Amikor ma meghalljuk Darwin nevét, azonnal jól ismert jelentések társulnak hozzá: az evolúció elmélete, a természetes szelekció mechanizmusa, a tudomány győzelme a babona felett. A korszakalkotó gondolkodóknak ugyanakkor furcsa sorsuk van: haláluk után több száz évvel is ismerősen cseng a nevük, és ez az ismerősség annak illúzióját kelti, hogy tudjuk, mit mondtak és hogyan gondolkodtak. A kanonizálódással együtt jár a mítoszok kialakulása, vagyis az olyan teljes egészében vagy részben fiktív magyarázatok és történeti epizódok megszületése, amelyek meggyőzőnek és hihetőnek tűnnek, miközben éppen ezek válnak a tartós félreértések és torzulások elsődleges forrásává. Ahogy a néhai paleontológus, Stephen Jay Gould megjegyzi: „A konvencionális tudományos életrajz rendkívül félrevezető információforrás a nagy gondolkodókról.” Talán senkihez nem kapcsolódik olyan sok makacs tudománytörténeti mítosz, és senkinek a gondolatait nem használták fel és értették félre annyi területen, mint Charles Darwinéit. (Zemplén Gábor tanulmánya kiváló áttekintést ad a Darwinnal kapcsolatos tudománytörténeti mítoszok recepciótörténetéről.)

Az egyik legszélesebb körben elterjedt, középiskolai és egyetemi tankönyvekben is felbukkanó mítosz a Galápagos-szigeti földipintyekhez kapcsolódik. A mindenki által ismert toposz szerint Darwinban akkor fogalmazódott meg az evolúció gondolata, amikor a Beagle fedélzetén tett ötéves földkörüli utazása során a Dél-Amerika partjaitól mintegy ezer kilométerre fekvő szigetcsoporton a különböző táplálékfélékre specializálódott pintyfajokkal találkozott. Ennek fényében meglehetősen furcsa, hogy Darwin evolúcióelméletet tárgyaló fő művében, az 1859-es A fajok eredetében semmilyen utalás nem található ezekre a madarakra. Frank J. Sulloway elemzése nyomán ma már általánosan elfogadott, hogy a Galápagos-pintyekkel kapcsolatos történet szinte teljes egészében utólagos rekonstrukció. Darwin a helyszínen nem jegyezte fel következetesen, hogy melyik példány melyik szigetről származik, és nem is ismerte fel, hogy ezek különálló, egymással rokon fajok; erre csak jóval később, már Angliába visszatérve, az ornitológus John Gould szakvéleménye nyomán derült fény – ezen maga Darwin igencsak meglepődött. A tankönyvi narratívával szemben a pintyek tehát nem egy hirtelen heurékaélmény forrását jelentették, hanem egy Darwin utáni értelmezési keretben nyerték el azt a kiemelt tudománytörténeti szerepüket, amelyet ma széles körben nekik tulajdonítanak.

A népszerű képhez képest Darwin valódi tudománytörténeti helyzete meglehetősen ambivalens. Közhely, hogy a 19. század első felére a fajok változásának és az ehhez szükséges geológiai időnek a gondolata széles körben elfogadott volt a művelt rétegek körében. Korántsem igaz tehát, hogy Darwin ebben a tekintetben forradalmi lett volna: az úgynevezett transzmutácionizmus meglehetősen elterjedt volt Európában, a britek mellett számos kontinentális (francia, német, olasz) naturalista képviselte különböző formáit. Ugyanakkor Darwin A fajok eredetében kifejtett újítását – vagyis a természetes szelekciónak mint az evolúció központi mechanizmusának gondolatát – kortársai többsége nem fogadta el; a darwini elképzelés az 1930-as évekig valójában marginális jelentőségű maradt a korabeli biológusok körében. Ahogy a tudományfilozófus és tudománytörténész David Hull frappánsan megfogalmazza: „A Darwin-kutatás egyik paradoxona, hogy sem a tudósok, sem a nagyközönség nem vette volna ilyen komolyan Darwin elméletét, ha Darwin nem ad részletes leírást a mechanizmusáról – csakhogy végül éppen ezt a mechanizmust utasították el.”

A másik legnépszerűbb mítosz – pontosabban inkább mítoszok családja, komplex mitológia – a darwini evolúcióelmélet szélesebb jelentőségére vonatkozik. Ebben az értelmezésben Darwin a tudományos racionalitás emblémája, aki egymaga szállt szembe a vallási dogmatizmussal és babonával. Ahogy az új ateizmus egyik legismertebb képviselője, a biológus Richard Dawkins magabiztosan kijelenti A vak órásmester című művében: „Darwin A fajok eredete című művének 1859-es megjelenése előtt nem tudok ateistát elképzelni.” Dawkins tömör kijelentése jól mutatja, miként válik Darwin a modern tudományos racionalitás egyik kulturális ikonjává.

A nemrég elhunyt evolucionista filozófus, Daniel Dennett Darwin veszélyes ideája című művében a természetes szelekciót egy mindent feloldó „univerzális savhoz” hasonlítja. Értelmezésében Darwin alapvető gondolata eredetileg a biológia kérdéseire adott válaszként született meg, ám azzal fenyegetett, hogy „kiszivárog”, és egyik irányban haladva a kozmológia, egy egészen más irányban pedig a pszichológia kérdéseire is, kérve vagy kéretlenül, válaszokat nyújt. „És ha a lelketlen evolúció számot adhat a bioszféra lélegzetelállítóan ügyes gépezeteiről – teszi fel a kérdést Dennett –, hogyan lehetnének mentesek saját elménk termékei az evolúciós magyarázattól?” Az univerzális sav metaforája azt ragadja meg, hogy a természetes szelekció gondolata nem csupán az élővilág változatosságát és funkcionális formáit magyarázó biológiai elmélet, hanem olyan általános keret, ami a legkülönfélébb komplex rendszerek sajátosságaira képes fényt deríteni.

Egy adott kor és közösség Darwin-képe nagyon gyakran többet mond el az adott csoportról, mint magáról Darwinról. A rá való hivatkozás a modern tudományos racionalitás egyik identitásképző gesztusává vált: Darwin alakját különböző tudományos és társadalmi csoportok saját világnézeti és tudománypolitikai pozícióik igazolására hívják segítségül. Ilyen értelemben Darwin neve ma már nem pusztán egy történeti személyre utal, hanem egy kulturális szimbólumra, amelynek jelentése korról korra, csoportról csoportra változik.

A Darwinra vonatkozó narratíva nagyon gyakran a világ varázstalanításának egyik meghatározó mérföldköveként jelenik meg. Max Weber híres – és sokszor csak üres frázisként használt – kifejezése arra a folyamatra utal, hogy a modernitással a világ fokozatosan elveszíti mágikus, spirituális és transzcendens jellegét, és egy általános törvényekkel leírható, racionálisan megismerhető, kalkulálható, végső soron pedig manipulálható valósággá válik. Ebben a narratívában Darwin gyakran úgy jelenik meg, mint az a tudós, aki visszafordíthatatlanul leleplezte, hogy a világban tapasztalható cél és szépség csupán látszat, a természetes szelekció vak és öntudatlan mechanizmusának eredménye – Freud később ezt az emberiség nárcisztikus önképét ért három nagy csapás egyikeként írja le.

Ez az értelmezés azonban legalább annyit árul el arról a modern tudományképről, amelyből Darwinra visszatekintünk, mint magáról Darwinról. A varázstalanítás narratívája a 20. század racionalitásfelfogásának tükrében emeli Darwint szimbólummá, miközben elfedi azt a történeti kontextust, amelyben valójában dolgozott. Ebben a történeti kontextusban kifejezetten furcsa Darwinra mint a modern tudomány hősére tekinteni. A tudománynak az az intézményes és fogalmi rendszere ugyanis, amelyben ma hősként jelenik meg, a 19. század első felében még éppen csak kialakulóban volt. Magát az angol scientist, azaz „tudós” kifejezést 1833-ban alkotta meg a filozófus William Whewell, éppen azért, hogy az egyre specializálódó, egyre inkább egyetemi közegben művelt területeket egységes névvel lehessen illetni.

A 19. század közepéig a mai értelemben vett természettudományok művelőit többnyire a természetfilozófus kifejezéssel illették; ez a természet működését általános törvények révén feltáró területeket jelentette. Míg a természetfilozófia a kora modernitás, vagyis a 16. század óta elsősorban kísérleti és elméleti jellegű volt, addig a natural history, azaz a természetrajz a megfigyelésre, leírásra és rendszerezésre épült. A naturalisták tipikusan nem laboratóriumi kísérleteket végeztek – bár erre is volt példa –, és nem törekedtek az eredmények matematizált megfogalmazására; ehelyett terepi megfigyeléseken vettek részt és példányokat gyűjtöttek, sokszor impozáns kollekciókat hozva létre.

Felmerül a kérdés: ha Darwin nem a mai értelemben vett tudomány hőse, akkor hogyan tekintett magára? Sokat kutatott téma, hogy Darwin módszertani és elméleti megközelítését alapvetően meghatározták kora tudományelméleti vitái a tudományos módszer mibenlétéről. Arról az időszakról van szó, amikor a természetrajzi hagyományon belül felerősödött az igény, hogy a gyűjtött és leírt anyagokból magyarázó, történeti következtetések szülessenek – és Darwin éppen ebben a térben próbálta elhelyezni saját szerepét. A fajok eredetének jelentősége nem csupán tartalmi, hanem módszertani is volt: nemcsak azt formálta, hogy mit gondoljunk a fajokról, hanem azt is, hogy hogyan lehet róluk meggyőzően gondolkodni. James Lennox – annak kapcsán, hogy Darwin mennyiben volt innovátor – úgy fogalmaz, hogy ha Darwin valóban megfelel ennek a feltételnek, akkor ezt elsősorban „filozófusként és metodológusként” teszi.

Darwin elméletalkotását nagymértékben meghatározta az, ahogyan saját szerepét értelmezte. Henry M. Cowles szerint Darwin módszertani szókincse döntő szerepet játszott abban, hogy végül milyen elméletet alkotott. Ahogy írja: „a naturalisták és a természet ugyanazon feltételek szerint működtek: a „hipotéziseket” a tapasztalati valósággal vetették össze. (…) Darwin kezében a tudomány hipotézisei a természet variációivá váltak, amelyeket a szelekció „kísérlete” tesztel. Más szóval módszertani szókincse nem csupán formálta, hanem maga lett a természetes szelekció általi evolúció elmélete.” Kétségtelen ugyanakkor, hogy Darwin tudatosan törekedett arra, hogy szisztematikus megfigyeléseit olyan keretrendszerbe illessze, amely megfelelt a viktoriánus tudományfilozófiai elvárásoknak.

Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy Darwin a biológia valamiféle Newtonjaként tekintett volna magára és munkájára. Írásai, naplói és levelezései alapján sokkal inkább egy olyan ember képe rajzolódik ki, akit a természet partikuláris jelenségei – elsőre jelentéktelennek tűnő apró részletei és összefüggései – kötöttek le, és akinek gondolkodását a hosszú időn át végzett, türelmes megfigyelés formálta. Darwin számára a természet nem absztrakt törvényekkel leírható rendszer volt, hanem gazdag és túláradó világ, amelynek megértése elsősorban figyelmet, kitartást és érzékenységet igényelt.

Önéletrajzában maga is hangsúlyozza, hogy tudományos munkájának alapja nem valamiféle elméleti zsenialitás, hanem sokkal inkább a Beagle fedélzetén elsajátított „kitartó szorgalom és (...) összpontosított figyelem szokása” volt. Minden, amiről gondolkodott vagy olvasott, közvetlenül ahhoz kapcsolódott, amit látott vagy a közeljövőben megfigyelni készült. Mint írta: „Biztos vagyok benne, hogy éppen ez a képzés tette lehetővé számomra mindazt, amit a tudományban elértem.” Ez a fajta figyelmi fegyelem és a konkrét jelenségekhez való ragaszkodás sokkal inkább a természetbúvár, mintsem a törvényalkotó természetfilozófus habitusát idézi. Darwin gondolkodásának középpontjában nem az állt, hogy mintegy a természet fölé emelkedve általános elveket fogalmazzon meg, hanem az, hogy minél alaposabban és a részletekre érzékenyen megfigyelje és leírja azt, ami éppen előtte van. Az elmélet ebből a figyelemből nőtt ki, nem pedig fordítva.

George Levine Darwin Loves You: Natural Selection and the Re-enchantment of the World (Darwin szeret téged: természetes szelekció és a világ visszavarázsosítása) című könyvében arról ír, hogy számára Darwin olvasása mindig is varázslatos élmény volt: „a prózája (…) és az a viszony, ahogyan a leírt természeti jelenségekhez viszonyul, – meg merem kockáztatni, hogy érzelgős legyek – a természet és a világ iránti intenzív szeretet megnyilvánulása.” Levine értelmezésében Darwin éppen azzal „varázsolja vissza” a világot, hogy a természeti jelenségek anyagi magyarázatát nem a szakrális jelentés elvesztéseként, hanem egy újfajta, evilági csoda lehetőségeként és forrásaként tapasztalja meg.

A darwini kép nem a transzcendens vigasztalásra törekszik, hanem egyfajta „geodíciaként” értelmezhető: a földi lét igazolásaként. Az Isten jóságát a földi szenvedéssel szemben igazolni igyekvő teodíceákkal ellentétben a darwini megközelítés magát a természetet és annak „tragikus komplexitását” fogadja el az értékek és a csoda alapjaként. Ebben a szekuláris visszavarázsosításban a tények és az értékek, az értelem és az érzelem nem válnak el egymástól. Darwin számára az alapos tudományos megfigyelés – legyen szó akár a kacslábú rákokról, akár a földigilisztákról – nem hűvös távolságtartást jelent, hanem az élőlények iránti mély érzékenységet; azt a fajta figyelmet, amely Levine értelmezésében a leghétköznapibb jelenségekből is képes megteremteni a „hétköznapiban rejlő fenségest”.

Ez az értelmezés már első hallásra is közel áll a romantika gondolatvilágához és művelődéseszményéhez. A Darwint a romantikus tudományfelfogáshoz kapcsoló értelmezés nem újkeletű: a híres német biológus, Ernst Haeckel már a 19. század második felében Kant és Goethe, a német romantika két meghatározó szellemi forrásának gondolataihoz kapcsolja Darwin munkásságát. Ebben az értelemben a romantikus tudományeszmény nem a tudomány tagadása volt, hanem annak egy holisztikusabb, tapasztalatközpontú formája. Valószínűleg nem véletlen, hogy Darwin szövegei egyszerre tudnak megfelelni a szigorú tudományos érvelés és az esztétikai tapasztalat elvárásainak. Prózája nem puszta stiláris melléktermék, hanem a természethez való viszonyulás módjának része: azt nem uralni, hanem megérteni akarja; nem lezárni, hanem nyitva tartani. Darwin életútja azonban arra is rávilágít, hogy e kettő egységének a fenntartása a 19. század közepének intézményesülő tudományában már nem volt magától értetődő. Élete végéhez közeledve Darwin csalódottságának ad hangot, amikor Önéletrajzában azt írja, hogy a költészettől való elfordulása „furcsa és sajnálatos veszteség volt.”

Darwin élete nemcsak egybeesett, hanem maga is alakította azt a 19. századi váltást, amely a „tudós” kifejezés megjelenésével és szerepének stabilizálódásával járt. Ebben az átmeneti helyzetben Darwin egyszerre volt a naturalista természetrajz és – részben – a romantikus hagyomány örököse, másfelől a professzionalizálódó, intézményesülő tudomány központi figurája. Renée Bergland ezt írja: „A tudomány definíciója Darwin naturalista módszere körül szilárdult meg és tisztult le. Darwin számára azonban maga a tudomány is éppoly változásokkal és lehetőségekkel teli volt, mint korábban bármikor. Nem véletlen, hogy végül a bizonytalanság ikonjává vált.”

A darwini sikertörténet – a földi élet történetéhez hasonlóan – egyáltalán nem volt szükségszerű. Éppen ez az esetlegesség teszi láthatóvá azokat a különböző gondolati szálakat, amelyek mentén későbbi értelmezői elindultak, és amelyek révén az életmű egyes aspektusait hol kiemelték, hol pedig félreértették. Mindezek tétje azonban nem pusztán Darwin értelmezése, hanem egyben a saját helyünk újragondolása a földi élet történetében.

A közös leszármazás gondolata alapjaiban kérdőjelezi meg az emberi kivételesség eszméjét: nem vagyunk felsőbbrendűek, nem vagyunk kiválasztottak, nem állunk a többi élőlény felett. Egy állatfaj vagyunk – olyan állatfaj, amely leszármazási ágának biológiai sajátosságai és esetleges történeti tényezők összjátékaként hatalmas kognitív erőre tett szert: kumulatív kultúrát, komplex technológiákat és szociális struktúrákat és olyan társadalmi intézményeket hoztunk létre, mint amilyen a modern tudomány is. Ezeknek a látványos különbségeknek az ellenére az élet fájának ugyanolyan részei vagyunk, történetünk ráadásul eltörpül a geológiai múlt tátongó mélységei, a földi élet mintegy 4 milliárd éves története mellett.

Ez a gondolat sokaknak rendkívül csüggesztő vagy egyenesen felháborító, hiszen, ha igaz, akkor a világban nincsen semmilyen tőlünk független cél és értelem. „Az egyes élőlények létért való nagy és bonyolult küzdelmében” az egyén puszta alapanyag; érzéseinek, örömeinek és szenvedéseinek semmilyen jelentősége sincs a közömbös világegyetemben. Hogy némileg visszatérjünk a tudománytörténeti mítoszokhoz: a Darwin elképzeléseivel szembeni ellenállást a 19. század második felében már nem elsősorban a fajok változásának gondolata váltotta ki, hanem sokkal inkább az a radikális konklúzió, hogy mindez az emberre is ugyanúgy érvényes lehet.

A darwini képnek ugyanakkor van egy másik, sokkal természetesebb és kifejezetten felemelő olvasata. Mi is a földi élet szövetének részei vagyunk, és rokonunk minden egyes élőlény: a beleinkben élő baktériumoktól elkezdve a hatalmas mamutfenyőkön és a 66 millió évvel ezelőtt kihalt dinoszauruszokon át a madáretetőn csipegető széncinegéig. Nem vagyunk egyedül: időben és térben millió szálon összekapcsolódva egymással, ugyanannak a rendszernek a részei vagyunk. Ahogy Darwin írja A fajok eredetének legvégén:

„Érdekes dolog megállni egy kuszán benőtt part mellett, amelyet sokféle növény borít, madarak dalolnak a bokrokban, a levegőben rovarok röpködnek, és férgek másznak a nedves földben, és eltűnődni azon, hogy ezeket a finom gonddal szerkesztett formákat, amelyek annyira különbözőek, és amelyek oly bonyolult módon függnek egymástól, egytől egyig olyan törvények hozták létre, amelyek ma is működnek.”

Darwin nem varázstalanította a földi életet, hanem a rokonság és összekapcsoltság megmutatásával éppen lehetővé tette azt, hogy a természetre ne rajtunk kívül álló, mechanisztikus óraműként tekintsük, hanem az együtt-létezésünk élő történeteként. Az ember nem a teremtés magányos koronája, aki uralkodik „a tenger halain, az ég madarain és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon (1Mózes 1, 28)”, hanem ugyanannak a kuszán benőtt partnak a része, ahol mellettem ott vannak a széncinegék, gombák, földigiliszták, zuzmók és baktériumok is. A halálommal pedig, amikor megszűnik a tudatosságom, amelyet addig biológiai működésem tett lehetővé, visszatérek az anyag és energia földi körforgásába, amelyből új életformák születhetnek meg.

A szerző a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének adjunktusa. További írásai itt olvashatók.