Így uralkodott I. 21-es, a Yellowstone legendás alfahímje

A farkasokra mostanában rájár a rúd: tavaly december elején jelentették be, hogy a Berni Egyezmény Állandó Bizottságának ülésén a farkasok a fokozottan védett kategóriából átkerültek a védett kategóriába, amit nem csak a farkasok mellett kampányoló civilek sérelmeztek, hanem WWF és az IUCN nagyragadozókkal foglalkozó munkacsoportja, az LCIE (Larga Carnivora Initiative for Europe) is.
A döntés bírálói szerint nem tudományos, hanem politikai döntés született, és azzal, hogy az Európai Unió országaiban könnyíthetnek a farkasok kilőhetővé tételén, valójában mindenki rosszul jár: több évnyi konzervációs munka megy a levesbe, miközben a ragadozók és emberek közötti feszültség más, kevésbé agresszív módszerekkel is csökkenthető lenne.
Rossz sajtó
A döntés a kritikusai szerint tudományos érvekkel nehezen indokolható, sőt, árt a farkasok megítélésének is, pedig az elmúlt években egyre többen próbálták felhívni a figyelmet arra, hogy a népmesék gonosz ordasa nem egyenlő a Canis lupussal, ami, ha békén hagyják, a lehető legritkábban támad emberre, és még a háziállatokra sem jelent túl nagy veszélyt, ha gondoskodnak a védelmükről. A nagyragadozó jelenléte ugyanakkor hasznos a fáknak, cserjéknek, a talajnak és az élőhelyén megtalálható vadpopulációnak is.
Ahhoz viszont, hogy az emberek legalább fontolóra vegyék, hogy a farkas mégsem az a tömeggyilkos állat, aki zsenge csecsemőhúson él, amikor éppen nem szorgos kismalacok otthonát fújja el (ahogy azt a Disney után a legendás Green Jelly is megénekelte), valakinek népszerűsítenie is kellett a fajt, vagy legalábbis meg kellett próbálnia elmagyarázni, hogy mégis hogy néz ki és mit csinál egy farkas, amitől az emberek nagy része anélkül retteg, hogy bármit is tudna róla (a WWF adatai szerint Európában az elmúlt negyven évben biztosan nem történt emberhalállal végződő farkastámadás).
A korábbi próbálkozások
Azok sem maradnak ismeretterjesztő anyag nélkül, akik nem olvassák nap mint nap az LCIE közleményeit: az elmúlt években magyarul is egyre több tudományos, ismeretterjesztő vagy épp tudományos-ismeretterjesztő anyag jelent meg róluk. Az egyik legrégebbi persze Farley Mowat kanadai író könyve, a Ne féljünk a farkastól!, ami magyarul Sárközy Elga fordításában már 1976-ban olvasható volt, de erről később kiderült, hogy az író nagyobb részben támaszkodott a fantáziájára, mint amennyire az egy tudományos kutatásról szóló beszámolótól elvárható lenne.
2020-ban jelent meg Elli H. Radinger német ügyvéd, később farkaskutató könyve, A farkasok bölcsessége, ami érdekesnek érdekes, de az, hogy az egyes fejezeteket életmódvezetési tanácsokkal és a bennünk szunnyadó farkasasszony felfedezésével próbálja meg összekötni, szintén nem teszi különösebben hitelessé. Aztán itt van Rick McIntyre, a farkaskutatók farkaskutatója, aki angolul már a hatodik köteténél tart, magyarul viszont csak tavalyelőtt jelent meg tőle az Egy farkas diadalútja, amit tavaly követett a folytatás, az Egy farkas uralkodása.

McIntyre, a farkaspápa
Ha létezik szakértő, akinek hinni lehet farkasügyben, az McIntyre: aki képes zsinórban 6175 egymást követő napot eltölteni a Yellowstone nemzeti parkban farkasmegfigyeléssel, még akkor is farkasszakértővé válik, ha addig nem volt az. A szerző ráadásul biológus, ami persze önmagában még nem garancia semmire: Mowat is zoológusnak tanult Kanadában, és bár az egyetemet nem végezte el, sokat tett a környezetvédelemért, még ha itt-ott kicsit ki is színezte a történeteit.
Ettől McIntyre-nél nem kell tartani, mert a szerzőbe az általam eddig olvasott két könyv tanúsága szerint nem sok fantázia szorult, ami nem is feltétlenül nagy baj, de azért a könyvei nehezebben olvashatóak, mint mondjuk egy Durrell vagy egy Mowat. Szerencsére nem is nagyon próbálkozik a humorizálással, ami viszont a két előbbi szerző egyik legnagyobb erénye.
Nem is antropomorfizálja úgy a farkasokat, mint Radinger (lám, milyen toleránsak, befogadók, és még a telefonjukat sem nyomkodják vacsora közben, mint az emberek!), de ezt a csapdát azért nem ússza meg teljesen – ami valahol érthető is, ha valaki a fél életét a farkasok megfigyelésével tölti.

Érdekes módon az, amit az előző könyvében és az Egy farkas uralkodásában a 21-es alfahímről és a többi állatról ír, nagy vonalakban megfelel Mowat félig fiktív beszámolóinak. Egyébként McIntyre következetesen ragaszkodik az alfahím és az alfanőstény megnevezésekhez, annak ellenére, hogy ezek már nincsenek divatban, és már Dave Mech is inkább szabadulna ezektől a kifejezésektől (ő az a biológus, aki nagy szerepet játszott az elterjesztésükben), ez a lényeg szempontjából mellékes: ennyi erővel abba is bele lehetne kötni, hogy a kölyköket miért nevezték el a kutatók önhatalmúlag Csíkosnak és Nyergesnek. A szent őrült képét az is erősíti, hogy McIntyre az első könyv bevételének nagy részét a Yellowstone alapítványának és a farkasnépszerűsítő programoknak ajánlotta fel, valamint arra, hogy rászoruló gyerekeket utaztathassanak nemzeti parkokba. Szép gesztus, de az eredménye is szép lehetett, ugyanis a szerző összes eddigi megjelent könyve bestseller lett Amerikában. Az előző könyv sikerén, illetve a farkasfalka együttműködésén felbuzdulva egyébként McIntyre a második kötet bevételeinek nagy részét is az Amerikai Vöröskeresztnek ajánlotta fel.
Percnyi pontosság
McIntyre, ahogy az előző könyvében is, itt is ügyel a részletekre: megfigyeléseit pontos dátumokkal látja el, olyannyira, hogy az események idejét gyakran órára és percre lebontva közli (9:32-kor a három farkas az élen utolérte és leterítette a tehenet”; „január 17-én -17 Celsius-fok volt, amikor reggel 6:39-kor elhagytam a szállásomat”; „A 42-es felkapott egy botot, és visszament a kölykökhöz. Azok odarohantak hozzá, azt hitték, hogy elcsenhetik tőle a játékot. 6:46 volt”).
Ennek a legtöbb esetben semmilyen különösebb jelentősége nincs, viszont furcsa módon valahogy hozzáad a könyv hitelességéhez: végül is a szerző tényleg tizenvalahányezer oldalnyi jegyzetet készített a terepmunka során, amihez nyilván kellettek ezek a részletek is. Szerencsére McIntyre alapossága nem merül ki abban, hogy percre pontosan rögzíti a részleteket, ehhez képest talán némileg meglepő is, hogy sikerült a kötet terjedelmét szűk 250 oldalon belül tartani.
A legendás 21-es
A könyv főszereplője a 21-es farkas, a Druid Peak falka alfahímje, illetve a 42-es, az alfanőstény. A 21-es vezetésével a Druid Peak példátlanul nagyra nőtt, a maga 38 tagjával nagyobbra, mint bármilyen ismert falka a világon, maga a vezér pedig kilenc évet élt, ami a duplája a yellowstone-i farkasok átlagéletkorának. Bár McIntyre könyvében az általános farkasviselkedés leírása is érdekes, valójában a 21-es ellopja a show-t.

Persze nem egyedül, hanem falkavezérként, ezért aztán a többiekről is sok minden kiderül, csak éppen az Egy farkas uralkodásának ő a főhőse (ahogy ezt az előző kötetben a szerző kilátásba is helyezte; a későbbi könyvek is egy-egy farkas történetét mesélik el). Ebbe a kötetbe több ábra is került, mint az előzőbe, ami nem válik a kárára, mert a kódszámokba az ember hamar belezavarodik, még akkor is, ha McIntyre általában igyekszik tisztázni, hogy melyik falkataggal milyen rokonságban áll az alfahím.
A kutató farkasok iránti elkötelezettségét (vagy talán visszafogottságát) jelzi, hogy a személyes történetei is hozzájuk, esetleg a kollégáihoz kötődnek: azt, hogy meghalt az anyja, onnan tudhatjuk, hogy néhány napra elhagyta a Yellowstone területét, 2001. szeptember 11-ről pedig hall ugyan, amikor kocsival megy ki egy helyszínre, de rögtön a 911-es kódszámú farkas jut róla eszébe, amely (aki?) később szintén nagy karriert futott be a parkban, és akinek McIntyre a tervei szerint egy külön kötetet szentel majd (ez a weboldalán még az előkészületben lévő könyvek között sem szerepel).
Talán ennek az elvadulásnak is köszönhető, hogy az életközelinek szánt hasonlatok a könyben nem igazán működnek: amikor a szerző az egyik farkast olyan bőrdzsekis vagányhoz hasonlítja, akiért odavannak a csajok a gimnáziumban, az elég furán hat, amikor viszont nem erőlteti meg ennyire meg magát, hanem csak a megfigyeléseiről ír, tényleg nehéz szabadulni az érzéstől, hogy a 21-es farkas egy nagy ember, akármilyen hülyén is hangzik ez (McIntyre, amikor a Druid Peak falka páratlan sikeréről, vagyis arról ír, hogy a kölykök 95 százaléka túlélte az új évet, ezt az alfahím „nem agresszív és jóindulatú” személyiségének tulajdonítja).
A lovagkirály története
Minden farkascentrikussága ellenére azz Egy farkas uralkodása hőstörténet, méghozzá olyasmi, mint az Artúr királyról szólók. Már a bevezetőből kiderül, hogy a legendás 21-es elpusztult, bár mivel a könyv a 2000-es évek elején játszódik, az lett volna a különösen meglepő, ha a yellowstone-i mértékkel matuzsálemi kort megért alfa még mindig életben lenne. Az előzőekből úgy tűnhet, mintha McIntyre némileg érzéketlen lenne, ha nem farkasokról van szó – hogy ez valóban így van-e, azt persze csak ő tudja, de a könyvből kiderül, hogy a farkasokat jobb meggyőződése ellenére is meggyászolta.
„Ha az ember éveken át tanulmányozta a farkasokat, megismer néhány karizmatikus egyedet, akik kiváltják a csodálatát. Végül szemtanúja lesz a haláluknak, vagy mástól hall róla. Szerintem a farkasok szeretik ezt az életet, ami jutott nekik, és elfogadják a vele járó nehézségeket, nem sajnálják magukat közben. Próbálok én is így tenni” – elmélkedik McIntyre, amikor a 2-es és 7-es farkas elpusztulásáról ír.
A csodálatra méltó alfapár, a 21-es és a 42-es sem kerülheti el a sorsát, és itt az író jól érezhető megrendültségében már valóban megkérdőjelezhető feltételezésekbe bocsátkozik arról, hogy mit gondolhatott és érezhetett a „lovagkirály” falkavezér, aki a Druidok tróntermében, a trónszéken lelte a halálát, és mielőtt elvesztette az eszméletét, a királynőjére gondolt, de ennyi érzékenység talán megengedhető annak, aki negyven éven keresztül, mínusz negyven fokban és perzselő napsütésben is folyamatosan a farkasokat leste. A happy end, legalábbis a 21-es történetében, elmaradt, de ahogy McIntyre is írja, a farkasleső sorsa, hogy az általa megfigyelt példányok előbb-utóbb elpusztulnak. A falka a legendás alfa halála után sem szűnt meg, a Yellowstone farkasvisszatelepítő programja sikeresnek bizonyult, és ha igaza van az egyetlen ma élő farkasembernek, az állatok jól érzik magukat, és ez a lényeg.
(Rick McIntyre: Egy farkas uralkodása – A Yellowstone legendás alfa-hímje. Corvina Kiadó, Budapest, 2024, ford.: Papolczy Péter).