Minden józan megfontolású gyerek életében eljön az a pillanat, amikor meg van róla győződve, hogy neki igazából Old Shatterhandnek, vagy legalább Eke Máténak kellett volna születnie (esetleg Winnetounak vagy Frodónak). Miután az ember rájön, hogy ez a hajó már elment, különböző pótszerekkel próbálja betölteni a tátongó űrt, Henry-karabélyt vesz, medveölőt, mithril-páncélt, kinek mire futja, de ez idővel meglehetősen költségessé válik, ráadásul előbb-utóbb el is kell dönteni, hogy kinek az eszköztárát szeretnénk felhalmozni egy második emeleti kőbányai garzonban, ahol a legnagyobb jóindulattal sem fér el egy ló, egy medveölő és a többi. Egy hobbitméretű mithrilpáncél még elférne, de arra a lakás ára se lenne elég (és akkor az Egy gyűrűről még szó se volt).

Elsősorban erre a problémára ad csattanós választ a tomahawk. Tomahawkja Winnetounak és Old Shatterhandnek is volt (nem is beszélve Old Firehandról és Sam Hawkinsról), és ezzel a névsor még nem ér véget, ugyanis fokos néven valami nagyon hasonlót forgatott a Tenkes kapitánya és Buga Jakab is. Egy ilyen névsorhoz csak a hülye nem akarna csatlakozni, de az sem mellékes, hogy egyetlen eszköz beszerzésével legalább hat legyet ütünk egy csapásra.

És persze az is igaz, hogy akármekkora hülyeségnek is tűnik, egy tomahawk valójában egészen hasznos a ház körül, például szinte mindent tud, amit egy másik amerikai legenda, a csodálatos P-38-as konzervnyitó. Sőt, még többet is: az elmélet szerint a nálunk csak turistakonzervnyitóként ismert technikai csoda állítólag onnan kapta a nevét, hogy pontosan 38 szúrással lehet vele kinyitni egy konzervet, nekem a teszten nyolcvanöttel sikerült – egészen biztos, hogy a tomahawkkal nem lenne szükség ennyi ütésre hozzá.

Eke Máté tomahawkja

Vagy szúrásra: ahogy fokosból, úgy tomahawkból is számtalan fajta létezik, bár az közös bennük, hogy a baltaszerű résszel átellenes oldalon több modellen is akadhat tüske (mint a tűzoltóbaltáknál) vagy kalapácsfej (vagy semmi, ahogy az a „trade" tomahawkok esetében előfordult Amerikában). Az is közös bennük, hogy a fej könnyedén eltávolítható a nyélről, legalábbis hagyományosan: a Tenkes kapitányában Eke Máté „Pityik őrmester zubbonyába bújt, és felövezve magát labanc módra, fokosfejét zsebébe süllyesztve, gyors léptekkel Gyűd felé indult”.

Hasonlóan könnyen szétszerelhető szerszám volt a tomahawk is: ahelyett, hogy a fejét kiékelték volna, a magyar fokoshoz hasonlóan a felfelé vastagodó nyélen szorult meg használat közben, ez azonban elsősorban nem a rejthetőség miatt volt érdekes, hanem azért is, mert jobb híján a fej külön is alkalmas volt a használatra, nagyjából úgy, mint egy eszkimó marokkés, az ulu. A Tenkes kapitányában (a sorozatban) Buga Jakab felülről húzza rá a fejet a fokos nyelére, ami miatt valójában az első lendítésnél elszállna a fej, de nem kell a kákán is csomót keresni, az amerikai tomahawkoknál is volt, amit a fejszéhez hasonlóan kiékeltek, és lemondtak a változatos felhasználás előnyeiről.

Épp emiatt fontos különbség a fokos és a tomahawk között az, hogy míg az előbbinek szélesebb a pofája, az utóbbinak keskenyebb, így önmagában is alkalmas nyúzásra, háncsolásra és finomabb famunkákra is, igaz, nyél nélkül nem olyan kényelmes használni. A tomahawk másik gyakran emlegetett előnye, hogy ha a nyele eltörik, a fej magában is elég hozzá, hogy egy új nyelet lehessen faragni vele.

A fokosokat most hagyjuk is: hiába vonzó az indián-magyar rokonság elmélete, nem valószínű, hogy a két fegyver ugyanazt az utat járta volna be, bár ahogy az evolúcióban, így a fegyverek történetében is előfordul a párhuzamos fejlődés. A könnyebbséget az adja, hogy míg a fokos eredetét szinte lehetetlen lenne megfejteni (Kínától a magyarokon át a szlávokig elterjedt az idők során), a tomahawk, ahogy ma ismerjük, újdonságként érkezett Amerikába. A hasonlóságok miatt csábító lenne akár azt is feltételezni, hogy magyar gyökerei voltak, de úgy tűnik, hogy a magyarázat (nem túl meglepő módon) az angol tengerészeknél keresendő.

A bunkótól a baltáig

Úgy tűnik, hogy a tomahawk egy mindenestül fúziós fegyver, illetve eszköz, amit az amerikai őslakosok már a fehérek megjelenése előtt is ismertek, de mivel nem ismerték a fémmegmunkálást, ezek jobbára csak fából készült bunkók voltak, néha egy kőpengével kiegészítve, illetve néhány esetben kőbalták, bunkó és általában tüske nélkül. Az eredeti fegyver ceremoniális célokra és mások fejének betörésére kiválóan alkalmas volt, de olyan mindenes szerszámnak már kevésbé, mint a későbbi tomahawk – ennek ellenére faragásra és finomabb munkákra is használták a szerszámot, mármint azt, aminek volt egyáltalán (kő)pengéje.

Ezeket hajítani nem nagyon lehetett, illetve nem volt érdemes, ennek ellenére a cseroki törzs tagjai állítólag mesteri módon vadásztak tomahawkkal, amit akár harminc láb távolságra is el tudtak dobni úgy, hogy leterítsenek egy állatot. A későbbi acélfegyverekkel már ez is könnyebb lett valamivel, de a westernfilmek ellenére sosem volt igazán jellemző, hogy így használják a fegyvert, aminek az elterjedéséhez az is kellett, hogy az európaiak cserealapként bőven hozzanak belőle az Újvilágba.

Az új tomahawk annyira hasznosnak bizonyult, hogy a legtöbb területen át is vette ezt a nevet: az algonkin indiánok és más törzsek sem a bunkót hívták már így, hanem a kisbaltaszerű eszközt, amit aztán nagy valószínűséggel a telepesek is átvettek tőlük. A témával több amerikai nyelvész és antropológus is foglalkozott, és természetesen nem jutottak dűlőre vele: William H. Holmes antropológus 1908-ban teljesen elveszett az etimológiában és abban, hogy mikor mire alkalmazták a szót, William R. Gerard ugyanabban az évben és ugyanabban az antropológiai lapban (American Anthropologist) pedig azt állította, hogy egy idő után már szinte kizárólag a vágóeszközre (baltaszerűségre), és nem a zúzófegyverre mondták, hogy tomahawk.

A gerillák fegyvere és a boarding axe

Sőt, nemcsak a nevet, hanem az eszköz használatát is: a telepeseknek és a katonáknak szükségük volt egy tartalék fegyverre, valamint egy olyan többfunkciós eszközre is, amivel elboldogulhattak, ha más éppen nem volt kéznél. Házat ezzel nem építettek, de szükség esetén tűzifát lehet vele vágni, igaz, a keskenyebb pofa miatt nem épp erre a legjobb, gallyazni viszont bámulatosan lehet vele. Dwight C. McLemore amerikai harcművész-történész szerint a gallyazáson kívül jó volt táborépítésre, nyúzásra és harcra is, de szerinte a leginkább akkor tündökölt, amikor a pionírok elöltöltős pisztolyai és muskétái csődöt mondtak, ugyanis az erdőben a gerillaakciókhoz sokkal alkalmasabb és sokoldalúbb volt egy tomahawk, mint egy rövidebb kard, amit az angolok általában maguknál hordtak.

Az imént hivatkozott Gerard szerint az őseredő a 17. századi angol „boarding axe” lehetett, a fegyver, amit a hajósok ahhoz használtak, hogy átugorjanak a megtámadott hajókra, ott köteleket és embereket vágjanak le vele, és aminek azért volt szakálla, hogy a pallóba be lehessen akasztani, és azért volt vékonyabb, mint egy hétköznapi balta, mert így ajtók felfeszítésére is alkalmas volt.

A könnyebb fej és a hosszabb nyél miatt nagyobb lendületet is lehetett vele venni, aminek később McLemore szerint nagy hasznát is vették az erdőben, ahol hiányzott a fej súlya, viszont a baltaszerűség a maga (akkorra már rövidebb) nyelével kényelmesebben volt hordható, és a rajtaütéseknél fontos volt a gyorsaság is. A hasonlóság odáig terjedt, hogy az Erie Tengerészeti Múzeum gyűjteményében található boarding axe-ot „tomahawk” néven vették nyilvántartásba a tizenkilencedik században, amikorra már a valódi tomahawkok és a hajósbalták is jóval kevésbé voltak elterjedtek, mint amikor az eszköz készült.

Bóvli és felszerelés

A forma viszont terjedt és fejlődött: a fokon található tüske helyén a korai modellekben semmi sem szerepelt, később visszatért a tüske, vagy akár egy kalapácsvég, ami kiválóan alkalmas volt táborveréshez. Később megjelent a westernekből ismerős tomahawk-békepipa is, aminek a fejében egy kis tűzteret alakítottak ki, ez leginkább indiánoknak készült, ahogy az első olyan modellek is, amiket rossz minőségben és nagy mennyiségben gyártottak Sheffieldben, hogy becseréljék őket szőrmére vagy más javakra az őslakosokkal.

Douglas Edward Leach amerikai történész szerint a tomahawk már az első indián háború (1609) idején is elterjedt felszerelésnek számított (olyannyira, hogy a háborúról írott könyvének is a Flintlock and Tomahawk címet adta). A tomahawk aranykora valamivel később, a francia és indián háború (1754-1763) idején köszöntött be, amikor Robert Rogers rangereinél már az alapfelszereléshez tartozott, és McLemore szerint ezt és a bowie-t sokkal többet használták a harcokban, mint a tűzfegyvereket. A fegyver a Rogers által megfogalmazott 28 pontban is szerepel, és fontos szerepet kap az alakulat által kedvelt rajtaütések végrehajtásában, ráadásul akkor is jól jött, ha épp nem fegyverként akarták használni, hanem csak a tábor körül. Az erdőben emellett könnyebben és csendesebben is lehetett mozogni vele, mint egy karddal.

Bár sokoldalúbb eszköznek bizonyult, mint egy kard (pláne mint egy indián bunkó, amiről a nevét kapta), azért nem volt mindenre egyformán jó. A tomahawk (az eredeti és az európaiak által Amerikába szállított is) státuszszimbólumnak számított, a fegyverként szinte teljesen használhatatlan, de azért a menő pipa-tomahawkok pedig már 1700 környékén megjelentek, amikor még javában szolgálatban álltak a valódi eszközök. Ezeket is tömegesen gyártották, és az üzlet mellett a diplomáciában is fontos szerepük volt: a tárgyalásokon azt üzenték velük, hogy ha nem szívják el a békepipát, az egyébként legfeljebb díszfegyvernek jó tárgyat igazi fegyverként forgatják majd. Némi nehézséget okoz, hogy az európai források nagyrészt mindent letomahawkoztak, ami hasonlított a baltára vagy eredetileg a harci bunkóra, így sokan így emlegettek mindent, amit az indiánok használtak és hasonlított egy fejszére, de a zűrzavar odáig terjedt, hogy maga Rogers is, akinek a felderítői sokat merítettek az indiánoktól, cserébe lefejszézte az általuk használt tomahawkot (a gazdagon adatolt zűrzavarról angolul bővebben itt és itt lehet olvasni).

A tomahawk örök

Az ember azt hinné, hogy egy speciálisan Amerikában kifejlesztett eszköz, amit leginkább az őslakosok és a pionírok használtak, azóta már feledésbe merült, de nem ez a helyzet, és ennek nemcsak a nosztalgia az oka, hanem az is, hogy a tomahawk valójában jó arra, amire kitalálták – vagyis sok mindenre, csak egyik szerepében sem tökéletes. Bushcraft-fórumok tucatjain vitáznak róla, hogy mi is ez a sok minden, de azt azért könnyű megállapítani, hogy a tomahawk nem egy kés, ezért nyilván más dolgokra illik használni, mint egy kést.

Az sem véletlen, hogy máig gyártanak tomahawkot (nemcsak az erre a névre keresztelt rakétát), sőt, az Egyesült Államok egyes különleges alakulatai használják is őket, nagyjából ugyanúgy, mint Rogers rangerei: kalapálnak, ajtókat feszítenek fel vele, és persze állítólag a harctéren is használják (az első és a második világháborúban bizonyítottan megfordultak a harctéren, de Vietnámban, Afganisztánban és Irakban is készültek olyan fotók, amelyeken a katonák – valószínűleg - tomahawkot hordtak maguknál). Eddigre viszont a fegyvert a közvélemény valószínűleg túl barbárnak tartotta volna, ezért a katonáknak megtiltották, hogy a Vietnámban kiutalt mintegy négyezer tomahawkot hazahozzák, vagy különösebben reklámozzák, hogy mire használták őket. Valószínűleg nem túl szép dolgokra: a gyanú szerint az amerikaiak megskalpolták és megcsonkították az ellenséges katonákat, de ahogy a szintén Vietnámban bevetett Agent Orange körül is sűrű a homály, valószínűleg erről sem fog kiderülni semmi.

Mindenre jó, de csak egy kicsit

Kevésbé harcias vizekre evezve: a tomahawkkal nem kényelmes kolbászt vágni, de nem is lehetetlen, ahogy sátorcölöpöt is lehet faragni vele, amit aztán a fokával le is lehet ütni. Nem arra találták ki, hogy az ember a tábortűz parazsán rendezgesse a fát, de nem is lehetetlen, ahogy még vastagabb ágakat is el lehet vágni vele, igaz, ehhez türelem kell. Ha fát kellene hasogatni, arra is jó – nem tökéletes, de ütőfával még mindig jobban működik, mint ha egy kést kezdene el gyötörni az ember.

A legjobb persze az, hogy így az ember valahol egy ligába tartozónak vélheti magát Old Shatterhanddel, igaz, ha megelégszik a Cold Steel-féle, American Tomahawk Company matricával ellátott, egyébként Taiwanban készült termékével, egyrészt csicsakónak néznék a May Károly-féle vadnyugaton, másrészt lesz vele egy kis munkája, mire használható eszközhöz jut, de még ezt is el lehet nézni: a hikori nyélből és 1055-ös szénacélből készült fej valószínűleg még jobb is, mint amivel annak idején megpróbálták lenyűgözni az indiánokat.