Az új zsarnokok a rohadó hús felett köröző dögkeselyűkként ünneplik a demokrácia megingását

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

„A totalitarianizmus bebizonyította, hogy a csőcselék uralmának forrása azokban a vezetőkben keresendő, akik roppant tehetségesek a nép manipulálásában és megtévesztésében (...). A demokráciának jobb híján abból kell kiindulnia, hogy az emberek sokkal nagyobb eséllyel szélhámosok, mintsem tisztességesek és becsületesek, és mivel egyébként sem várhatjuk el, hogy az emberek jók legyenek, ezért jobb híján lehetetlenné kell tennünk, hogy rosszak legyenek” – írja A demokrácia legrövidebb története című, tavaly angolul megjelent, az Athenaeum Kiadó jóvoltából immár magyarul is olvasható kötetében John Keane ausztrál politológus és demokráciakutató, a Sydney-i Egyetem és a berlini társadalomtudományi kutatóközpont (Wissenschaftszentrum Berlin) professzora

Keane demokráciatörténetéből nagyjából az olvasható ki, hogy Magyarországon például nem igazán sikerült elérni ezt a célt. Az országot 12 éve vezető Orbán Viktor világhírnévre tett ugyan szert, az ausztrál politikatudós például több helyen is említi a magyar miniszterelnököt: a Vlagyimir Putyin árnyékában a pecsenyéjét sütögető „kis zsarnokként”. Keane szerint „az új zsarnokság középpontjában az erős állam áll, amelyet eltökélt és akaratos, az alattvalóik manipulálásához kitűnően értő figurák irányítanak. Az új zsarnokság felülről lefelé szerveződik, hierarchikus és függőségi viszonyokat hoz létre”. A demokráciatörténeti kötetből világosan kiderül, hogy az amúgy a világtörténelemben meglehetősen súlytalan és jelentéktelen országok is könnyedén felírhatják magukat a térképre a legnagyobbak, Kína vagy Oroszország mellé. Ehhez a bravúrhoz nem kell más, mint egy erre alkalmas és hajlandó vezető: a demokráciakutató szemével Magyarország Kína és Oroszország mellett az Egyesült Arab Emírségekkel, Törökországgal, Iránnal és Kazahsztánnal rokon állam. Az első ránézésre különböző országokat Keane szerint az köti össze, hogy vezetőik az ellenőrző demokrácia kritikusaiként „akár a rohadó hús felett köröző dögkeselyűk, cinikusan ünneplik a hatalom megosztásának elvén alapuló demokrácia megingását”. 

Mégis mi fán terem az ellenőrző demokrácia?

Ellenőrző demokrácia alatt Keane a demokrácia olyan formáit érti, amelyekben a mindenkori hatalmat ellenőrző parlamenten kívüli mechanizmusok működnek, vagyis amelyekben a demokratikus működést egyszerre biztosítják a politikusok és a politikai eliten kívüli civil szféra. Utóbbiban tömörülő szervezetek és intézmények ellensúlyként szolgálnak a potenciális túlkapásokkal szemben, ilyenek például a választások szabályos lebonyolítását ellenőrző szervezetek, a különböző társadalmi csoportok jogait monitorozó civil és jogvédő szervezetek, de ilyenek a munkavállalók érdekeit képviselni hivatott szakszervezetek is. Keane szerint az ellenőrző demokrácia a 20. század első felének politikai katasztrófái nyomán jött létre, és a manipulatív vezetők hatalomra törését vagy hatalmon maradását hivatott megakadályozni, vagyis nem véletlen, hogy a hataloméhes vezetők első küldetése a civil szféra és a kritikus sajtó elleni hadjárat. 

John Keane: A demokrácia legrövidebb történeteFotó: Balázs Zsuzsanna

A demokrácia korábbi formáival, a részvételi és a képviseleti demokráciával szemben Keane szerint az ellenőrző demokrácia legfontosabb vívmánya, hogy már nem csak néhány közösségi fórum, például az oktatás és az egészségügy rendezésében vállal szerepet, hanem az élet minden területén felvállalja a demokratikus viszonyok megteremtésének feladatát. A korábbi demokráciatípusok többnyire magánügyként tekintettek például a háztartás hatalmi dinamikáira, a nőkkel való bánásmódra éppúgy, mint a munkásokkal, más gyarmatosított társadalmi csoportokkal vagy még korábban a rabszolgákkal való bánásmód kérdéseire. Az ellenőrző demokrácia viszont korábban nem látott mértékben tette lehetővé a társadalmi hatalom birtokosainak nyilvánosság előtti megmérettetését kicsiben és nagyban, a családon belül és a parlamentben egyaránt. Így vált a demokrácia iránt elkötelezett politikák központi kérdésévé például a szexuális visszaélés, a nemi vagy etnikai alapú diszkrimináció, a hajléktalanság, a fogyatékkal élők társadalmi helyzete, a tiltott adatgyűjtés vagy az állatok bántalmazása.

A magyarországihoz hasonló államberendezkedést Keane olyan fantomdemokráciának írja le, ahol a közvéleménykutató intézetek, a választási kampányok, a hívők tömegfelvonulásai és az esetleges engedetlenség mérésére alkalmas egyéb eszközök teljes fegyvertárával működtetnek egy látszólag demokratikus alapokon működő társadalmat, amelyben különböző társadalmi osztályok, köztük a legszegényebbek támogatását tudják tartósan elérni. Ezekben a rendszerekben

„a vagyon, a pénz, a jog és a választások mind ezen viszonyok fenntartására szolgálnak, ahogy az is, hogy a média állandóan a népről és a nemzetről, illetve az ezeket fenyegető felforgató elemekről és külső ellenségről beszél. (...) Magyarország, Kazahsztán és Törökország példája (...) figyelmeztetnek rá, hogy az ellenőrző demokráciát lépésről lépésre, szinte észrevétlenül is le lehet bontani kormányzati eszközök segítségével.” 

A legrövidebb történet alapvetései

A képjegyzékkel és tárgymutatóval együtt is mindössze 260 oldalnyi demokráciatörténet hozza, amit első ránézésre ígér: tömör és még így is meglepően alapos. Olyannyira, hogy Keane – a már említett ellenőrző demokrácia terminus technicus bevezetésével – újradefiniálja a demokrácia fogalmát és kategóriáit, talál teret, hogy más teoretikusokkal vitatkozzon, korszakokon átívelő összefüggésekre irányítja rá a figyelmet, és a világ leginkább kutatott demokráciája, az athéni demokrácia körüli mítoszokról is igyekszik lerántani a leplet. Mint mondja, kötetével nem titkolt célja, hogy „az olvasóban csodálatot ébresszen a demokrácia iránt (...), ugyanakkor nagyon is igyekszik tekintettel lenni a témát övező illúziókra és előítéletekre, és ellentartani annak a veszélynek, hogy a történelemből egy nagyszabású szemfényvesztést teremtsen.”

Keane arra is megpróbál választ adni, mi a demokrácia legbelső lényege. Eszerint a demokrácia

  • megkérdőjelezi a jó szándékú diktátorokról és bölcs zsarnokokról való beszéd érvényességét
  • kérdőre vonja az önkényeskedőket, 
  • a hatalom birtokosaival szemben a gyöngék oldalára áll, 
  • feltételezi, hogy létrejöhet a mainál nagyobb egyenlőségen alapuló világ, 
  • jóléttel kecsegtet,
  • arra buzdítja az embereket, hogy a maguk sokféleségében éljenek egymás mellett,
  • szellemisége nem tűri, hogy egyetlen férfi vagy nő ellenőrzés és felelősségre vonás nélkül uralkodhasson embertársai vagy a földi erőforrások felett.

A demokrácia színeváltozásai

Kötetében Keane három nagy demokráciatípust vázol fel, amelyek részben egymásra épülve követik időben egymást. A demokrácia naiv formáját, az ókori részvételi demokráciákat követi a Keane szerint első gyökereit a 12. században eresztő, majd egészen a 20. századi világégésig tartó képviseleti demokráciák korszaka, míg végül megjelennek a mai ellenőrző demokráciák. Keane a típusokról szóló külön fejezetek mindegyikében kitér a hataloméhes vezetőkre, akiket az ókori részvételi demokráciák esetében demagógokként, a képviseleti demokráciák fejezetében populistákként, az ellenőrző demokráciákról szóló utolsó részben pedig zsarnokokként aposztrofál. Az athéni Periklész, vagy az Argentínában a 19. század végén hatalomra kerülő Juan Manuel de Rosas egyaránt a demokráciára végzetes csapást mérő politikusokként tűnnek fel, akik miatt a demokrácia visszafordíthatatlan károkat szenved, és rövid úton elbukik. Ennek a kivédésre már az ókori Athénban is komoly óvintézkedéseket hoztak: a magas rangú tisztviselők korlátozott időt tölthettek a pozícióikban, ha pedig valaki ennek ellenére is túlságosan népszerűvé vált, szavazáson, egyszerű többséggel akár száműzhették is a városból. 

A demokrácia egyébként, mint azt Keane hosszan fejtegeti, korántsem athéni találmány volt – a démosz szó eredete 7-10 évszázaddal Athén felemelkedése előttre, a mükénéi civilizáció időszakára vezethető vissza. A részvételi demokrácia első modelljei a mai Szíria, Irak és Irán területén alakultak ki, a népgyűlések intézménye az emberiség legősibb városaiban, Larsza, Nippur, Ur, Babilon és Uruk területén jelent meg először, és a szír-mezopotámiai királyok kezét volt hivatott megkötni. Ez magyarázhatja, hogy Athénban a demokrácia miért nem volt olyan népszerű, mint azt az utókor hiszi. Az államról előszeretettel értekező Platón például egyáltalán nem támogatta a demokratikus berendezkedést, mert amellett, hogy úgy vélte, hogy az szükségszerűen a türannoszok felemelkedéséhez vezet, a demokrácia többi athéni ellenzőjével együtt a csőcselék uralmát látta benne. Keane szerint az ókori hozzáállást egyszersmind jól jelzi, hogy „a kratosz ige, amelyből a demokratia szó létrejött, az ellenállhatatlan erőre, a dicsőséges, többnyire kifejezetten erőszakkal elért győzelemre utal”.

Nyelvében él a demokrácia

Arra is terjedelmes nyelvészkedés révén jut Keane, hogy a demokráciatörténet második hosszú felvonása, az általa képviseleti demokráciának nevezett szakasz éppúgy nem a modernizáció szülötte volt, ahogy a részvételi demokráciában sem az athéni polgárok korszakalkotó újítását köszönthetjük. 

„A történészek hagyományos válasza szerint a képviseleti demokrácia (...) lényegében egy gyakorlati megoldásként jött létre arra a problémára, hogy miként lehet felelősségteljesen gyakorolni a hatalmat egy jelentős kiterjedésű államban vagy birodalomban, ahol az állampolgárok nem tudnak személyesen is kellően nagy számban részt venni a közgyűléseken” 

– írja az ausztrál politológus Harold Laski brit közgazdásszal, Karl Marx német filozófussal, Carl Schmitt német jog- és politikatudóssal, valamint David Runciman brit, Francis Fukuyama amerikai politikatudóssal egyszerre vitatkozva. 

Keane szerint a választások nyelvezete a képviseleti demokráciák összetett evolúciójára utal. A választójog angol eredetijét, a franchise szót a 13. századi jelentéséig követi vissza, ami akkor még a privilégium volt, ma pedig a társasági jog terminológiáját gazdagítja. A főszámlálás intézményét bebetonozó poll szó holland és germán eredetét is említi, míg a candidatus, azaz jelölt megnevezést a Római Köztársaságig vezeti vissza. Akkoriban azokat a fehér tógába öltözött politikusokat jelölte, akik a ruházatukkal jelezték, hogy a népgyűlés tagjává kívánnak válni. 

„Több évszázaddal az athéni demokrácia bukása után az Atlanti-régióban különböző helyeken és időkben ismét virágzásnak indult a népgyűlések intézménye. A Római Birodalom vezetői rendszeresen tartottak contionesnek nevezett nyilvános találkozókat (...), később közgyűlések szerveződtek a Feröer-szigeteken és Izlandon, a svájci kantonokban, amelyeket szintén az állampolgárok közgyűlései kormányoztak (...), azonkívül az intézmény az olyan amerikai gyarmatokon is felbukkant, mint például Virginia, ahol az első ilyen önszerveződés a 17. század kezdeteire datálható, és a tehetősebb protestáns rabszolgatartók kezdeményezésére jött létre.”

Akárhonnan származott is, a képviseleti demokrácia alapjaiban különbözött az athéni részvételi demokráciától, azzal ellentétben ugyanis hangsúlyozottan megjelent benne, hogy „a társadalmon belül igenis léteznek különbségek, és hogy a különböző politikai csoportoknak minden joguk megvan rá, hogy versenyezzenek a saját igazukért”. A többpártrendszeri versengés végül – a fukuyamai tételnek megfelelően – valóban az Egyesült Államokból startolt, és már a demokrácia további modernizációs lehetőségeit, a civil társadalom és a szabad sajtó intézményének a kiépülését és kiteljesedését is magában rejtette. Keane szerint a képviseleti demokrácia minden krónikus betegségével együtt „kifordította a sarkaiból a modern világot: elemi csapást mért az osztályhierarchiára, a férfiak előjogaira, továbbá a politikai gyámkodás és gyarmati szolgaság hagyományára”.

Más kérdés, hogy ennek a csapásnak a gyakorlatban még nagyon sokáig vajmi kevés jele akadt, a demokrácia ugyanis a gyakorlatban továbbra is az uralkodó társadalmi csoport, a fehér, középosztálybeli férfiak találmányának és kiváltságának minősült. Az Egyesült Államok második elnöke, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot aláírásával szentesítő John Adams dédunokája például – a nők, az etnikai kisebbségek és a szegények ellen irányuló kirohanásaiban – még a 20. század elején is arról értekezett, hogy „az általános választójog semmi egyebet nem jelent, mint az ostobaság és erőszak kormányzását”.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: