Hétfő reggel fél kilenc körül kihalt a Mester utcából nyíló Ipar utca: nincs itt semmi különös látnivaló, leszámítva egy kínai üzletet, egy síkölcsönzőt és két emléktáblát, az egyik szerint Dési Huber István festőművész alkotott itt, a másik szerint itt született Bóka László irodalomtörténész, aki ezután nem túl meglepő módon a gyermekkorát is az Ipar utcában töltötte. De itt van Balázs Bertalan irodagép-műszerész műhelye is: a cégér szerint írógépszereléssel, iratmegsemmisítők javításával, antik írógépek felújításával foglalkozik. Szemközt még egy tábla: csendes függönyvarrás, 9 órától 18 óráig (gondoltam, felcsengetek, de még nem múlt el kilenc óra, meg nem is ide jöttem).

Balázs műhelye a 4/C szám alatt található, kívülről nincs rajta semmi különös, mellette egy rég bezárt bolt, az ablakán Lucky Strike-matricával, nem messze, a sarkon egy viszonylag új építésű lakóház, kávézó, a környék már nem hasonlít ahhoz a tíz évvel ezelőtti képhez, ami még a fejemben volt: lepusztult házak, a Mester utcán pedig minden második üzlet nevében kényszeresen szerepel a mester (csirkemester, zármester, matracmester és így tovább). Itt viszont egy igazi mester rendel: Balázs Bertalan írógépeket és mechanikus számológépeket javít és restaurál. Kölcsönöz is: Analóg Gizi is egy antik Underwoodon írta a naplóját a digitális detox hetében.

Ami mechanikus, azt meg is lehet szerelni

„Ami mechanikus, azt meg is lehet szerelni” – mondta Balázs a két szobából álló, szűkös műhelyben, ahol ennek ellenére írógépek, pénztárgépek és szorzógépek tucatjai kaptak helyet a salgópolcokon, kakukkosórák, régi magnók és egyéb régiségek között. A bejárat mellett balra egy régi alumínium csajkakészlet lóg, jobbra írógépek állnak egy polcon, felettük órák és egy wi-fi router – ahogy Balázs mondja, régen ott faxgép volt, de olyat már legalább tíz éve nem hozott javíttatni senki, ahogy számológép sem járt már egy ideje az Ipar utcai üzletben, pedig korábban, amikor a Postának dolgozott, Balázshoz szatyorszámra hordták a Sharp gépeket („minden ablaknál volt egy”, mondta a műszerész).

Ezek ma már antikvitásnak számítanának, de Balázs valódi antikvitásokkal is dolgozik: 100-120 éves, használatra kész gépek várnak gazdára az üzletben, csak szalag kell hozzájuk. Ez egy szűk keresztmetszet, 13-as szalagot még gyártanak, de a 16-os már ritkaságnak számít, a szervizben is csak maradék van, ha valaki ilyet kölcsönözne, tudja használni. Igaz, itt már a mesternek rögtönöznie is kellett: vett szalagot, levágta, benzines-festékes oldatba áztatta, így legalább ír a gép, de hogy meddig, az majd még kiderül: ezeket általában díszletnek viszik, nem nagyregényt akarnak írni rajtuk. Vannak azért, akik erre is vetemednek: az üzletben több író is megfordult már, akiknek az írógép kényelmesebb, mint a modern billentyűzet, köztük akad egy környékbeli utazó, aki már a harmadikat nyúzza.

Írógép, pénztárgép, számológép

Van, akit a billentyűzet kattogása egyszerűen nem inspirál, és persze van, aki egyszerűen csak megszokta már az írógépet, bár ahogy Balázs mondja, nem valószínű, hogy ezen írnának levelet a NAV-nak. Balázs Bertalannak két végzettsége van: mechanikai műszerész és irodaszerműszerész, illetve postaüzem-mérnök, a cége pedig sokáig hétköznapi munkákat végzett, ha valakinél elromlott a fax, beragadt az iratmegsemmisítő, aztán jöttek az antik írógépek. A műszerész elmondása szerint a sors mostanra úgy hozta, hogy nagyjából az ideje felében foglalkozik modern műszerekkel, a másikban pedig antikvitásokkal – és nemcsak írógépekkel: nemrégiben valaki egy régi pénztárgéppel állított be hozzá, hogy hozza rendbe a feleségének, aki kasszásként egy ugyanilyenen dolgozott. Dokumentáció, tervrajz, sehol; Balázs szerint a gépet valószínűleg német licenc alapján gyártották Magyarországon, de hogy pontosan hogy lehet belőle előcsalogatni, hogy mennyi pénz van a kasszában, a mai napig rejtély. A műszerész eddig egy hetet szánt a megfejtésre, még nem sikerült rájönni.

Az ilyesmi azért még itt sem számít hétköznapinak – talán azért sem, mert egy ilyen pénztárgép van vagy hatvan kiló, talán többek között ezért sem számítanak különösebben népszerűnek a gyűjtők körében. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem (sose lehessen tudni, ugye), hogy azért léteznek-e antik pénztárgépgyűjtők, mire Bertalan óvatosan azt felelte, hogy nem igazán, bár van valaki, akinek a kávézójában van három felújított gép is – azt nem tudja, hogy ettől már gyűjtőnek számít-e. Arra jutottunk, hogy ez bármi másból talán még szegényes gyűjteménynek lenne tekinthető, de antik pénztárgépből azért már nem.

Az írógépgyűjtők tábora

Érdekes módon az írógépgyűjtők tábora is elég kicsi Magyarországon: alig néhányan vannak, akik valóban gyűjtenek, ez inkább a gazdagabb országokra, Németországra, Olaszországra, Amerikára jellemző, de Balázs az írógépes Facebook-csoportban, ahol néha közzéteszi a hozzá került gépekről készült képeket, chilei, argentin és japán gyűjtőkkel is találkozott.

Ő maga gyűjtőnek mondja magát: a javításra-restaurálásra behozott gépeken kívül ócskapiacokon keresi is a régi gépeket, amelyeket aztán felújít, bérbe ad vagy elad, esetleg megtart – attól függően, hogy mennyire keltette fel a figyelmét az adott darab. Amikor kérdezem, hogy hova illik menni írógépvadászatra (egy újabb veszélyes gyűjtőszenvedély szele legyint meg), nem tud kifejezetten írógépes árust mondani, de azt elárulja, hogy nemrégiben a veszprémi bolhapiacon látott nyolc gépet, amiket szívesen megvett volna, de elszalasztotta az alkalmat. Szerinte jó hely még a devecseri és a budapesti Bakancsos is, itt némi szerencsével még akadhat kincsekre az ember, az Ecserin már annyira ki vannak osztva a területek és a szerepek, hogy ott legfeljebb aranyáron lehet bármihez is jutni. Szerencsés beszerzésként említett viszont egy jó 100-120 éves Underwoodot, amin éppen dolgozik: ritkaság, hogy ilyen szép állapotban megmaradjanak a gépen a feliratok, a logók és a szabadalmi számok is.

A nőies Underwood

A két szobából álló műhely, hiába van dugig érdekesnél érdekesebb gépekkel és apróságokkal a kakukkos órától az orosz mechanikus szorzógépig, persze csak a gyűjtemény kisebb részét tartalmazza, a beszélgetés során többször szóba kerül az a bizonyos pince, ahol a donorgépek, az elfekvőben lévő műszerek és egyebek találhatóak. Amikor egy különösen csinos Ideal gép került elő az egyik salgópolcról, Balázs mintegy mellékesen megjegyezte, hogy ebből van neki még valahol vagy hat, de most ezt hozta használható állapotba. Vannak visszatérő kuncsaftjai is: egy fiatalember ígéretes gyűjtőnek tűnik, rajong a gépekért, de vannak cégek, amelyek kifejezetten egy-egy típust bérelnek ki a rendezvényeikre (egy, a többihez képest nem kifejezetten izgalmas kinézetű Mercedesért például rendszeresen bejelentkezik egy bérlő).

Amikor a kedvenc darabjairól kérdezem, Balázs Bertalan nem ad egyértelmű választ: persze, én magam sem tudnám megmondani, melyik bicska a kedvencem, ha már a vesszőparipáknál tartunk, sőt valószínűleg a háromdarabos gyűjteménnyel büszkélkedő pénztárgépgyűjtő sem tudna egyenes választ adni a kérdésre. Végül azért csak szűkíti a kört: az Underwoodokat kifejezetten kedveli, mondja, mert finom, nőies darabok, elegánsak. Egy ilyen finom, nőies darab is van vagy 8-10 kiló, és ez elég sokat elárul a mezőnyről, amiben versenyeznek.

Amerikai dömping

A gyűjtemény nagy része amerikai, de ez nemcsak Magyarországra jellemző: hiába voltak angol gyárak (mint például a leicesteri Imperial), a világot igazából az amerikai gépek hódították meg, itthon is ezek terjedtek el néhány német mellett. A korabeli írógépműszerészek aztán ezekre varázsoltak á-t, é-t és egyebeket, ami csak kellett: Balázs ezeket a módosításokat is megmutatta. Akadnak olyan megoldások is, amiről már nem lehet eldönteni, hogy valaki Magyarországon rakta hozzá a géphez, vagy ez is csak egy lépcsőfok volt az irtózatos mennyiségben gyártott írógépek fejlődéstörténetében.

Maga Balázs Bertalan a szakmájában a piaci igényeknek megfelelően fejlődött: először mechanikus írógépeket javított, táskaírógépeket, asztaliakat, memóriásakat és elektromosokat, aztán jött a többi irodatechnikai fejlesztés, az iratmegsemmisítő, a fénymásoló és a multifunkciós készülékek. Van, amihez ma már nem nyúlna, mert túl idő- és pénzigényes, ezen a területen is már régóta jelen van a specializáció, ő az írógépekben és a szorzógépekben találta meg azt a területet, ami igazán érdekli. Amikor arról kérdeztem, hogy nem sajnál-e eladni egy-egy hosszas munkával felújított darabot, azt mondta, hogy nem mindig, de van, aminél eszébe jut, hogy csak akkor tenné pénzzé, ha nagyon nagy szükség lenne rá, de ez általában elkerülhető.

Egy-egy darab főként addig érdekli, amíg meg nem fejti, ez pedig lehet akár 5-8 év is: amíg van mit tanulni a működéséből és a működéséről. Az sem mindegy, mekkora ritkaságról van szó: minél ritkább valami, annál nehezebb és költségesebb a javítása, ezt pedig itthon nem sokan engedhetik meg maguknak, és mivel a hozzá betérő megrendelők 90 százaléka elsősorban írni akar a gépén, igazán értékes darabok javarészt az amerikai vagy német gyűjteményekben találhatóak meg.

Ez viszont nem jelenti azt, hogy Balázs gyűjteményében ne lennének akár olyan írógépek, amelyekből Magyarországon jó állapotban legfeljebb az az egy adott darab található (itt tegye fel a kezét, aki látott már használható Underwoodot, Imperialt vagy Torpedót!). A jó százéves Remington táskaírógép ugyanúgy működik, mint a valamivel fiatalabb Mercedes, vagy az a Smith Premier Noiseless, amit a katonaság számára fejlesztettek (bizonyára ezért is matt), és amiről azt ígérte a gyártó (mint az a típusnévből is látszik), hogy halálos csendben lehet rajta dolgozni. Ha kórházi zárójelentés elektromos írógépes géppuskasorozatához hasonlítjuk az általa keltett zajt, ez még akár igaz is lehet, talán még egy jó pár évtizeddel korábbi Underwoodnál vagy Remingtonnál is csendesebb valamivel, de noiselessnek aztán végképp nem noiseless (lehet, hogy olyan ez, mint a szemközti csendes függönyvarrás).

Magyarországon szintén egyedülállónak számít a gyűjteményben szereplő japán írógép is, amin több ezer karaktert lehet beállítani: ehhez egy forgó dobon, amin ki is lehet húzni a betűsorokat, meg kell találni a megfelelőt, majd az egyetlen leütést szolgáló gombbal ráütni a kalapáccsal, máris ott van a papíron. A gép irtózatosan bonyolult, nehézkes használni és a műszerész is kísérletezik vele még, de technikatörténeti kuriózumként akármelyik múzeumban megállná a helyét.

Az írógép Balázs szerint egy viszonylag egyszerű mechanikus szerkezet, amit a piac alakított olyanná, amilyen lett: ennek az öröksége az univerzális QWERTZ-billentyűzet is, aminek a számítógép billentyűzetén már nincs különösebb indoka, mégis megmaradt. Azok a fejlesztések élték túl az egyre erősödő írógép-ipart, amelyek kényelmesek és olcsóak voltak: a felhasználók szerették, ha látják is, amit gépelnek (a korai modelleken ezt még nem lehetett látni, a gyűjtemény egyik amerikai gépe például büszkén hirdette, hogy náluk már lehet – de nem lehetett elég jól, ez is eltűnt a süllyesztőben).

A Walthertől a svéd csodáig

Bár mai szemmel – kézzel, fejjel – az írógépek már egy letűnt kor relikviái, azért még lehet őket használni, az már más kérdés, hogy minek és mire, de jó példa az öreg világutazó, aki ezen írja meg az emlékiratait. Balázs másik szenvedélye a szorzógép, leginkább azért, mert ez mechanikai szempontból is kihívást jelent: a masinák iszonyú bonyolultak, most már nagyjából egy karóra is nagyobb számítási kapacitással rendelkezik náluk, viszont épp az összetettségük miatt izgalmasak is. És persze szépek: egymás után kerülnek elő a polcokról a különböző típusok, ezek közül a legfejlettebb egy svéd Facit a negyvenes-ötvenes évekből, ami azért működik olyan csendesen, mert svéd golyóscsapágyak kerültek bele; a Hamann és az egyébként fegyvergyártóként is ismert Walther műszerei a német precizitásról árulkodnak, az orosz Calcorex pedig az orosz találékonyságról, ezek a modellek nagyjából olyan finoman járnak, mint egy kávédaráló, recsegnek és kattognak, de azért működnek, és persze bőven van bennük anyag. Ezeket a műszereket már csak a mechanikai finomságokra fogékony gyűjtők értékelik, még ha nem is használják, és a maguk módján a korabeli technika csúcstermékei; nem véletlen, hogy a Casiót alapító Kasio Tadao eredetileg nem órákat, hanem mechanikus számológépeket akart gyártani, a cég pedig egészen 1974-ig ezt a profilját is megtartotta.

A munkapad melletti beszélgetés után egymás után kerültek elő az írógépek, a számológépek, az asztalról előbukkan az a régi magnó, amit Balázs a legutóbbi piacos látogatásán vásárolt – ez is van vagy negyven éves, a műhely falán a készülék előző típusa lóg egy szintén piacos fémkanna, egy zsebóra és egy régi fényképezőgép mellett. A műszerész a magnót is megjavítja majd, ha ideje engedi, de ilyesmivel már csak hobbiból, saját szórakozására foglalkozik. Véget ér a másfél-két órás beszélgetés, mindenki megy a dolgára, búcsúzóul még megkérdi, melyikünk merre megy; Kun Zsuzsi kollégám, aki most fotózni jött, Buda felé, én csak a közelbe, amíg sétálok egyet, gondolkodom rajta, hogy milyen legyen a cikk. Balázs felvillanyozódik: megvan-e még a Szegedi Paprikacsárda? Nincs, én is emlékszem rá, de már rég bezárt, nincs már meg a másik kisvendéglő sem a környéken. Így múlik el a világ dicsősége, gondolom én magamban, amíg a műszerész visszamegy az antik írógépek közé, én pedig megindulok a rég bezárt csárda irányába a Haller utcán.