Dave Chappelle-től Jimmy O. Yangig: az igazán jó stand-up humor fittyet hány a politikai korrektségre
„Az élet lényegében tragédia; a tragédia ellentéte pedig a komédia. (…) A humor elengedhetetlen a sikeres taktikus számára, mert az emberiség által ismert leghatásosabb fegyverek a szatíra és a gúny” – írta 1971-ben Saul D. Alinsky aktivista és közösségszervező A civil szervezkedés ABC-je című könyvében. Bár az amerikai radikális baloldal atyja könyvét nem a stand-up comedyről írta, hanem arról, hogy miként lehet sikeresen társadalmi változásokat elérő mozgalmakat építeni, végső soron a stand up is eszköze lehet a társadalmi változásoknak, de legalább is a társadalom különböző csoportjai közötti elfogadásnak. Alinsky szerint a nevetésben megtalálható „az élet megértésének kulcsa”, a humorérzék pedig „összeegyeztethetetlen bármilyen dogma, bármilyen vallási, politikai vagy gazdasági üdvözítő recept teljes elfogadásával. Szintetizálódik a kíváncsisággal, a tiszteletlenséggel és a képzelőerővel”.
A stand-up akkor működik, ha egyszerre sértő és közben jóindulatú
Abban a pszichológiai kutatások is egyetértenek, hogy a humor fontos a pszichológiai jólétünkhöz, akkor pedig pláne, amikor nehéz és nyomasztó az élet. „[A humor] az a gyógyszer, amire szükségünk van ahhoz, hogy valaki igazat mondjon azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak minket, miközben nagyon vicces” – írta Maxwell J Smith ausztrál humorista és közösségi szervező, az Inconvenient Comedy produkciós társulat egyik alapítója.
Peter McGraw pszichológiaprofesszor, a Coloradói Egyetemen (Boulder) működő Humor Research Lab (HuRL) vezetője 2010-ben Caleb Warrennel, az Arizonai Egyetem professzorával először írt a humor jóindulatú megsértésének elméletéről, hogy megmagyarázza, miért találnak az emberek bizonyos dolgokat viccesnek. Elméletük szerint a komikum a jóindulat és a sértés közötti határponton helyezkedik el: a jóindulatú az ártalmatlan, míg a sértés a társadalmi normák átlépését jelenti. Ez utóbbi persze még önmagában nem vicces; ahhoz, hogy ez humorrá váljon, az is szükséges, hogy az emberek kiérezzék belőle a jóindulatot. A stand-up tehát akkor működik, ha egyszerre sértő és közben jóindulatú, mert ha a humor csak sértő, akkor az simán rasszista vagy szexista, ha meg csak jóindulatú, az meg unalmas lesz.
A stand-up comedyben együtt lehet nevetni a társadalmi igazságtalanságon
A stand-up humoristák között, főleg az Egyesült Államokban, de más országokban is, az utóbbi időben számos fekete előadó vált világhírűvé, de ázsiai és latino humoristák is feltűntek a színen. A különböző kulturális identitással bíró stand-up komikusok az előadásaikban sokszor saját hibrid identitásukon, bevándorló státuszukon és a befogadó ország társadalmába való beilleszkedésén viccelődnek. A stand-up komikusok a saját történeteiket alakítják viccé, „ugyanakkor hangot adnak az »áldozatul esett hasonszőrűeknek« is azzal, hogy megkérdőjelezik a hatalmi struktúrákat, szembeszállnak a hatalommal, sőt az ellenzékiség és a másság érzésének fenntartásával nem csupán »alávetettnek«, hanem a társadalom aktív szereplőinek is érezhetik magukat az érintettek” ─ írja 2022-ben megjelent tanulmányában Farhan Ahmad, az indiai Akal Egyetem angol tanszékének professzora.
A műfaj egyik úttörője, Richard Pryor a 60-as évek végétől lett Amerika szupersztár komikusa, miután elege lett abból, hogy évekig csak fehérek előtt lépett fel. „Hű akart lenni önmagához és fekete identitásához. És ami a legfontosabb, önmaga akart lenni. A Berkeley-re járt, és a Fekete Párducok, valamint az egyre növekvő ellenkultúra és háborúellenes mozgalmak hatottak rá. (…) Politikai és társadalmi átalakulás örökre megváltoztatta komédiáját - és magát a komédiát is. Azzal, hogy olyan témákkal foglalkozott, mint a rendőri brutalitás, a rasszizmus, a szexualitás, a rabszolgaság és a street culture, az őszinte igazságról kezdtek szólni a fellépései. Apám képes volt arra, hogy a komédiát eszközként használja arra, hogy mások meglássák saját hibáikat és sebezhetőségeiket, és ahelyett, hogy megosztottak lennének, együtt nevessenek” – nyilatkozta a lánya a Time magazinnak 2022-ben.
A viccmesélés részletein múlik, hogy erősödnek vagy épp csökkennek az előítéleteink
Vajon az etnikai vicc oldhatja az etnikai konfliktust? „Inkább azt mondanám, hogy a vicc egyfajta elszólás: rajta keresztül ki tud jönni az, ami a mélyben le van fojtva. És általános értelemben a kibeszélés jobb és egészségesebb, mint a folyamatosan lefojtott gőz” – mondta Fosztó László antropológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa egy 2015-ös interjúban.
A részleteken múlik, hogy erősödnek vagy épp csökkennek az előítéletek és a sztereotípiák. Litkai Gergely magyar humorista egy rádióinterjúban fejtette ki, hogy „amikor viccet mesél nekünk valaki, akkor az kikapcsolja a komoly gondolkodásunkat, és az úgynevezett humoros gondolkodásunk aktiválódik, ami nagyon sok normát zárójelbe tesz. Ilyenkor azt is gondolhatja valaki, hogy bizonyos normák úgy helyesek, ahogy én gondoltam, tehát megerősítheti az előítéleteit, ilyenek például a szexista viccek, ha valaki szőke nős vicceket mesél. De az ellenkezője is bekövetkezhet, hiszen, ha azt látja, hogy hú, hát ők is emberek, mint én, és nekik is vannak gyengeségeik, amiket eddig furcsáknak gondoltam, de erre is megvan a magyarázat, akkor az oldhatja az előítéleteket”.
A stand-up comedy nemcsak egyszerű szórakoztatási forma, hanem a társadalmi kommentárok hatékony médiuma is
„Apám minden ping-pong edzésre elvitt, és minden meccs előtt lelkesítő beszédet tartott nekem. De tudjátok, az ázsiai szülők nagyon őszinték, így minden buzdító beszéd átváltott sértésbe: »Jimmy Jimmy, jól fogsz játszani, oké? még akkor is, ha lassú vagy, még akkor is, ha gyenge vagy és béna leszel«. Miután lediplomáztam, nem akartam pénzügyben dolgozni, szóval odamentem apámhoz és mondtam neki, hogy »Apa, én stand-upot akarok csinálni, én az álmaimat akarom követni«, mire ő azt mondta, hogy »nem! Az álmaikat csak a lúzerek követik. Az arra jó, hogy hajléktalan legyél!«. »Nem, nem, nem, apa, a dolgok megváltoztak, most Amerikában vagyunk, oké? Amerikában azt kell csinálnunk, amit szeretünk«.
A hol saját családján, hol a kirekesztő amerikaiakon viccelődő Jimmy O. Yang tizenhárom éves korában költözött szüleivel Hong-Kongból Los Angelesbe. A bevándorlói létre építő Yang humorára azt mondta egyik rajongója, hogy ő döbbentette rá, hogy „az ázsiaiak mennyire hasonlítanak egymásra, és hogy én mennyire ázsiai vagyok”.
A New Yorkban élő indiai Zarna Garg öt évvel ezelőtt még egy háromgyermekes háztartásbeli anyuka volt. Mint sok hasonló indiai-amerikai humorista, ő is az „indiai néni” (Indian auntie) szerepre rájátszva csinál viccet az indiai-amerikai szülők tipikus aggodalmaiból: Mi van, ha a gyerekük belezúg egy fehér emberbe? Mi van, ha a gyerekük tipikusan amerikai tinédzser módjára lázad? Mi van, ha (kapkodja el a fejét) a gyerekük nem jut be egy Ivy League egyetemre, vagy ami még rosszabb, bejut, de olyan szakot választ, mint a kerámiázás?
A faji alapú „nyugat” és a „másik” közötti posztkoloniális kapcsolat megkérdőjelezésére Afrikában is a virágzó stand-up comedy műfaj az egyik leghatásosabb eszköz. Ma a világ egyik leghíresebb stand-up humoristája, a Dél-Afrikából az Egyesült Államokba kivándorolt Trevor Noah, aki svájci apától és dél-afrikai anyától született Dél-Afrikában, szórakoztató jeleneteken keresztül mutatja be, hogy miként lehet felhasználni a humort az előítéletekkel és az intézményes rasszizmussal való szembenézésre és a feketék és színesbőrűek marginalizálódását fenntartó faji viszonyok megdöntésére.
„A stand-up comedy sokkal több, mint egyszerű szórakoztatási forma; sokkal inkább a társadalmi kommentárok hatékony médiuma – írja Noah Trevor-ról szóló tanulmányában Tekena Gasper Mark, a nigériai Port Harcourt-i Egyetem Színház- és Filmtudományi Tanszékének professzora. – A stand-up comedyk növekvő népszerűsége azt mutatja, hogy a közönség toleráns és szereti azokat a vicceket, amiket más helyzetekben sértőnek és helytelennek tartanának. A stand-up komikusok így teremtenek helyet a faji és identitásbeli párbeszédek számára.” Mark szerint ugyanakkor elgondolkodtató, hogy miért szeretik az emberek, amikor a humoristák nyilvánvalóan faji alapú, de nem rasszista vicceket mondanak, és izgalmas kérdés, hogy miért változtatja meg a humor azt, ahogyan a faji kérdésekre reagálunk. „Ezek a kérdések rávilágítanak arra, hogy a humoristák művészetük révén erősíthetik vagy csökkenthetik a faji identitások hasonlóságait és különbségeit.”
Bödőccsel az élen a politikai stand-up már nálunk is jelen van, de az etnikai humor még nagyon óvatos
A stand-up comedy angolszász hagyományokra épülő 20. század közepi találmány, amely az 1900-as évek elején az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a vaudeville (kabaré, revű) és a music hall (mulató) hagyományaiból nőtte ki magát, aminek ritmusát nem könnyű az angolon kívül más nyelven is megragadni.
Arra, hogy Magyarországon miért nincs igazán etnikai humor, arra több magyarázat is lehetséges. Sok európai országban a komédia évekig bohóckodást vagy szkeccset jelentett, azaz jelmezbe öltözött és karaktert alakított színházi vagy televíziós szereplést – írta pár éve a Guardian a Nagy-Britanniában működő kelet-európai stand-up comedy helyzetéről. Sok új, fiatal standuposnak nemcsak azt kell megtanulnia, hogyan sajátítsa el az előadásmódját, hanem szinte meg kell tanítania a helyi közönségnek, hogy mi is az a stand-up. „A stand-up komikusok első generációja csak 2006-ban indult el Magyarországon – nyilatkozta Nagy Kitti humorista a Guardiannek. – Nálunk a rádiós humornak van hagyománya. A hetvenes években Hofi Géza szkeccskomikus volt a komédia királya. De még mindig előfordul, hogy a közönség egyszerűen nem érti az amerikai vagy angol stand-up stílust. A szexről való viccelődés például még mindig nagyon problémás. Nem veszik jó néven, hacsak nem tudod igazán briliánsan előadni."
És bár Bödőcs Tiborral az élen a politikai stand-up már jelen van a hazai színpadokon, etnikai humor alig létezik, és ami van, az is nagyon óvatos és kicsit sem szemtelen. Sokat elárul a magyarországi romák emancipációjáról és a többségi társadalom hozzáállásáról, hogy nincs igazán olyan roma stand-up komikus, aki a két világ határáról mindenkihez szólni tudna.
Ha a stand-up jelenetek túlságosan politikailag korrektek vagy tényleg rasszisták, akkor nem lesznek viccesek
„Dave Chapelle (amerikai fekete stand-up humorista) úgy vált a világ egyik legismertebb komikusává, hogy egész karrierje alatt fittyet hányt a politikai korrektségre, és folyamatosan mindenből, nemből, rasszból és szexuális identitásból is viccet csinált. »Eszembe jutott egy filmötlet. Hülyén hangzik, de ezt hallgassátok! Kiderül, hogy a földönkívüliek eredetileg a Földről származnak. Egy ősi civilizáció, ami elérte a csillagközi utazást, és több ezer éve elhagyta a Földet. Másik bolygóra mentek, de nagyon rémesen ment ott a soruk, ezért visszajönnek és úgy döntenek, hogy maguknak akarják a Földet. Egész jó ötlet, ugye? Űrzsidók lesz a címe.« Az utolsó fejezet című stand-up est első tíz percében járunk, amikor Dave Chapelle elsüti ezt a viccet, majd a szórványos taps és felháborodás hallatára hozzáteszi: »Ennél rosszabb is lesz, nyugi!« Részben igaza van: ekkor már túl vagyunk egy koronavírusos viccen, és azon a poénon is, hogy gyerekkorában molesztálta egy pap – de nem kell aggódni érte, mert tetszett neki. (...) Mindezek azonban csak bevezetőül szolgálnak, mert a lényeg csak ezután következik: Dave Chapelle az őt ért kritikákra reagálva újra célba veszi a MeeToo, a TimesUp és az LMBTQ+-mozgalmakat. Ezzel pedig akkora botrányt okozott, amelyet karrierje során talán még soha” – írta a Magyar Narancs egy 2021-es cikkében.
És valóban jó kérdés, hogy hol van a határ. Hol illeszkedik a cancel culture (eltörlés kultúrája) a cikk elején már említett jóindulatú sértésekhez? „A jóindulatú sértés szélső végein látszik, hogy az eltörlés kultúrája felütötte a fejét” ─ olvasható Craig Harper pszichológusnak a Cancel culture megöli a stand-up comedyt című írásában. Ha egy viccet sértőnek érzékelnek az emberek, az valószínűleg negatív érzelmek egész sorát, erkölcsi felháborodást és dühöt fog kiváltani. Ha a stand-up comedyt ideológiai szemüvegen keresztül nézzük, olyan vicceket is sértőnek fogunk találni, amikbe a készítők szándékai szerint szorult jóindulat. Márpedig, ha a stand-up jelenetek túlságosan jóindulatúvá válnak, az a veszély fenyegeti őket, hogy nem marad bennük semmi vicces. Mert végső soron a stand-up arról szól, hogy mondjunk ki bármit és sokkoljuk egymást. És aki feláll a színpadra, az minden komoly témából viccet fog csinálni. A humoristának nem az a legfőbb célja, hogy beszámoljon a bevándorló életmódról, hanem hogy megnevettessen. Viszont ha a komikus mindehhez nem elég autentikus, vagy tényleg rasszista, akkor az már úgysem lesz vicces.
A cikk megírásában közreműködött Háberman Dávid.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: