Az Intuitive Machines szombaton bejelentette, hogy az Odysseus fedőnevű szonda (avagy az IM–1 misszió Nova-C típusú leszállóegysége) nem élte túl a holdi éjszakát, hiába éri már elég fény a napelemeit.

Az egység február 22-én, kalandos körülmények között landolt a Holdon, amivel több mint 50 év után először tért vissza égi kísérőnkre az Egyesült Államok – ráadásul ezúttal nem a NASA irányította a küldetést, csak segítséget nyújtott az azt végrehajtó magáncégnek. A leszállás után az Odysseus felborult, de ez nem befolyásolta küldetésének célját, vagyis a Hold déli pólusának környezeti vizsgálatát.

A déli pólus (ahová eddig csak az indiai űrügynökség Csandrajáan–3 szondájának sikerült leszállnia 2023 augusztusában) azért izgatja annyira az űrkutatókat, mert a jelek szerint a térségben vízjégkészletek találhatók, amiből ivóvizet vagy akár rakétahajtóanyagot lehet kinyerni – mindkettő óriási segítség lenne a Holdra induló űrhajósoknak.

A szonda február 29-én, egy héttel érkezése után állt készenléti üzemmódba, ekkor kezdődött meg ugyanis a 14 napon át tartó holdi éjszaka. A küldetés irányítói háromhetes szundításra ítélték az eszközt, hogy legyen ideje a napelemeinek egy kis fényhez jutnia, mielőtt esetleg magához tér. De nem tért.

Az Intuitive Machines az X-en jelezte, hogy március 20-án próbálták meg újra felvenni a kapcsolatot az egységgel, ám ez nem sikerült (hozzá kell tenni, alapból egyhetes működésre tervezték, így jóformán csak a csodában bízhattak a houstoni cégnél), így hivatalosan is véget ért a küldetés.

A vállalat szerint az Odysseus lemerüléséig több mint 350 megabájtnyi tudományos és mérnöki adatot, valamint képet továbbítottak a Földre a holdszonda műszerei. Ezek kielemzése még zajlik, de valószínűleg nagy segítséget jelentenek majd a cég következő, IM–2 missziójának előkészítésében.

A következő küldetésnek még nincs kitűzött dátuma, egyelőre annyit lehet tudni, hogy 2024 utolsó negyedévénél előbb semmiképp sem indul el. Ebben a körben valószínűleg újra megpróbálkoznak majd azzal, hogy a leszállás közben felszínre eresszék a landolást külső nézetből rögzítő kamerát (ez az IM–1 esetében sikertelen volt), de a hasznos terhek között ott lesz egy apró ugráló egység, amely mélyebb krátereket is fel tud fedezni, valamint egy olyan eszköz is, amely a Holdat érő kozmikus sugárzást méri, hogy rájöjjenek, hogyan lehet megvédeni az égitestre érkező űrhajósokat a veszélyes sugárzástól.

A Shackleton-krátert célzó IM–2 misszió során továbbá a NASA PRIME–1 nevű kísérletének végrehajtását is tervezik, amelynek része a TRIDENT nevű jégfúró is. Ez körülbelül egy méter mélyre képes a holdfelszínt borító regolit alá fúrni, és a helyszínen ki is tudja vizsgálni, hogy a felhozott minták tartalmaznak-e jeget vagy vizet.