„Mi a legjobb védelmi stratégia Amerika számára? […] A Szovjetunió összeomlását követően az Egyesült Államok bármilyen lehetséges riválisával szemben annyira erős volt, hogy bármelyik ellenfelét azonnal le tudta volna győzni […]. Ez a világ elmúlt. Az »egypólusú pillanatnak« vége. Ez mindenekelőtt Kína felemelkedésének köszönhető. […] Ennek következményeként annak vagyunk tanúi, amire széles körben a »nagyhatalmi versengéshez« való visszatérésként hivatkoznak.”

Elbridge Colby: A megakadályozás stratégiája (The Strategy of Denial, 2021)

Amennyiben szeretnénk megérteni azt a logikát, amely a 2025-ben hivatalba lépett amerikai kormányzatot, Donald Trump elnök adminisztrációját vezetheti, érdemes egy kicsit eltávolodni az Európa-központú szemlélettől. Az alábbi írásban Sz. Bíró Zoltán február végén megjelent, a Lend-Lease programról írt kiváló cikkéhez szeretnék néhány kiegészítést fűzni, ugyanis bár annak Európa-fókusza abszolút érthető és alátámasztható, szerintem érdemes az amerikai álláspont megértéséhez még két tényezőt figyelembe venni.

Az első gazdasági jellegű: a szerző cikkében kiemelten kezelt Lend-Lease program utóéletének megítélését érdemes lehet egyvalamivel kiegészíteni. 1948 áprilisában elindult az a Marshall-tervként (is) ismert program, amely Európa szerencsésebb felének újjáépítését tűzte ki célul, és amely nem kizárható módon hozzájárult egyfelől a multilaterális kereskedelem kiépüléséhez, illetve a termelési szűk keresztmetszetek felszámolásához, másfelől pedig kinyitotta a programban részt vevő országok piacait az Államokból származó termékek előtt, és növelte azoknak az USA-ba irányuló exportját is.

Ha az Egyesült Államok Távol-Kelet felé fordulását nézzük, talán nem elhanyagolható egy katonai jellegű kiegészítés megtétele sem. Az „öreg kontinensről” nézve talán hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy a 2. világháború európai hadszíntere csak az egyik kiemelt földrajzi területét képezte a szövetségesek hadműveleteinek. A másik hadszíntér a csendes-óceáni volt, amely már csak földrajzi okok miatt is más jellegű, és – mivel a tengeri hadviselés többe kerül a szárazföldinél – eredendően költségesebb hadviselést vont maga után. Kicsit önkényesen kiemelt adatok: az 1944. júniusi, normandiai partraszállás során 2510 amerikai katona vesztette életét, míg az európai partraszállással nagyjából egy időben zajló csendes-óceáni műveletben (ebben az értelemben: az aktuális, Saipan szigetére történő partraszállás következményeként) 3100. Utóbbi esetben az amerikai összveszteség, tehát a megölt, megsebesült vagy eltűnt katonák aránya a támadóerő húsz százalékára rúgott.

Ahogy azt Sz. Bíró Zoltán is írja cikkében: „Most viszont Trump az ukrajnai háborút csak regionális konfliktusnak látja”. Érdemes hát megnézni, milyen okok húzódhatnak meg a jelenlegi Trump-adminisztráció lépései mögött, és milyen tervezési gondolkodás vezetett el hozzájuk.

Mindehhez nulladik lépésként az szükséges, hogy az érthető okok miatt bennünk lévő Európa-centrikusságot elfelejtsük, vagy legalábbis háttérbe szorítsuk, és a megértés vezette empátiával próbáljunk fordulni az amerikai fél logikája felé. Megjegyzem, a továbbiakban leírtak egy racionális (politikai) döntéshozatali modellt feltételeznek. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy véleményem szerint egy még mindig szuperhatalomként bemutatható ország saját önérdekéből fakadóan nem engedheti meg azt, hogy ne fordítson erőforrásokat politikai ciklusokon átívelő stratégiai, hosszú távú tervezésre, illetve ennek végrehajtására – maga az Ázsia felé fordulás sem Donald Trumppal, hanem még Barack Obama elnöksége alatt kezdődött.

Az amerikai stratégiai tervezés jobb megértéséhez érdemes egy gondolatmenet erejéig visszatérni az első Trump-adminisztrációig. A 2017–2021 közötti amerikai külpolitikát az a nagyhatalmi versengés határozta meg, amely a cikk elején olvasható idézetben szerepel, és amelynek alapja az volt, hogy az Egyesült Államok képes két legnagyobb riválisával, Oroszországgal és Kínával egyszerre felvenni a kesztyűt. Ez volt az a vezérfonal, amely politikai szempontból a 2017 novemberében közzétett Nemzeti Biztonsági Stratégiában megjelent, és amely többek között a közép-európai térséget kiemelt területté tette Washington szemében: a Három Tenger Kezdeményezés mögötti amerikai (puha) támogatás is ide vezethető vissza. És ez volt az a politika, amelynek alapját – nyílt forrásokból nem visszakövethető okokból – egy, a magyar fordításban Nyugtalan határvidék címet kapó könyv képezte. A kötet egyik szerzője, A. Wess Mitchell egy ideig Európáért felelős külügyi helyettes államtitkárként segítette a politikai munkát.

Mitchell 2020-ban, egy pentagoni projekt keretében készítette el azt a közel százoldalas tanulmányt, amely alkalmazott történelmi kutatás segítségével kívánta megérteni a nagyhatalmi versengést. Ez az az munka, amely bevezeti a stratégiai sorrendiség (strategic sequencing) kifejezést annak a helyzetnek a leírására, amelyben egy világhatalomnak priorizálnia kell a riválisaival való konfrontációt. Másként megfogalmazva: a tanulmány azt vizsgálja, hogy egy komparatív előnyeiből folyamatosan vesztő világbirodalom milyen lépések megtételével képes (relatív) előnyét megőrizni.

Munkájában Mitchell négy esetet vizsgál: a Bizánci, a Habsburg és a Brit Birodalom, illetve Velence megküzdési stratégiáit. A tanulmányban hangsúlyosan jelennek meg a szövetségkereséssel összefüggő dilemmák – például az, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal járnak a fix szövetségi rendszerek.

A munkát a Biden-adminisztráció alatt – szintén a Pentagon támogatásával – továbbfejlesztették, illetve az eredetire több tanulmányt építettek; az anyagokat a Mitchell és Colby által vezetett Marathon Initiative kutatóintézet fogja össze. Azon túlmenően, hogy az írások nagy része Kínával foglalkozik, a szerzők kitérnek például a katonai képességeknek az USA és az Európa közötti megosztására, többek között abból a szempontból, hogy az miként tudja segíteni az Európában lévő amerikai képességek Kínára történő átcsoportosítását.

Az egyik legfrissebb, 2024 októberében Mitchell által publikált anyag így indít: „Az Egyesült Államok kifut az időből, hogy elkerüljön egy Oroszország, Kína és Irán ellen egy időben vívott, többfrontos háborút. Az optimális stratégia ennek a helyzetnek az elhárítására az lenne, hogy az előttük álló fő veszélyek között sorrendiséget állítunk fel azáltal, hogy még azelőtt megállítjuk Oroszország nyugati előretörését Ukrajnában, hogy Kína kész lenne megtámadni Tajvant. A probléma az, hogy az ukrajnai háború óta eltelt időszakot nem annyira bölcsen használtuk ki, mint ellenfeleink. Ennek következményeként most magasabb valószínűséggel szembesülünk egy olyan többfrontos háború esélyével, mely meghaladhatja azonnali képességeinket a győzelemre.” Az anyag vezérfonala arra az időhiányra, tehát a Kína által jelentett veszély akut jellegére való hivatkozás, amely magyarázhatja a munkáját 2025 januárjában megkezdő adminisztráció egyes lépéseinek sebességét, illetve Kijevvel szembeni politikáját. Az Ukrajnával kapcsolatos álláspont tömör: „Mindezért a diplomáciának arra kell törekednie, hogy egy olyan Ukrajna számára teremtsen feltételeket, amely a lehető legnagyobb területtel bír és gazdaságilag is a lehető legéletképesebb.”

A hosszú távú tervezési–gondolati előkészítési szintet nézve vannak olyan, nyilvánosan elérhető anyagok, amelyek magyarázhatják a jelenlegi Trump-adminisztráció működését. Ilyen például a híres-hírhedt Project 2025, amellyel kapcsolatban komolyan felmerült, hogy arra a jelenlegi fehér házi vezetés épít majd. A Project 2025 Pentagonról szóló fejezetében írtak (Kína [meg]akadályozása; a hagyományos, azaz a nem nukleáris védelmet illetően a szövetségi rendszeren belüli tehermegosztás növelése; az Ukrajna támogatása miatt kiürült amerikai lőszerfelhalmozás kipótlása) nem térnek el gyökeresen a Marathon Initiative anyagaiban foglaltaktól – ezek alapján joggal élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy a fent röviden bemutatott gondolatok ténylegesen végrehajtott kül- és védelempolitikává (policy) válnak.

Ezt a feltételezést folyamatosan érdemes tesztelni. Elemzői-kutatói szempontból a következő időszak egyik legérdekesebb és legfontosabb feladata lehet annak a vizsgálata, hogy a különböző kormányok és kormányzatok képviselőinek nyilatkozataiból le lehet-e szűrni olyan irányt, amely beleilleszthető a Marathon Initative által felvázolt keretbe. A 2025 januárja és március eleje közötti időszakból már lehet ilyeneket találni:

• Ahhoz, hogy az USA a figyelmét Kínára tudja összpontosítani, az aktív „másodlagos” frontokat megnyugtatóan rendezni kell. A Biden-adminisztráció a jelenlegi washingtoni vezetés részvételével zárta le a gázait, a következő „feladat” Ukrajna;
• Keith Kellogg, az Ukrajna ügyéért felelős amerikai különmegbízott a 2025. évi müncheni biztonságpolitikai konferencián egy panelbeszélgetésben elmondta: Washington soha nem beszélt izolacionizmusról. Ez tükrözi Mitchell hozzáállását a stratégiai depriorizáláshoz, amely nem jelenti a korábbi céltól való teljes elfordulást;
• a napi hírek függvényében ugyan cinikusan hangozhat, de Ukrajna újjáépítése és a nagy mennyiségű külföldi tőke beáramlása az országba – legalábbis egy tartós fegyverszünet hiányában – nagy valószínűség szerint nem fog megtörténni;
• a londoni „tettrekészek koalíciójának” létrejötte mind Ukrajna támogatásában, mind pedig az önálló európai védelem kiépítését tekintve előrelépést jelentett;
• brit és francia felső vezetői nyilatkozatok mind a két országnak a védelmi együttműködésben való nagyobb szerepvállalási hajlandóságát, mind a NATO európai tagjai által biztosított nukleáris elrettentést és annak biztosítását érintették. Ez a két terület egyértelműen beleilleszthető a Marathon Initiative 2023. augusztusi anyagába: a briteknek és a franciáknak az európai szintű vezetési és irányítási rendszerben nagyobb mértékben kellene részt venniük, illetve ki kellene bővíteni az európai országok részvételét a nukleáris eszközök tárolását és célba juttatásának lehetővé tételét szolgáló programban, az úgynevezett nuclear sharingben.
• A 2025. évi német választási kampányban Merz támogatta a német–lengyel kapcsolatok szorosabbra fűzését, és sajtóinformációk alapján az irány nincs Tusk ellenére. Az előző bekezdésben említett anyag egyfelől a hagyományos szárazföldi katonai védelmet egy német–lengyel tengelyre bízná, a Mitchell által írt 2024. októberi dokumentum pedig a NATO keleti szárnyát érintő hagyományos védelem vonatkozásában számít nagyon erősen Berlinre.

Közép-Európából nézve véleményem szerint két fő ügyet érdemes követni: az amerikai–német kapcsolatok alakulását, illetve azt, hogy Andrzej Duda lengyel köztársasági elnök meghívását követve Trump ellátogat-e az idén Varsóban megrendezésre kerülő Három Tenger Kezdeményezés csúcstalálkozóra. Ha igen, akkor megnövekszik annak az esélye, hogy a mostani amerikai adminisztráció a közép-európai térséget földrajzi alapon fogja relatíve kiemelt módon kezelni.

Mindezek alapján elmondható, megvan annak az esélye, hogy egyes politikai lépések visszaigazolható módon mutatják egy hosszú távú amerikai tervezés megvalósulását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne merülhetnének fel kétségek az amerikai politikákkal kapcsolatban. Jelen írás két, eddig nem tárgyalt feltételezésre épült:

• arra, hogy a fent felsorolt eseményekhez valós fontossági súlyt párosítottam;
• valamint arra, hogy a hosszú távú tervezési irányok meghúzása és a meghozott politikai döntések között nem „öntik ki a gyereket a fürdővízzel”.

A „gyerek” azonban veszélyben van. A USAID megszüntetésével a Nemzetközi Republikánus Intézet Kínával kapcsolatos tájékoztatási tevékenysége is ellehetetlenült, illetve az Ukrajnában végzett egészségügyi programok is kifutnak a közeljövőben. Az pedig, hogy az Elon Musk-féle Kormányzati Hatékonysági Minisztérium (DOGE) egyes kritikus programokat leállított, szintén komoly problémákat generált. Ezzel együtt gyökeres eltérést az amerikai hosszú távú tervezési iránytól a magam részéről még nem érzékeltem.

Nem relativizálva a fent említett lépések negatív következményeit, azt tényszerűen meg kell jegyezni, hogy 2025. március elején a Trump-adminisztrációban még bőven vannak olyan pozíciók, amelyekre a jelölteket a Szenátusnak jóvá kell hagynia, így az, amit most látunk, még nem teljesen a „végleges” politikai irány. Az adminisztráció feltöltetlensége maga után vonhatja azt, hogy az amerikai politikai elit egyes tagjai ebben a köztes időszakban ki akarják tágítani politikai mozgásterüket. Ne zárjuk ki azonban azt, hogy a rendszer fajsúlyos szereplői ne tudnák ezeket a lépéseket korlátozni: Suzie Wiles fehér házi kabinetfőnök például Musknak az elnökhöz való hozzáférését korlátozta. (Aki Wiles elődeinek munkájának mibenlétéről szeretne olvasni, a The Gatekeepers című könyvet ajánlom.)

A Marathon Initiative fontossága miatt nem elhanyagolható, hogy Elbridge Colby az adminisztrációban védelempolitikáért felelős helyettes államtitkárként folytathatja. Ezen túlmenően írásom logikájának cáfolatát vagy megerősítését a jelenlegi ciklust meghatározó Nemzeti Biztonsági Stratégia szolgáltathatja. Ha ez utóbbi dokumentumban szerepet kap a stratégiai sorrendiség vagy a stratégiai (de)priorizálás bármelyike, akkor annak megszületéséhez nagy valószínűség szerint a Mitchell–Colby által jegyzett irányvonal fajsúlyosan hozzájárult.

Mindezzel együtt is kijelenthető, hogy az amerikai soft power csorbát szenvedett, és a történéseket Európából nézve már az is felmerült, hogy ez a NATO-ra is negatívan hatott – világszerte megtépázva az Egyesült Államok megbízható katonai szövetségesi imázsát. Koncentráljunk újfent az Európán kívüli világra: ezt a feltételezést egy olyan kutatás igazolhatja vagy cáfolhatja, amely például a japán, a dél-koreai, a tajvani, az indonéz és a Fülöp-szigeteki politikai elit a második Trump-adminisztrációval kapcsolatos terveit, nyilatkozatait vizsgálja.

A 2025. január 20. óta eltelt időben Európában turbulens időket éltünk meg, de a történtek nem feltétlenül mutatnak arra, hogy a transzatlanti kapcsolatokat temetni kellene. Az öreg kontinens vállán azonban egyértelműen megnőtt a felelősség – és ebbe beletartozik a Nyugat-Balkán kérdésköre is.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusz hallgatója.