A szkíták talányos eredetére derít fényt a szibériai Tuvában feltárt 3 ezer éves sírhalom
Legalább két és félezer éve, az ógörög Hérodotosz görög-perzsa háborúkról írott munkája óta a történetírás egyik megfejtetlen talánya a szkítának nevezett indoiráni nyelvet használó népcsoport eredete.
A lovasnomád harcmodort tökélyre fejlesztő, a nyugat-eurázsiai és kelet-európai síkságokat uraló, a közel-keleti és kisázsiai birodalmakat is megsarcoló szkítákról szóló feljegyzések, régészeti feltárások és archeogenetikai kutatások alapján rekonstruált eredettörténetet a Fekete-tengertől keletre elterülő Ponto-Kaszpi sztyeppig sikerült visszavezetni, megtalálva a viszonylag távoli, de markáns rokonságot a gödörsíros kurgánok népével és az általuk létrehozott jamnaja kultúrával.
Az Antiquity folyóiratban a napokban megjelent tanulmány szerzőgárdája azt állítja, hogy az eddig feltételezetteknél sok ezer kilométerrel keletebbre lehetett a szkíta őshaza – írja a Heritage Daily.
A németországi Max Planck Geoantropológiai Intézet égisze alatt működő kutatócsoport az Oroszországi Föderációhoz tartozó dél-szibériai Tuva tagköztársaság területén folytatott ásatásai nem várt eredményre vezettek. A Tunnug 1 néven jegyzett, a legkorszerűbb kormeghatározás módszerekkel az időszámítás előtti 9. századira datált lelőhelyről előkerült rendkívül gazdag leletegyüttes csaknem teljes egyezést mutat a már ismert, de jóval későbbi szkíta sírok alapján leírt tárgyi kultúrával.
A kutatók szerint a szibériai lelőhelyről előkerült sírmellékletek, és a korabeli elithez tartozó személlyel együtt eltemetett 18 feláldozott ló maradványai egyértelműsítik, hogy a mai Tuva területe az eurázsiai lovasnomád népek őstörténetét meghatározó régió lehetett. Annyi már az első kutatási eredmények fényében biztosnak látszik, hogy a lovak mai értelemben is elképesztő mértékű és földrajzi léptékű mobilitást biztosítottak a velük való együttműködést kultúrává fejlesztő népeknek.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: