Kínzó kérdésre adtak választ a Yorki Egyetem kutatói: megfejtették, hogy a középkorban melyik halfajta volt a legkedveltebb, sőt, azt is, hogy hogy melyik időszakban kedvelték jobban a part közelében fogott halakat, és mikor tolódott át a hangsúly a nyílt tengeren történő halászatra. A kutatás eredményeiről a kutatók a Fish & Fisheries halügyi szaklapban számoltak be a „Findig the right plaice at the right time: Multi-molecular analysis of flatfish reveals historical catch habitats” címen (a plaice négy lepényhalfaj összefoglaló neve, és valljuk be, nehéz lehetett ellenállni a szóviccnek. Nem is sikerült).

Katrien Dierickx, a tanulmány vezető szerzője szerint 350 hal maradványait vizsgálták. A kutatók a brit mellett francia, belga és holland helyszíneken is dolgoztak, a leletek vizsgálatából pedig azt is ki tudták deríteni, hogy pontosan milyen fajta lepényhalat fogyasztottak, és azt is, hogy hol fogták a halat.

A sima lepényhal

Mint kiderült, a tizedik század előtt leginkább a part közelében, esetleg folyókban vagy folyótorkolatokban halásztak, később viszont már messzebbre merészkedtek, a legkedveltebb halféle pedig a sima lepényhal volt.

Ennek több oka is volt, elsősorban persze a megnövekedett kereslet: a böjtös napok és a városok növekedő népessége miatt egyre több halra volt szükség. Az édesvízi készletek épp emiatt kezdtek kimerülni, ezért is lettek népszerűbbek és hozzáférhetőbbek a tengeri halak: míg a tizedik század előtt főleg a kolostorokban fogyasztották őket, később szélesebb körben is elterjedt a halevés. Érdekes, hogy a doveri nyelvhal milyen kiemelt figyelemben részesült, Dierickx szerint ezt a fajtát kizárólag szerzetesek fogyasztották, valószínűleg ünnepi alkalmakkor.

Michelle Alexander, a Yorki Egyetem régészprofesszora szerint a kutatás azért is fontos, mert egy olyan időszak halászatáról szól, amiről nincsenek kimutatások – viszont éppen a középkorban futott fel annyira a hal népszerűsége, hogy ez már nyomot hagyhatott a halászott fajokon is. A történelmen mindenképpen nyomot hagyott, Brian M. Fagan történész szerint ugyanis tulajdonképpen a böjt és a húsevés tilalma vezetett odáig, hogy a halászok egyre bátrabban merészkedtek ki a tengerre, és végső soron a jelentősebb földrajzi felfedezések is az európaiak haléhségének voltak köszönhetők.