Orbán Viktor, a kollektív nárcizmus, a populizmus és a politikailag instabil társadalmak pszichológiája
„A populista szólamok a nemzet nagyságának elvesztéséről szólnak, és arról, hogy ezt a csapást a társadalmi igazságosságot és egyenlőséget hirdető liberális értékrend terjedése mérte a nemzetre. Ez a keretezés felébreszti a dicső nemzeti múlt iránti nosztalgiát és életre hívja a nemzeti újjászületés eszményét, mégpedig a társadalom »ép és egészséges« hagyományos (és hierarchikus) újjászervezése révén. A hagyományos alá-fölérendeltségi viszonyokat és a nemzetet képviselni érdemes állampolgárrá válás egyre szigorúbb feltételrendszerét az idealizált nemzeti múlt hivatott igazolni. A populista retorika szembeállítja egymással a nemzet »valódi« tagjait, a népet és a szabadelvű, nemzetközi érdekeket szolgáló »eliteket«, ezzel mozgósítva az értékrendjében fenyegetettnek érző konzervatív érzelműeket a nép ellenségeivel szemben.”
A fenti sorok nem Magyarországról szólnak, és még csak nem is a magyar társadalmat kutató társadalomtudósok jegyzik őket. Az idézet Agnieszka Golec de Zavala lengyel származású, Nagy-Britanniában élő és kutató szociálpszichológus és a Londoni Egyetem doktorandusz hallgatója, Oliver Keenan Collective narcissism and the clash of advantaged and disadvantaged groups (A kollektív nárcizmus és a magas társadalmi státuszú és hátrányos helyzetű csoportok összecsapása) című tanulmányából származik. Szövegük a brit Routledge Kiadónál októberben megjelent, a politikailag instabil államok pszichológiájáról szóló szociálpszichológiai tanulmánykötet egyik darabja. Kár, hogy csak a nyolcadik, mert Golec de Zavaláék tanulmánya egy szempontból mindenképp a kötet elejére kívánkozna: részletesen és szemléletesen magyarázza a kollektív nárcizmus fogalmát és annak társadalmi folyamatokra való hatásait, márpedig a szóban forgó szakkifejezés így vagy úgy, de a tanulmánykötet összes korábbi írásában felbukkan, így viszont csak a tanulmánygyűjtemény vége felé nyer igazán értelmet.
A politikailag instabil társadalmak pszichológiája (The Psychology of Politically Unstable Societies) című kötetnek egyébként nagyon is sok köze van Magyarországhoz, és nemcsak a magyar társadalomban zajló folyamatokhoz, hanem a magyar kutatókhoz is. A nagy presztízsű brit akadémiai kiadónál megjelent tanulmánygyűjtemény egyik szerkesztője ugyanis Kende Anna szociálpszichológus, aki szerkesztőtársával, a szlovákiai Barbara Lášticová szociálpszichológussal a bevezető tanulmányon kívül a tizedik, egyben az utolsó tanulmányt szerzőként jegyzi. A kötet szerzői között ott van Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital Tanácsadó és Kutatóintézet ügyvezető igazgatója is, aki saját tanulmányában úgy említi a kollektív nárcizmus fogalmát, mint az általa vizsgált konspirációs gondolkodás és az azt erősítő paranoid stílusú politizálás egyik kiváltó okát.
A kötet szerkezetét firtató felvetésre Kende a Qubitnek elmondta: „a kollektív nárcizmusnak nem szántunk központi szerepet, a kötet készítése közben nem is éreztük úgy, hogy központi fogalom lenne. Ettől függetlenül kiderült, hogy a kollektív nárcizmusról sok szakember érzi úgy, hogy valamit nagyon jól megragad, nagyon jól megmagyaráz. Mi mégis másfajta logika szerint építkeztünk: a bevezető tanulmányunkat követő három tanulmányban a társadalomra, a politikai folyamatokra fókuszáltunk, ezekben a lettországi Girts Dimdins politológus, a lengyel Maciek Bieńkowski és Mikołaj Winiewski pszichológusok és Krekó Péter szociálpszichológus azt vizsgálják, hogyan operálnak a társadalomban a különféle politikai szereplők, illetve milyen lehet például az intézményi bizalom, és annak mik lehetnek a hatásai. Innen közelítettünk a kötet középső részében a társadalmi csoportokon belüli, majd az utolsó részben a társadalmi csoportok közötti folyamatok, valamint azok lehetséges okai és következményei feltárásához.”
Az elsősorban a magyar társadalmat vizsgáló Krekónál kézenfekvő, hogy összefüggéseket keres a konspirációs gondolkodás és a 13 éve hatalmon lévő kormányfő politikai stílusa között. Nem véletlen, hogy talál, különösen annak az általa idézett megdöbbentő adatnak a fényében, hogy egy felmérésben a Magyarországon élők közel fele, 48 százaléka egyetértett azzal, hogy „a rák ellenszere létezik, de ezt gazdasági érdekből szándékosan titokban tartják”, miközben a skandináv országokban ez az arány az 5 százalékot is alig éri el. Bár Krekó szerint annak történelmi okai is vannak, hogy a kelet-közép-európai országokban élők könnyebben hisznek az összeesküvés-elméletekben, mindez önmagában nem magyarázza, hogy „a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor (...) politikai céljai elérésének eszközévé tette azt az összeesküvés-elméletet, hogy az ideológiai ellenfelei minden résztvevője, a politikai színtértől a médián át a civil szektorig Soros György bábja csupán. Ezeknek az elméleteknek a legfőbb célja, hogy ellehetetlenítse a belső ellenfeleket, úgy tüntetve azokat fel, mint akik egy globális összeesküvés részei, amely a nemzeti szuverenitás felszámolását tűzte ki célul.”
Az elsősorban a magyar társadalmi viszonyokat boncolgató Krekótól persze nem feltétlenül meglepő egy ilyen következtetés, csakhogy Orbán neve a kollektív nárcizmus vonatkozásában több szerző tanulmányában is felbukkan. A horvátországi és a szerbiai nemzeti viszonyokat elemző Margareta Jelić és Vladimir Mihić például arra említik példaként Magyarországot, hogy „az Európai Unió tagállamai gyakran nem követik a közös irányelveket, ha azokat a saját nemzeti érdekeikkel szembenállónak ítélik. Az Orbán vezette Magyarország kristálytiszta példa erre. Emiatt az, hogy az EU nem foglalkozik elég hatékonyan az emberi jogok védelmének és a média függetlenségének Szerbiában tapasztalható hiányával, azt az üzenetet küldi, hogy a szerbek által az uniós csatlakozás eredményeként remélt más előnyök és ígéretek megvalósulása is megkérdőjelezhető.”
Kinek és mire jó a kollektív nárcizmus?
A kollektív nárcizmus fogalma nem teljesen új a szociálpszichológiában: a náci Németország társadalmi működését vizsgáló német szociálpszichológus, Erich Fromm már az 1970-es években is ezzel magyarázta, hogy
„még ha valaki a legszerencsétlenebb, legszegényebb, legkevésbé tisztelt tagja is egy csoportnak, csökkentheti nyomorúságos állapotát a tudat, hogy »a világ legcsodálatosabb csoportjába tartozom. Még ha én magam egy jelentéktelen féreg vagyok is, óriássá válhatok azáltal, hogy a csoport tagja vagyok«. Következésképp a csoportnárcizmus mértéke arányos az életben megélt valódi elégedettség hiányának a mértékével.”
Hasonló következtetésre jutott Fromm pályatársa, Theodor Adorno is, aki szerint a kollektív nárcizmussal az emberek „a saját társadalmi tehetetlenségüket ellensúlyozzák, azáltal, hogy akár a valóságban, akár a fantáziájukban egy magasabbrendű létforma tagjává emelik magukat. E létforma sajátjává tesznek olyan képességeket, amelyeknek maguk nincsenek birtokában, és cserébe afféle helyettes énként maguk is e tulajdonságok birtokosának érezhetik magukat” – idézi elődei gondolatait a Kende és Lášticová által szerkesztett kötetben is részt vállaló Golec de Zavala, aki nemcsak leporolta, de tovább is gondolta a kollektív nárcizmus működését és kritériumrendszerét. Kutatócsoportja 2009-ben megalkotta a Kollektív Nárcizmus Skálát, amely néhány kijelentés segítségével hivatott mérni, hogy a válaszadó mennyire értékeli reálisan annak a csoportnak a helyzetét, amelyhez tartozik.
Kende és Lášticová instabil társadalmakról szóló tanulmánykötetében Golec de Zavala és Keenan saját tanulmányukban hangsúlyozzák, hogy a társadalmi egyenlőtlenség minden létező társadalom sajátja ugyan, de az mégsem mindegy, hogy az adott közösség mihez próbál azzal kezdeni. Miközben az egalitáriusabb alapelven működő stabil demokráciák többnyire csökkenteni igyekeznek a hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok lemaradását, azokban az országokban, ahol a társadalmi berendezkedés nyertesei között jellemző a kollektív nárcizmus, a kiemelt csoportok a társadalmi hierarchia fenntartására, a saját kiemelt pozíciójuk megerősítésétre törekszenek. Bár a brit szerzőpáros szerint a kollektív nárcizmus a hátrányos helyzetű csoportok tagjaira is jellemző lehet, még ha bizonyos helyzetekben ők sem riadnak vissza a vitatható eszközök felhasználásától, céljuk többnyire az egyenlőbb társadalmi berendezkedés elérése lenne.
A Kollektív Nárcizmus Skálát megalkotó Golec de Zavala és szerzőtársa egyébként maga is név szerint említi tanulmányában Orbán Viktort, mondván, hogy „a nemzeti kollektív nárcizmus mozgósító erejét jól példázzák a populista vezetők választási sikerei. A választópolgárok nemzeti kollektív nárcizmusa áll ezek mögött a sikerek mögött. A nemzeti kollektív nárcizmus segítette a Brexitet Nagy-Britanniában, emiatt voltak, akik két választáson is Donald Trumpra szavaztak az Egyesült Államokban, és ez segíti szavazatokhoz Orbán Viktort Magyarországon.”
Az instabil társadalmakban könnyebb populizmussal hatalomra jutni
A szűkebb szakmai közönségen, politológusokon, szociálpszichológusokon kívül a politika és a közügyek vagy a régiós közéleti folyamatok iránt általában érdeklődő szélesebb közönségnek is szánt tanulmánykötetben, mint Kende a Qubitnek elmondta, a politikai instabilitás és a problematikus nemzeti identitás okait és következményeit szerették volna vizsgálni. Utóbbinak a kollektív nárcizmus mellett fontos megnyilvánulási formája a kollektív áldozatiság, az idegenellenesség, a jobboldali tekintélyelvűség, a konspirációs gondolkodás, a populizmus és a mélyben fortyogó ellenségesség is. Más kérdés, mondja Kende, hogy a szerkesztők számára is „a kötet összeállítása során vált igazán érzékelhetővé, hogy ezek a folyamatok mennyire hálózatszerűen szövik át egymást. Az is világosan kiderül belőle, hogyan táplál kóros politikai folyamatokat, miként válik egyre mélyebbre húzó spirállá, ha bármelyik problematikus identitás megerősödik egy társadalomban. Számomra a kötet szerkesztése során egyértelművé vált, milyen nagy mértékben tudja befolyásolni a politikai-társadalmi kontextus az egyéni mentalitást is.”
A kötet tanulmányai dedikáltan olyan országokkal foglalkoznak, amelyek az utóbbi évtizedekben estek át politikai rendszerváltáson, háborús konfliktuson vagy a gyarmatosítást követő hatalomátvételen. Bár a tanulmányok többségében a szerzők inkább törekednek az általuk vizsgált társadalmak szövetét általánosságban, semmint egyes etnikai vagy vallási csoport viszontagságain keresztül vizsgálni, a Dagmara Szczepańska és Marta Marchlewska lengyel pszichológus szerzőpár által jegyzett tanulmány például mégis kifejezetten azt vizsgálja, hogyan faragott ellenséget a nőkből (és az LMBTQ-közösséghez tartozókból) a lengyelországi populista politika és a vallási kollektív nárcizmus. Hasonlóképpen szentel kiemelt figyelmet a kötet zárótanulmányában a szerkesztőpáros, Kende és Lášticová a cigányellenességnek, amely szerintük nemcsak változatlanul maradt fenn Európában évszázadokon keresztül, de a szerencsésebb társadalmi csoportok tagjai jószerével még a társadalmi igazságtalanság felismeréséig sem nagyon jutnak el.
Bár a kötetben szereplő tanulmányok többsége európai társadalmakat vizsgál, azok közül is elsősorban a kelet-közép-európai és a balkáni társadalmi folyamatokat, a Johannesburgi Egyetem pszichológiaprofesszora, Kevin Durrheim és Sibusiso Maseko, a KwaZulu-Natal Egyetem doktorandusza például a Dél-afrikai Köztársaság társadalmi viszonyaiba kalauzolja az olvasót. Az őshonosság különféle értelmezési kereteit és az ezekből fakadó jogosultságtudatot elemző tanulmányból megdöbbentő érzékletességgel rajzolódik ki nemcsak az, hogyan tekinthetik a sajátjuknak – a kiépítés jogán – a fehér telepesek leszármazottai Afrika hatalmas területeit, hanem az is, hogy milyen magyarázó elvek alapján érezheti a sajátjának Rovinj városát egy olasz, vagy az Osztrák-Magyar-Monarchia időszakában kiépített Abbáziát egy magyar, vagy Fiumét egy osztrák – miközben mindhárom város a mai Horvátországban található, és Abbázia és Fiume, vagyis a mai Opatija és Rijeka a történelmi Horvát Királyságnak is része volt. Durrheim és Maseko az őshonosság értelmezési lehetőségeiből fakadó kölcsönös rasszizmust, a nemzeti szimbólumoknak a kirekesztés fegyvereként való felhasználását és általában a posztkoloniális társadalmak mélyén, többnyire elfojtott módon fortyogó ellenségességet a gyarmatosítás örökségének tartja ugyan, de Kende szerint hasonló folyamatok járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a mélyben munkálkodó ellenségességből a Gázai övezetben nagyon is nyílt háború robbant ki.
Megoldás: a realisztikus nemzeti öntudat
Bár aki átrágja magát a tanulmányokon, különösen, ha a kötetben tárgyalt országok egyikében él, érezheti úgy, hogy gyakorlatilag semmi reménye nincs arra, hogy egy nagyobb egyenlőségre törekvő, a transzparenciát és a demokratikus értékeket magáénak valló kormány által irányított társadalomban éljen, valójában azonban a szerzők közül többen is egyértelmű megoldásokat kínálnak az instabil társadalmak problémáira. A nőket bűnbakként beállító lengyelországi populizmust tárgyaló Szczepańska és Marchlewska például egyenesen optimista zárszóval arról írnak, hogy a kollektív nárcizmust hatékonyan lehet csökkenteni, például a személyes kontrollérzet növelésével és a magabiztos, de realisztikus nemzeti öntudat kialakításával.
A lettországi politikai átmenetet elemző Dimdins ugyancsak hatékony eszközöket kínál arra, miként lehet megtörni az egyenlőtlenség ördögi körét egy olyan társadalomban, amely az államszocialista diktatúrában eleve arra szocializálódott, hogy a mindennapi korrupció, az „okosba' megoldjuk” mentalitás hatékonyabb problémamegoldási lehetőségeket kínál, mint a hivatalos intézményi rendszer. Dimdins szerint ennek ellensúlyozására, amellett, hogy csökkenteni kell a gazdasági különbségeket a társadalom egyes csoportjai között, növelni kell a hatóságok elszámoltathatóságát és a transzparenciát, valamint érzékenyebbé és tudatosabbá kell tenni a társadalomban élőket.
A The Psychology of Politically Unstable Societies című tanulmánykötetet november 24-én, pénteken 17 órától mutatja be a magyar közönségnek a Kossuth Klubban a szerkesztő Kende Anna, az egyik szerző, Krekó Péter és Hann Endre szociálpszichológus.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: