Samuel Henshall brit filológus 1764-ben vagy 1765-ben született a cheshire-i Sandbachban egy boltos fiaként. Egyházi karrierje nem kifejezetten jelentős, íróként sem alkotott annyira maradandót, hogy emiatt túl sokan emlékeznének rá, viszont alighanem ő volt az első azok között, akit dugóhúzóval temettek el. Ez a klub valószínűleg egyébként sem számlál túl sok tagot, neki viszont jó oka volt a csatlakozásra: ő találta fel a szerszámot. Vagy legalábbis ő szabadalmaztatta 1795-ben, ami már csak azért is megdöbbentő, mert eddigre sem a bor, sem a dugó nem számított már újdonságnak.

Az ember azt hihetné, hogy Henshall ezzel egy csapásra dúsgazdag lett, azt ígérte ugyanis, hogy zseniális találmánya még a legkeményebb, leginkább beszorult, sőt, még a rohadó dugót is könnyűszerrel kihúzza a palackból, de ez, úgy tűnik, senkit sem érdekelt különösebben, ezért a feltaláló egész életében anyagi nehézségekkel küzdött. 1807-ben hunyt el, jelentős adósságot és számos dugóhúzót maga után hagyva.

Annak ellenére, hogy a legkorábbi szabadalom az ő nevéhez fűződik, valószínű, hogy a dugóhúzó 1795-re már rég elterjedt – csak épp nem kizárólag palackbontásra használták, illetve nem arra találták ki. Henshall viszont elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy létrehozza a valóban dugóhúzásra kitalált dugóhúzót, és ezzel olyan őrületnek nyisson utat, ami sok tíz- vagy százezer dolláros hobbivá fajulhat. Egy eredeti Henshall-dugóhúzó például elképesztő árakon lelhet gazdára az ínyenc gyűjtők között, a londoni Christie’s aukciósház pedig rendszeresen rendez árveréseket kifejezetten dugóhúzókból. Ezek olyan népszerűek, hogy már a katalógusok is viszonylag komoly összegekért találnak gazdára, nem is beszélve a témával foglalkozó szakmunkákról, amikből az egyszerű földi halandó legnagyobb meglepetésére több tucatnyi akad, és persze egyik drágább, mint a másik. Pedig még dugót se lehet velük húzni.

A csavaros eredet

No de honnan jött a dugóhúzó? Nyilván abból az igényből, hogy ha valamit egyszer bedugaszoltak, pláne a bort, azt előbb-utóbb ki is kellene bontani, de a történet persze nem ilyen egyszerű. A bor sok ezer éves fennállása alatt a dugók és az üvegek is sokat változtak: a parafából készült dugót egyes leletek tanúsága szerint már a Krisztus előtti 5. században is alkalmazták, de úgy tűnik, hogy csak ritkán. A borkészítők és -kereskedők egyik legfőbb ellensége a levegő volt, ez ellen pedig minden rendelkezésükre álló eszközzel próbáltak védekezni – az egyiptomiak kóccal, levelekkel és agyagdugóval, a görögök gyantával és agyaggal, a rómaiak pedig gyakran parafával és gyantával. Stephen J. Gendzier történész a Gastronomica 2001-es számában még ki is egészíti a listát: a görögök a gyanta mellett gipsz, vulkáni hamu és ezek keverékével is kísérleteztek, hogy ne romoljon meg a bor.

A korai gyantás dugóknak utóéletük is van: Ian Tattersall és Rob DeSalle borszakírók szerint az antik borok íze a mostani görög retsináéra emlékeztethetett. Egyvalami viszont közös volt a korai dugókban: dugóhúzó nem nagyon kellett hozzájuk, nem is ütötték be őket annyira az edénybe vagy amforába, hogy ne lehessen őket kézi erővel kihúzni – a levegő kizárásáról viasz, agyag vagy valami hasonló anyag gondoskodott. A Római Birodalom bukása után a parafa használata a borkészítésen és -palackozáson kívül is visszaszorult, Pedig komoly szükség lett volna rá: a parafa mindmáig az egyik legjobbnak tartott dugó borospalackok esetén, bár Caro Feely borszakíró szerint a használata erősen visszaszorulóban van (a Wine: The Essential Guide to Tasting, History Culture and More című könyve 2015-ben íródott, és már ekkor is a csavarzáras módszer komoly előretöréséről számolt be, ez a trend mára még tovább erősödött, odáig, hogy a brit fiatalok nagy része már azt sem tudja, hogy mire jó egyáltalán a dugóhúzó).

Az uniformizálás varázsa

A dugózást az üvegek, amforák és egyebek különbségei sem segítették elő. Ahány üveg, annyi forma, az ipari palackozás 17. századi fejlődéséig pedig nemcsak a palackok, hanem a dugók is megbízhatalanok voltak. Ami azt illeti, a palackok csak a 19. század végén értek el a hőskorukhoz, amikor már viszonylag olcsón és jó minőségben lehetett előállítani őket. Gendzier szerint a jó borok iránti kereslet már korábban is megjelent (persze, hiszen a bortörténészek szerint a borhamisítók már Görögországban és az ókori Rómában is felbukkantak), de a palackos érlelés a tizenkilencedik század előtt reménytelen volt: nincs dugó, nincs jó palack, nem csoda, hogy hogy dugóhúzó sem volt.

Gendzier szerint a borosüveg csak a tizennyolcadik század vége felé nyerte el többé-kevésbé végleges formáját: ekkor találták ki, hogy az italt palackban, fektetve is lehet szállítani, de ekkor még a dugót zsineggel vagy bőrszalaggal rögzítették az üveg nyakához. A dugó egy része itt még kilógott a palackból, nem volt szükség dugóhúzóra. Az igazi dugó megjelenésére egyes elméletek szerint egészen 1703-ig, a Methuen-egyezmény létrejöttéig kellett várnia a világnak.

xxxxxxxxxxxxxx

Olcsó bor = dugóhúzó

Az egyezmény Anglia és Portugália között köttetett, ami szerint Portugália vámmentesen juthat angol gyapjúhoz, Anglia viszont kedvező áron vásárolhat bort az országból. Ezzel Anglia járt jobban, mert így megnyílt előtte a legnagyobb portugál gyarmat, Brazília piaca is, de enélkül valószínűleg sosem született volna meg a dugóhúzó sem. Sőt, a dugó sem, hiszen a sok borral kezdeni is kellett valamit, például elszállítani, ezt pedig a korábbi körülményes palackozási módszerrel nem lehetett biztonsággal megtenni anélkül, hogy tönkremenjen az áru.

Jött hát a nagy ötlet, a dugók és palackok uniformizálása. A palacokokat fektetve volt érdemes szállítani, és így a római idők óta elfeledett parafadugók is újra szerephez juttattak: biztonságosabban zártak, mint a korábbi megoldások, fektetve történő tárolás esetén pedig a bor maga nedvesítette a dugót, így gondoskodva arról, hogy nem jut levegő a borhoz, és nem ecetesedik meg. Ez vezetett a portói feltalálásához is, amikor a portugál borászok rájöttek, hogy kis mennyiségű brandy hozzáadásával tartósabbá tehetik a bort, a magasabb alkoholfok és a dugó együttes hatása még hosszabb tengeri utakon is élvezhetővé teszi majd a terméket.

Igen ám, de ha tömegtermelésbe kezdenek, ráadásul dugóval, ki fogja majd kibontani a bort? Az első hivatalos dugóhúzóig még jó kilencven évet kellett várni, márpedig Gendzier szerint eddigre már a drágább boroknál hétköznapinak számított, hogy a palackba teljesen bele legyen ütve a dugó – azt kézzel már nem lehetett kihúzni. A szerző szerint az angol dugóhúzónak megfelelő korabeli „cork-scrue” Nicholas Amhurst egy 1724-es versében már meg is jelenik; a költő szerint minden olyan úriembernél van ilyen, aki szereti a hegy levét, de hogy ki találta ki, azt senki sem tudja, mindenesetre ódába kellene foglalni a nevét.

Ezt minek szabadalmaztatni?

Nem véletlen, hogy a valódi feltaláló neve homályba vész. Valószínűleg itt, ahogy a konzervnyitó esetében is, a kereslet ugyan megelőzte a kínálatot, de ez senkit sem érdekelt különösebben. A sors különös fintora, hogy Henshall ugyanabban az évben szabadalmaztatta a dugóhúzóját, mint Nicolas Appert a maga konzervjét – a konzervnyitóra pedig egészen 1855-ig kellett várni. Legalábbis arra, hogy szabadalmaztassák, addig szuronnyal, puskával, baltával, akármivel is kinyitották. Hasonló lehetett a helyzet a hosszabb utakra felkészített, szorosan ledugózott borokkal is, csak itt az eredeti célszerszám nem a szurony volt, hanem egy „gun-worme” nevű, eredetileg a muskétákba ragadt ólomgolyók eltávolítására szolgáló spirális szerszám, amit 1681-ben már ismertek is. Ezzel magyarázható, hogy Amhurst idején már létezett ilyesmi, és az is, hogy Henshall a maga szabadalmát, ami igazából csak az első bejegyzett szabadalom a borosdugó eltávolítására, úgy írta le, hogy olyan egyszerű, hogy csodálja, hogy senki másnak nem jutott eszébe.

Sokra nem is ment vele, viszont elszabadította a dugóhúzó-cunamit: egy Thomason nevű birminghami iparos 1802-ben egyenesen négyféle dugóhúzószabadalmat jegyeztetett be, amelyek közül a legtöbb addigra valószínűleg már ismert volt. Azt nem lehet tudni, hogy Henshall modelljének volt-e előképe, vagy csak a hagyományos, T alakú dugóhúzót használták, fegyverkarbantartásra. Thomason már több sikerrel járt a dugóhúzóiparban, mint Henshall, a feljegyzések szerint több mint 130 ezer általa gyártott eszköz talált gazdára, csak az ő életében. Mondani sem kell, a Thomason-féle modellek is aranyáron kelnek el a mostani aukciókon. Akkoriban sem volt rossz üzlet dugóhúzót gyártani, amit az is jól mutat, hogy miután Henshall szegényen, bár dugóhúzókkal együtt hunyt el, 1908-ig csaknem 350 dugóhúzó-szabadalmat fogadtak el csak Angliában, és ekkor még nem is beszéltünk a szintén gazdag német dugóhúzó-hagyományról.

A francia a pokolban is francia

A franciák viszont nem akartak lemaradni az angolok mögött, így Gendzier szerint a 19. század fordulójára egymást érték a tömeggyártott dugóhúzók, gyakran reklámcéllal, és az olaszok mellett a francia márkák is beszálltak a versenybe. Ezt végül valószínűleg mégis a svájciak nyerték meg: a klasszikus, 1897-es svájci bicskában a penge, a csavarhúzó, az ár és a konzervnyitó mellett már szerepelt a dugóhúzó is (az ősmodellen, az 1890-esen még nem volt rajta). Azt, hogy nem változnak nagyon az idők, jól mutatja a francia hadsereg jelenleg rendszerben lévő zsebkése, a CAC is: hiába a taktikai külső, az üvegtörő, a fogazott penge és az Armée Française felirat, azért csak ott van rajta egy dugóhúzó is, amit már nehéz eladni muskétatisztítónak. Az, ami: bort lehet vele bontani. Hiába, egy francia a pokolban is francia.

És hogy mi szükség még a dugóhúzóra? Könnyen lehet, hogy az embernek neadjisten dugót kell húznia, de még számtalan haszna lehet – a svájci bicskán például az, hogy meg tudja tartani azt a kis csavarhúzót, amit direkt ebbe találtak ki. Ezen kívül még jó lehet egy csomó mindenre, amire akár nem is számíthatunk, de nem is lesz szükségünk: a legendás p-38-as konzervnyitóhoz hasonlóan például böködhetünk is vele dolgokat, mi baj lehet belőle. Vészhelyzetben viszont sört is lehet vele nyitni, sőt, ha van egy beragadt muskétagolyónk, arra is jó. Az nem lehet véletlen, hogy Gendzier szerint a korai dugóhúzók hordozhatók voltak, ahogyan az sem, hogy ez az egyik legtartósabb szerszám a svájci bicskákon: akármi is van, egy pengére a sajthoz és egy dugóhúzóra a borhoz bizony szükség van, hiszen úriember bicska nélkül a kertkapun se, ugye.