Az összetevők titkos receptúrája miatt lehet minden korábbinál gyorsabb a párizsi olimpia atlétikapályája
Kettő százalék – gyártója szerint ennyivel „gyorsabb” a XXXIII. nyári olimpiai játékok atlétikai pályája minden korábbi, így a 2021-ben rendezett tokiói viadalon használt verziónál is. Tény, hogy a párizsi Stade de France – a hagyományokkal szakítva lila színekben pompázó – küzdőterén sorra dőlnek a futó-, ugró- és dobószámok olimpiai- és világrekordjai, ám hogy pontosan mennyi is az annyi, azt a nemzetközi sportsajtó szerint bajos volna számszerűsíteni.
A svéd rúdugró Armand Duplantis 6,25 méteres magasságon, illetve az amerikai sprinter Sydney McLaughlin-Levrone 50,37 másodperces idővel női 400 méter gáton elért új világcsúcsaihoz ugyanis elsősorban az emberi teljesítőképesség határait legálisan feszegető, a legújabb biomechanikai kutatások eredményei mellett a mesterséges intelligenciával turbósított, valós idejű mozgáselemzéseket is alkalmazó edzésmunka kellett.
A rekorddöntésben azonban a közeg, vagyis a különleges összetételű és felületű pálya kétségtelenül szerepet játszik – legalábbis Szabó Gábor, az Eurosport atlétika-specialista főszerkesztője szerint. A veterán sportújságíró a 2 százalék valóságtartalmáról ugyan nincs teljesen meggyőződve, de arról igen, hogy a párizsi legalább ugyanolyan gyors, mint amilyenek a 2021-ben rendezett tokiói olimpia vagy a tavalyi budapesti világbajnokság pályái voltak, „máskülönben az atléták már a versenysorozat első napjaiban reklamáltak volna”.
Defektfoltozó, labdaragasztó kezdetek
Amikor 1948-ban az észak-olaszországi Alba városában Edmondo Stroppiana a Mondo (olaszul: világ) nevet választotta a családi vállalkozásának, aligha sejtette, hogy a defektes abroncsok vagy lukas labdabelsők reparálására szakosodott műhelyéből alig három évtized alatt az elitatléták csúcsteljesítményeihez igazított pályákat gyártó világcég válik.
Ferruccio és Elio, a cégalapító fiai az 1960-as években kezdtek speciális gumifelületekkel kísérletezgetni – kamatoztatva az abroncsgyártást is forradalmasító torinói autóipar technológiai fejlesztéseinek eredményeit. A mára közel ezer főt foglalkoztató vállalatcsoporttá terebélyesedő Mondo S.p.A első atlétikai pályája az 1976-os montreali olimpián debütált.
A Mondo pályái a kezdettől több gumit használnak a felületekhez a szokásosnál, valamint a gépjárművek abroncsaihoz hasonló vulkanizálás, amellyel minden más eljárásnál hatékonyabb teszik szilárddá és ellenállóvá pályáik borítását.
A folyamatosan fejlesztett, pontos arányait tekintve szabadalmi titkosítással oltalmazott receptúrával szemben az tudható, hogy a pályák alapját levegőbuborékokkal teli rétegek alkotják, amelyek némi rugalmasságot biztosítanak ugyan, de még így is betonkemények – olvasható a patinás amerikai Sports Illustrated terjedelmes összeállításában.
Fizikai 1x1
A keménysége mértékét tekintve a sérülésveszélyesség határain épphogy belül maradó szerkezeti szilárdság azért követelmény, mert a hobbifutóknak az ortopédiai szakirodalomban ajánlott puha kocogósávokon képtelenség volna akár csak a kvalifikációs időeredményeket is teljesíteni. Az ilyen pálya sokat elnyelne abból a kinetikus energiából, amelyet a futó- és ugrómozgásával „állít elő” a sportoló, és amelyet cipőjének szöges talpán keresztül „fejt ki” a talajra.
És annak ellenére, hogy az anatómiailag tökéletesen illeszkedő, az acélhoz hasonló rugalmassággal rendelkező kevlár betétek némileg azért csillapítják a földet érés és az elrugaszkodás során fellépő erőket, a laikusoknak elképesztően feszes Mondo-pályák finoman szólva sem kímélik a mozgásszerveket. Az elitatléták nem véletlenül próbálják meg a felkészülésükkel, táplálkozásukkal és a legújabban a jégfürdőről elhíresült regenerációs praktikáikkal kompenzálni a versenyek során fellépő ízület-, izom- és íngyilkos erőket.
A Párizsban 17 ezer négyzetméter összterületet kitevő pálya ugyanakkor csak a szerkezeti szilárdságában hasonlít a betonra, szemben ugyanis az azon kialakuló filmszerű vízréteggel, a Mondo a sportolók szerint esőben sem válik csúszóssá – dacára annak, hogy az állítólag 2 százalékos gyorsulásért felelős, a korábbiaknál is magasabb szintű felületi tapadásának ára, hogy a minimális lejtés ellenére úgy tűnik, foltokban itt-ott meg-megáll rajta a víz.
Kapcsolódó cikk a Qubiten:
