi tehetetlenségüket ellensúlyozzák, azáltal, hogy akár a valóságban, akár a fantáziájukban egy magasabbrendű létforma tagjává emelik magukat. E létforma sajátjává tesznek olyan képességeket, amelyeknek maguk nincsenek birtokában, és cserébe afféle helyettes énként maguk is e tulajdonságok birtokosának érezhetik magukat” – idézi elődei gondolatait a Kende és Lášticová által szerkesztett kötetben is részt vállaló Golec de Zavala, aki nemcsak leporolta, de tovább is gondolta a kollektív nárcizmus működését és kritériumrendszerét. Kutatócsoportja 2009-ben megalkotta a Kollektív Nárcizmus Skálát, amely néhány kijelentés segítségével hivatott mérni, hogy a válaszadó mennyire értékeli reálisan annak a csoportnak a helyzetét, amelyhez tartozik.

Kende és Lášticová instabil társadalmakról szóló tanulmánykötetében Golec de Zavala és Keenan saját tanulmányukban hangsúlyozzák, hogy a társadalmi egyenlőtlenség minden létező társadalom sajátja ugyan, de az mégsem mindegy, hogy az adott közösség mihez próbál azzal kezdeni. Miközben az egalitáriusabb alapelven működő stabil demokráciák többnyire csökkenteni igyekeznek a hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok lemaradását, azokban az országokban, ahol a társadalmi berendezkedés nyertesei között jellemző a kollektív nárcizmus, a kiemelt csoportok a társadalmi hierarchia fenntartására, a saját kiemelt pozíciójuk megerősítésétre törekszenek. Bár a brit szerzőpáros szerint a kollektív nárcizmus a hátrányos helyzetű csoportok tagjaira is jellemző lehet, még ha bizonyos helyzetekben ők sem riadnak vissza a vitatható eszközök felhasználásától, céljuk többnyire az egyenlőbb társadalmi berendezkedés elérése lenne.

A Kollektív Nárcizmus Skálát megalkotó Golec de Zavala és szerzőtársa egyébként maga is név szerint említi tanulmányában Orbán Viktort, mondván, hogy „a nemzeti kollektív nárcizmus mozgósító erejét jól példázzák a populista vezetők választási sikerei. A választópolgárok nemzeti kollektív nárcizmusa áll ezek mögött a sikerek mögött. A nemzeti kollektív nárcizmus segítette a Brexitet Nagy-Britanniában, emiatt voltak, akik két választáson is Donald Trumpra szavaztak az Egyesült Államokban, és ez segíti szavazatokhoz Orbán Viktort Magyarországon.”

Az instabil társadalmakban könnyebb populizmussal hatalomra jutni

A szűkebb szakmai közönségen, politológusokon, szociálpszichológusokon kívül a politika és a közügyek vagy a régiós közéleti folyamatok iránt általában érdeklődő szélesebb közönségnek is szánt tanulmánykötetben, mint Kende a Qubitnek elmondta, a politikai instabilitás és a problematikus nemzeti identitás okait és következményeit szerették volna vizsgálni. Utóbbinak a kollektív nárcizmus mellett fontos megnyilvánulási formája a kollektív áldozatiság, az idegenellenesség, a jobboldali tekintélyelvűség, a konspirációs gondolkodás, a populizmus és a mélyben fortyogó ellenségesség is. Más kérdés, mondja Kende, hogy a szerkesztők számára is „a kötet összeállítása során vált igazán érzékelhetővé, hogy ezek a folyamatok mennyire hálózatszerűen szövik át egymást. Az is világosan kiderül belőle, hogyan táplál kóros politikai folyamatokat, miként válik egyre mélyebbre húzó spirállá, ha bármelyik problematikus identitás megerősödik egy társadalomban. Számomra a kötet szerkesztése során egyértelművé vált, milyen nagy mértékben tudja befolyásolni a politikai-társadalmi kontextus az egyéni mentalitást is.”

A kötet tanulmányai dedikáltan olyan országokkal foglalkoznak, amelyek az utóbbi évtizedekben estek át politikai rendszerváltáson, háborús konfliktuson vagy a gyarmatosítást követő hatalomátvételen. Bár a tanulmányok többségében a szerzők inkább törekednek az általuk vizsgált társadalmak szövetét általánosságban, semmint egyes etnikai vagy vallási csoport viszontagságain keresztül vizsgálni, a Dagmara Szczepańska és Marta Marchlewska lengyel pszichológus szerzőpár által jegyzett tanulmány például mégis kifejezetten azt vizsgálja, hogyan faragott ellenséget a nőkből (és az LMBTQ-közösséghez tartozókból) a lengyelországi populista politika és a vallási kollektív nárcizmus. Hasonlóképpen szentel kiemelt figyelmet a kötet zárótanulmányában a szerkesztőpáros, Kende és Lášticová a cigányellenességnek, amely szerintük nemcsak változatlanul maradt fenn Európában évszázadokon keresztül, de a szerencsésebb társadalmi csoportok tagjai jószerével még a társadalmi igazságtalanság felismeréséig sem nagyon jutnak el.

Bár a kötetben szereplő tanulmányok többsége európai társadalmakat vizsgál, azok közül is elsősorban a kelet-közép-európai és a balkáni társadalmi folyamatokat, a Johannesburgi Egyetem pszichológiaprofesszora, Kevin Durrheim és Sibusiso Maseko, a KwaZulu-Natal Egyetem doktorandusza például a Dél-afrikai Köztársaság társadalmi viszonyaiba kalauzolja az olvasót. Az őshonosság különféle értelmezési kereteit és az ezekből fakadó jogosultságtudatot elemző tanulmányból megdöbbentő érzékletességgel rajzolódik ki nemcsak az, hogyan tekinthetik a sajátjuknak – a kiépítés jogán – a fehér telepesek leszármazottai Afrika hatalmas területeit, hanem az is, hogy milyen magyarázó elvek alapján érezheti a sajátjának Rovinj városát egy olasz, vagy az Osztrák-Magyar-Monarchia időszakában kiépített Abbáziát egy magyar, vagy Fiumét egy osztrák – miközben mindhárom város a mai Horvátországban található, és Abbázia és Fiume, vagyis a mai Opatija és Rijeka a történelmi Horvát Királyságnak is része volt. Durrheim és Maseko az őshonosság értelmezési lehetőségeiből fakadó kölcsönös rasszizmust, a nemzeti szimbólumoknak a kirekesztés fegyvereként való felhasználását és általában a posztkoloniális társadalmak mélyén, többnyire elfojtott módon fortyogó ellenségességet a gyarmatosítás örökségének tartja ugyan, de Kende szerint hasonló folyamatok járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a mélyben munkálkodó ellenségességből a Gázai övezetben nagyon is nyílt háború robbant ki.

Megoldás: a realisztikus nemzeti öntudat

Bár aki átrágja magát a tanulmányokon, különösen, ha a kötetben tárgyalt országok egyikében él, érezheti úgy, hogy gyakorlatilag semmi reménye nincs arra, hogy egy nagyobb egyenlőségre törekvő, a transzparenciát és a demokratikus értékeket magáénak valló kormány által irányított társadalomban éljen, valójában azonban a szerzők közül többen is egyértelmű megoldásokat kínálnak az instabil társadalmak problémáira. A nőket bűnbakként beállító lengyelországi populizmust tárgyaló Szczepańska és Marchlewska például egyenesen optimista zárszóval arról írnak, hogy a kollektív nárcizmust hatékonyan lehet csökkenteni, például a személyes kontrollérzet növelésével és a magabiztos, de realisztikus nemzeti öntudat kialakításával.

A lettországi politikai átmenetet elemző Dimdins ugyancsak hatékony eszközöket kínál arra, miként lehet megtörni az egyenlőtlenség ördögi körét egy olyan társadalomban, amely az államszocialista diktatúrában eleve arra szocializálódott, hogy a mindennapi korrupció, az „okosba' megoldjuk” mentalitás hatékonyabb problémamegoldási lehetőségeket kínál, mint a hivatalos intézményi rendszer. Dimdins szerint ennek ellensúlyozására, amellett, hogy csökkenteni kell a gazdasági különbségeket a társadalom egyes csoportjai között, növelni kell a hatóságok elszámoltathatóságát és a transzparenciát, valamint érzékenyebbé és tudatosabbá kell tenni a társadalomban élőket.

A The Psychology of Politically Unstable Societies című tanulmánykötetet november 24-én, pénteken 17 órától mutatja be a magyar közönségnek a Kossuth Klubban a szerkesztő Kende Anna, az egyik szerző, Krekó Péter és Hann Endre szociálpszichológus.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Az ellenzékben lévő szélsőjobboldali szavazók a legfogékonyabbak az összeesküvés-elméletekre

Balázs Zsuzsanna tudomány 2022. január 26.

Bár a konteók a politikai spektrum mindkét szélsőértékén termékeny táptalajra találnak, a tekintélyelvűségben és a nacionalizmusban hívők fogékonyabbak rájuk, különösen akkor, ha ellenzékbe kényszerülnek. Egy magyar kutatók részvételével elvégzett összeurópai vizsgálat szerint azokban az országokban történnek a legnagyobb meglepetések, ahol populista politikusok vannak hatalmon.

Tizenkét magyar társadalomtudós magyarázza el, hogyan pusztítja az „Illiberális Internacionálé” az európai egységet

Balázs Zsuzsanna gazdaság 2020. január 20.

Magyarország ismert társadalomtudósai összeálltak, és teleírtak egy tanulmánykötetet arról, miben mutatkozik meg az EU szétzilálódása, és milyen folyamatok vezettek idáig. Miért nem torkollt mindenhol unortodoxiába a válság? Miért szükségszerűen hazug az illiberalizmus? Volt-e valaha Európa egységesen keresztény? A Közel Európa távol című esszégyűjteményből kiderül.

Az új zsarnokok a rohadó hús felett köröző dögkeselyűkként ünneplik a demokrácia megingását

Balázs Zsuzsanna tudomány 2022. augusztus 10.

John Keane ausztrál politológus szerint a mai Magyarország Kína és Oroszország mellett az Egyesült Arab Emírségekkel, Törökországgal, Iránnal és Kazahsztánnal rokon állam, Orbán Viktor pedig nem más, mint a Vlagyimir Putyin árnyékában pecsenyéjét sütögető „kis zsarnok”.