George Bumann 21 évesen második helyezést ért el a New York Állami Pulykacsalogató Bajnokságon, amit a zsűri egy csodaszép aranyozott serleggel jutalmazott, egy termetes műanyag pulykával a tetején. Bumann nem véletlenül kötött ki ezen a rangos bajnokságon: vadászként tudnia kellett pulykául, és ha már megtanult, a nagyközönség előtt is bemutatta a tehetségét. A verseny hatására mégsem lett profi pulykahang-utánzó, sőt, a vadászatról is letett, és inkább biológusnak és szobrásznak állt. Később írónak is, ennek köszönhető az angolul tavaly, magyar fordításban idén megjelent Fültanúként a vadonban című könyve.

Ami a bevezetője alapján egyszerre tűnik izgalmasnak és unalmasnak: persze hogy többet hallunk, ha odafigyelünk, minek erről egy bő 350 oldalas könyvet írni? Aztán kiderül, hogy amire általában nem figyel az ember – a verebek csivitelése a bokorban, a cinegék lármája –, az egy külön nyelv, amit meg is lehet tanulni, és nem csak azt lehet kivenni belőle, hogy miről társalognak egymás közt a madarak, hanem azt is, hogy mi történik a tágabb környezetünkben. Erre persze rá is kell hangolódni, ami nem megy magától, de nem is kell hozzá a Yellowstone farkasaival kelnünk és feküdnünk hozzá: elég, ha megtanuljuk dekódolni a jeleket, mármint azokat, amelyeket egyáltalán meghallhatunk. Nem mindegyiket lehet, és ez nem is véletlenül van így: az énekesmadarak vészjelzéseit például a ragadozók egyáltalán nem is hallják, így bizonyára értetlenül állnak az előtt, hogy az addig terített asztalnak hitt etető (például) hirtelen kiürül, mielőtt még nekilátnának az étkezésnek.

Te is lehetsz Winnetou

Valamelyik Winnetou-regényben az indiánok a madarak viselkedéséből jöttek rá, hogy merre menekülnek előlük a gazfickók – és mint Bumann könyvéből kiderül, May Károly itt nem lódított (pedig ez nem állt tőle távol), a madarak (a prérikutyák, a mókusok és így tovább) ugyanis pontosan tudják, hogy mi a helyzet az erdőben, és erről rendszeresen konzultálnak is egymással. Sőt, nemcsak az erdőben, hanem a városban is: Bumann nem is a vadon közepéről indítja a történetet, hanem egy sokak által jobban ismert környezetből, egy városi parkból vagy utcáról, ahol szintén nem érdemes csukott füllel járni, már ha az ember a természetre kíváncsi. Aki viszont állat-ember (vagy ember-állat) szótárt vár, csalódni fog: a dolgok természete már csak olyan, hogy nem lehet a csip-csipet lefordítani arra, hogy „finom ez a napraforgó”, a dolmányos elnyújtott krááákját pedig arra, hogy „valaki már megint becsukta a kukát”, itt ugyanis jóval bonyolultabb kommunikációról van szó, aminek a madarak csak egy kis szeletének számítanak, és még csak nem is feltétlenül a hangról szól. Bumann ugyanis részleges halláskárosultságban szenved, így nem tud csak a fülére hagyatkozni, ha megpróbálja dekódolni a természet jeleit – de nem is kell csak arra hagyatkoznia, ahogyan ezt el is magyarázza a könyvben.

Erdei etikett

Az erdőnek is megvan a maga etikettje, ahogy a sivatagnak vagy a jeges tundrának is. Bumann számtalan példát hoz arra, hogy hogyan kell viselkednünk a vadonban, legyen az akárhol is: Afrikában a madárhang alapján a busmanok tudják, hogy mit jeleznek az állatok (a felhozott példában éppenséggel fekete mambát), a földikutyák pontosan megmondják, hogy milyen veszélyt észleltek, és szinte sosem tévednek (amikor a kutatók azt hitték, hogy egy kutyát tévesen kojotként azonosítottak, és hamis riasztást adtak le, kiderült, hogy nem az állat, hanem az ember tévedett), a madarak pedig azt is meg tudják mondani, hogy honnan kell veszélyre számítani, a riasztást pedig fajtól függetlenül át is veszik egymástól. Sőt, nemcsak fajtól, hanem élőhelytől függetlenül is: a könyvben idézett kutatás szerint az énekesmadarak Afrikában, Ázsiában és Ausztráliában is hallgatnak az amerikai cinkék riasztására. Ha van valami, ami univerzális, az a veszély.

Ha pedig az ember képes dekódolni a jeleket, közelebb kerülhet a természethez is. Bumannak ehhez megvan a kedvenc helye, amit Sitting rocknak nevez, de akármi megteszi: ha az ember kimegy valahova a természetbe, vagy legalább a közelébe, bekapcsolja az érzékeit és kikapcsolja a telefonját, jó eséllyel észrevesz valamit. Ez Bumann példájában egy kojot volt, de akármi más is lehet, a találkozásnak pedig megvan a maga sajátos etikettje: ha az ember nem néz rá közvetlenül az állatra, nem tesz hirtelen mozdulatokat és figyel arra, hogy mikor reppennek fel a madarak, milyen hangot adnak ki, mikor némulnak el és kezdenek csiripelni, már számíthat is rá, hogy mi közeledik felé. Az pedig, aki komolyabban nekilát a vadon megértésének, és nem csak a fülét nyitja ki, még többet profitálhat ebből: egy Bumann által megszólaltatott természetjáró esküszik rá, hogy az általa kidolgozott módszerrel egyenesen a vadon részévé válik, nem ijednek meg tőle a vadállatok, szinte feltűnés nélkül közlekedhet az erdőben, mint egy huszadik szintű elf ranger.

Gyászoló elefántok, üvöltő farkasok

Nem ez az egyetlen meredek állítás a könyvben, de egyik sem vitatható igazán: Bumann felidéz egy történetet, amely szerint egy farkasrezervátum munkatársát az őt kedvelő farkas tíz kilométerről már üdvözlő üvöltéssel fogadta, miközben még csak nem is a saját autójával közelített a területhez, de ehhez hasonlót bárki átélhetett, akinek volt már kutyája vagy macskája, aki türelmetlenül várta haza a gazdáját – de nem két órával az érkezése előtt kezdett toporogni az ajtónál, hanem csak tíz perccel. Egy másik történet szerint egy elefántrezervátum tulajdonosát várták epedve a jószágok, csak lekéste a gépét, erre szépen hazamentek, és a következő gép landolásakor kezdtek csak gyülekezni a házánál, ezt azért már talán érdemes némi fenntartással kezelni – de megcáfolni akkor sem lehet.

A könyv a pulykautánzástól indul, és a természetbe ágyazott emberi létig jut el: nem ad nagy megfejtéseket, de egy idő után átcsap valami önfejlesztő kézikönyvbe, aminek az egyetlen célja, hogy az olvasót visszavezesse a természethez. Nem azért kell kimenni a vadonba, mert szarvast akarunk látni, nem is azért, hogy gombát keressünk, hanem azért, hogy jobban megértsük a benne elfoglalt helyünket és azokat a jelzéseket, amelyek egy töredékét alighanem még egy-két generációval ezelőtt is értette mindenki, mostanra viszont ez a tudás elveszett. A Fültanúk a vadonban nem kézikönyv, nem is valamiféle szektás szöveg, ami megmondja, hogy mi a jó és a rossz, hanem figyelemfelhívás: te is lehetsz elf ranger, akár huszadik szintű is, ehhez meg csak annyi kell, hogy figyeld a természet őrszemeit, a vihar előtti csendet, a nyúl fülének rezdülését és a madarak riasztásait, így jóval kevesebb meglepetés és jóval több élmény ér majd, ha kiteszed a lábad otthonról. Akár csak a közeli parkba is.

(George Bumann - Fültanúként a vadonban - az állatok titokzatos nyelve. Corvina, Budapest, 2025, fordította: Tolvaj Zoltán)