150 éve született Kincsem, a csodakanca
1874. március 17. a legjelesebb dátumok egyike a lóversenyzés történetében. Ezen a napon látta meg ugyanis a magyarországi napvilágot a Kincsem néven törzskönyvezett agyagsárga angol telivér kanca, amely ma is vezeti a galopp szakág győzelmi, illetve veretlenségi világranglistáját. Az 54 versenyéből 54-et megnyerő versenyló teljesítményét nemhogy megismételni, de megközelíteni sem sikerült mindmáig.
A 2006-ban Ausztráliában született Black Caviar 25 startból elért 25 győzelme, illetve a világranglista harmadik helyezettje, a 2003-as évjáratú amerikai Peppers Pride 19-ből 19-es mutatója alátámasztja azt a nemzetközi szakirodalomban általánosan elfogadott véleményt, miszerint a tápiószentmártoni Blaskovich-birtokon felcseperedő Kincsem rekordja jó eséllyel megdönthetetlen marad az idők végezetéig.
Annyi bizonyos, hogy a világ szaksajtójában mindmáig a magyar csodakanca az etalon, amihez a világklasszisnak ígérkező új tehetségek teljesítményét mérik, ahogy az is mindennél többet mond, hogy a mérvadó orgánumok (mint két évvel ezelőtt a brit Racing Ahead) időről időre felidézik „minden idők legeredményesebb” versenylovának páratlan karrierjét.
Napóleon veresége és az exportágazati modernizáció
Meglepő, de a mára megfelelő tartalom nélküli árvalányhajas lózungnak tetsző lovas nemzet jelzős szerkezet bő száz éve még nem számított volna megalapozatlan túlzásnak. Agrártörténeti közmegegyezés, hogy az államalapítás utáni közel 900 évben a lótenyésztés a mindenkori nemzetgazdaság szinte töretlenül prosperáló exportágazatának számított. Beszédes, hogy a mezőgazdasági világstatisztikák szerint a motorizáció 20. századi hajnalán a francia és német után a magyarországi lóállomány volt a legnagyobb Európában az Uraltól nyugatra, és hatodik az Oroszország, az Egyesült Államok és Argentína által vezetett globális listán. Ebben az időszakban évente akár a 60 ezret is elérte a külföldön értékesített, elsősorban nem igavonásra, teherszállításra, hanem hadi, polgári vagy sport, illetve versenyzési célra használt hátas- és fogatlovak száma.
A hasonló nagyságrendben exportáló reformkori ménesbirtokosok szintén az üzlet reményében kezdtek az elsők között érdeklődni a Bonaparte Napóleon felett aratott 1805-ös waterlooi győzelemben kulcsszerepet játszó angol telivérek iránt.
A brit szigeteken őshonos, gallowaynek nevezett, szívósan gyors kelta póni és a legendásan acélos, kitartó és festői küllemű arab, illetve berber és szíriai lovak keresztezéséből az 1700-as évek elején kitenyésztett, angolul english thoroughbred horse néven ismert fajta tenyésztése több szempontból is kecsegtető befektetésnek számított. Az 1687-ben, Buda ostroma után hadizsákmányként Angliába került Byerly Turk, az 1700-ban Aleppóban vásárolt Darley Arabian, valamint a marokkói szultán által az 1710-es években eredetileg a francia XIV. Lajosnak ajándékba küldött, ám a tengeri szállítást igencsak megsínylő, csonttá soványodott állapotban kézen-közön mégiscsak a ködös Albionba vergődő Godolphin Arabian alapító ménekre visszavezetett fajtát máig az 1791-től vezetett General Stud Book méneskönyvben tartják nyilván – szigorúan csak a leszármazottak egymás közötti pároztatását elismerve.
Tudható, hogy az alapító mének egyenes ági utódait a könnyű lovasságaikat modernizáló hadseregek mellett már a 19. század első harmadában is szakmányban vásárolták a kontinens tehetős anglománjai, akik a brit társasági módi szerves részét képező vadászlovaglások és falkavadászatok úri divatjának kívántak hódolni.
A trendet viszont az olyan sokadik generációs ménesbirtokosok diktálták, mint amilyen a magyarországi úttörők egyikének mondott gróf Hunyady József volt, aki az 1810-es évek elején a szigetországi szabályok szerinti futtatásokat rendezett a felvidéki Ürményben.
A gróf Széchenyi István és báró Wesselényi Miklós által rendezett, egyre népszerűbb síkversenyekből aztán 1827-re megszületett a társasági eseményként rendszeresített lóversenyzés társadalom- és gazdaságjobbító intézménye, amely a szabadságharcot követő évtized pangását követően az 1860-as évekre újra felvirágzott, a telivérfuttatás és -tenyésztés pedig ismét jelentős anyagi haszonnal kecsegtetett.
Magas lóról
A verhetetlen Kincsemet azonban elsősorban egy tenyésztői műhibának, és nem a Magyarországot az 1867-es Kiegyezést követően a világ élvonalába emelő kapitalista mentalitásnak köszönheti az utókor.
Blaskovich Ernő tápiószentmártoni nemesember 1859-ben édesapja után jelentős vagyont örökölt, így megengedhette magának, hogy Angliából importált, kiváló származású angol telivérekből álló kancatelepet tartson fenn, biztosítva a falkavadászat-specialisták utánpótlását. Az ilyen fajtájú hátasok ugyanis köztudottan a legjobbak a kitartó és gyors vágtát igénylő rókaüldözésben, mivel tenyésztésük a nyilvános versenybeli kipróbáláson alapult, amely során a legjobbak, azaz a leggyorsabbak és legkitartóbbak jelöltettek ki arra, hogy utódokat fedezhessenek, illetve kanca esetén ellhessenek.
A valóságot vállaltan csak nyomokban tartalmazó 2017-es, Herendi Gábor rendezte Kincsem film főszerepét alakító színésszel szemben igencsak mélynövésű Blaskovich állítólag azért is kezdett telivértenyésztésbe, mert a fajta egyedeinek többsége akár több arasszal is kiemelkedett az akkoriban a nemesség által kedvelt temperamentumos, a városi promenádon és a falkavadászatokon egyaránt kiváló kis termetű arab fajtákból és azok keresztezett utódaiból álló magyar lópopulációból.
A korban megszokottaknál jóval magasabb ló volt a herceg Eszterházy Pál ozorai ménesében született Waternymph is. A magyar lóversenyvállalatot a rendszerváltás előtt hosszú éveken át igazgató Fehér Dezső Az angol telivér Magyarországon című 1990-es kötete szerint a mén „futott ugyan, nyert is párszor, de nem mutatott különös kvalitást, hacsak azt nem, hogy módot adott Blaskovichnak arra, hogy a hátáról nézzen le a vadászatokon összesereglett úri népre”.
Szentmártoni véletlen
A mai lovasemberekhez hasonlóan a tápiószentmártoni telivértenyésztő is azt vallotta, hogy ráfizetés az a kanca, amelyik nem ellik évente egy csikót.
Az Osztrák-Magyar Monarchia tisztikarának lóutánpótlására 1853-ban Kisbéren alapított ménesben ez idő tájt két nagynevű mén is fedezett, nevezetesen az angol királyi ménesben nevelkedett Buccaneer és nála majd tíz évvel fiatalabb, de szintén Viktória királynő istállóiból kikerült Cambuscan. Blaskovich viszont nem tartott csillagászati áron beszerezhető apaállatot, ezért kénytelen volt kancáit a kiválasztott ménhez utaztatni. A jószemű tenyésztő az 1876-ban Epsomban magyar tenyésztése okán világszenzációnak számító módon Angol Derbyt nyerő Kisbér apjaként ismerté vált Buccaneert nézte ki, a kortársak és az utókor szerint is a legjobb mént választva.
Csakhogy valami félrecsúszhatott az adminisztrációban, mert a Waternymphfel vasúton Kisbérre küldött uradalmi intéző, kivagonírozva a kancát állítólag azonnal sürgönyzött, hogy sajnos az áhított apaállat „előjegyzési naptára” betelt, és abban az évben egészen egyszerűen fizikai képtelenség vele csikót csináltatni.
Hogy ezután mi történt, nem pontosan tudható: a Vecseklőy Ferenc-féle 1985-ös, Ló és ember című könyvben az szerepel, hogy a kisbéri méneskari tisztek keverték el a dolgot, a hazai lovaslegendárium és számos szakmunka azonban azt állítja, hogy végül maga Blaskovich döntött – pontosabban belenyugodott, hogy kancája az agyonfavorizált Buccaneer helyett a kevésbé ismert Cambuscantól fogott csikót.
Eladathatatlan világverő
Az igazságot ma már lehetetlen kideríteni, a lényeg, hogy 11 hónappal a fedeztetés után megszületett Kincsem. Majd' másfél évre rá, a szokásos őszi Blaskovich-féle árverésen már eladásra kínálták a hosszú lábú, kissé ormótlan, inkább soványnak, mintsem izmosnak mondható, agyagsárga színű állatot. Mint azt az egykorú források, egyebek mellett az efféle eseményekről 1857-es alapítása óta beszámoló Vadász- és versenylapok című újság is feljegyezte, 1875 őszén ilyen nevű csikó nem kelt el Tápiószentmártonban. Vagyis Kincsem a gazdája nyakán maradt.
Tudni kell, hogy az angol telivérek a lótársadalom legkorábban érő fajtájához tartoznak. Míg a sima futásnál bonyolultabb mozgásokat, másfajta izom- és vázrendszert kívánó díjugratásban, díjlovaglásban kedvelt különböző, telivér felmenőkkel is rendelkező, legalább két vérvonalat képviselő félvéreket 3-3,5 éves korukban, a fogathajtásban használatos, barokkos lipicaiakat pedig csak négyévesen érdemes munkára fogni, addig a telivérek már kétévesen versenyeznek. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a telivérektől már kamaszkorukban felnőtt teljesítményt követelnek. Egy átlagos lóév ugyanis öt-hét emberi esztendőt tesz ki, legalábbis ami az ivarérettséget, valamint a csontozat és az izomzat fejlődését, fejlettségét illeti. A máig rigorózusan betartott tradíciók alapján 600 naposan, azaz valamivel több mint másfél évesen az évi rendes őszi tenyészszemlén a galoppidomárok szemügyre veszik az adott évjáratot, és kiválogatják a következő tavasszal versenybe állítandó – a szakterminológiában yearlingnek nevezett – egyedeket.
A telivéreknél a fedeztetést, azaz a megtermékenyítést a tavasztól kora őszig tartó versenyszezonhoz kell időzíteni, hogy a 11 hónapos vemhességet követően a csikók zöldre, azaz kora tavaszra szülessenek. Mindezt azért, hogy a versenyszezon március közepi kezdete táján töltsék be a második életévüket, és nyeretlen kétévesként elindulhassanak életük első megméretésén. A korai munkába fogásnak persze nem csupán az évszázados tenyésztés során kialakult – a koraérésben megnyilvánuló – genetikai háttér az oka, hanem az is, hogy a lóversenyzésben jelentős szerepet játszik a pénz.
Angol tréning Gödön
Blaskovich még időben próbált versenylovat csináltatni az első látásra keveset mutató telivérből. Elvitte hát az 1874-ben Gödre költözött, kisebb-nagyobb megszakításokkal 1846 óta Magyarországon élő angol idomárhoz, Robert Hesphez.
Hesp aztán kibontotta a tehetséget. Mint azt a bécsi Sport című hetilap Gödre látogató tudósítói 1876 tavaszán, közvetlenül a versenyidény kezdete előtt írták: „A 15 kétéves közül az igazi versenyló a Cambuscan után Waternymphből nevelt sárga kanca. Mindenben, mindenben csupa kvalitás. Hosszú és mély, száraz és erős, hibátlan lábakon áll – és a gyors munkában nagyon előnyösnek mutatkozik.”
Az angol telivér Magyarországon című kötetben megfogalmazott tanulság szerint
„Kincsem, ha a társainál némileg későbben is, végül mégiscsak beérett: öt szezonban 54-szer állt rajthoz, s egyszer sem talált legyőzőre. S ahogy világra jöttét is a véletlennek köszönheti, később sem segítette a tudatos tenyésztőket: leszármazottai még csak megközelíteni sem tudták eredményeit. Maradt ő megismételhetetlen legendának.”
Kincsem szinte perce pontosan 14 évesen, 1887. március 17-én múlt ki a visszavonultatása után lakhelyének kijelölt ménesben, Kisbéren.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: