A megjelent, Tuboly Ádámmal közösen írt cikkünkben a Fókuszcsoport YouTube-csatorna egyik videóját elemeztük, és az abban megjelenő tudomány- és vallásképet, valamint a kettő viszonyára vonatkozó narratívát kritizáltuk. A poszt a Qubit Facebook-oldalán meglehetősen nagy visszhangot keltett, jelen sorok írásakor 393 hozzászólás van alatta. A kommentelők egy jó része láthatólag felháborodott azon, hogy értelmezésük szerint a vallás védelmére keltünk; az erősebb interpretációk szerint ezzel a tudományellenesség bűnét is elkövettük. A reakciók száma és érzelmi töltöttsége miatt úgy gondoltam, hogy érdemes ezekre általánosságban reagálni, és a vitát metaszinten is szemügyre venni. Szeretném leszögezni, hogy ebben nem személyes sértettség vezérel, hanem hogy úgy látom – és ez volt a szóban forgó írásunk kiindulópontja is –, hogy a tudomány és vallás ellentétének általunk kritizált narratívája politikailag egyre inkább polarizáló világunk egy olyan tünete, ami nem a tudomány filozófiailag és történetileg megalapozott, empirikusan is helytálló képén nyugszik, hanem a tudomány természetét leegyszerűsítő, alapvetően ideologikus narratíván.

Szeretném leszögezni, hogy amikor a cikkben úgy fogalmaztunk, hogy „mi magunk nem vagyunk vallásosak”, akkor ezt nem üres kibúvónak szántuk, ami mögé a kereszténység valamiféle bújtatott apologetikáját rejtjük. A magam részéről meggyőződéses ateista vagyok: úgy gondolom, hogy semmiféle jó indokunk nincsen arra, hogy elfogadjuk nemcsak az ábrahámi vallások (tehát a judaizmus, a kereszténység és az iszlám) mindenható és jóságos, személyes istenét, de egyáltalán bármiféle természetfeletti entitás létezését. Azt gondolom, hogy nincs semmiféle olyan sajátossága a világunknak, ami egy ilyen természetfeletti ágens létezésének feltételezését igényelné, sőt: véleményem szerint a világ számos jellegzetessége egy ilyen entitás létezése ellen szól. Az intézményesült egyházakról még kevésbé vagyok jó véleménnyel, és ezen a téren Nagy Ádám alapvető kritikájával személy szerint nagyrészt azonosulni is tudok (még úgy is, hogy az olyasféle fejtegetéseket nagyrészt értelmetlennek gondolom, hogy a vallások nettó mérlege pozitív vagy negatív-e; erről részletesebben kicsit később). Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a militáns ateizmus és a mögötte meghúzódó reflektálatlan szcientizmus egyrészt tényszerű tévedéseken és félreértelmezéseken alapul, másrészt gyakorlati szempontból sem célravezető. A Nagy Ádámmal való vitánk nem abban áll, hogy az ateizmus és ettől függetlenül a valláskritika elfogadható és tartható álláspontok-e. Az előzőek alapján világos, hogy a válasz erre a kérdésre részünkről igen, a vita a mikéntben van. Az első, a tévedéseket és félreértelmezéseket illető szempont néhány fontos elemét eredeti cikkünk lefedte, jelen írásban ezeket nem szeretném megismételni, csupán néhány releváns adalékkal egészíteném ki; sokkal inkább arra szeretnék koncentrálni, ami az elsődleges kérdéstől (ateizmus igen/nem, vallás igen/nem) függetlenül a vita metaszintjéhez kapcsolódik, vagyis azt a kérdést teszi fel, hogy miről és hogyan is érdemes vitázni valójában.

Ahhoz, hogy ezt a metaszintet megérthessük, érdemes a kritikánk szempontjából legfontosabb, relatíve új fejleményre, a 2000-es évek elején megjelenő új ateizmusra összpontosítani, ugyanis a videóban elmondottak leginkább ebbe a gondolati irányzatba illeszthetők. Az „új ateizmus négy lovasának” – (az apokalipszis négy lovasa után) Richard Dawkins, Daniel Dennett, Sam Harris és Christopher Hitchens – harcos vallásellenességének egyik kiinduló élménye a World Trade Center ikertornyai elleni támadás volt. Szerintük a 9/11-es terrortámadás rávilágított arra, hogy a vallás nem csupán ártalmatlan személyes hit kérdése, hanem komoly társadalmi és politikai veszélyeket hordoz. Dawkins szerint a történelem során a vallás a háborúk és pusztítás fő motivátora volt, Harris pedig úgy fogalmaz, hogy a vallás „történelmünk legtermékenyebb erőszakforrása.” Az új ateisták szerint a vallás szélsőséges formái közvetlenül hozzájárultak az erőszakos cselekményekhez, és ezért a vallásos hit kritikája nemcsak intellektuális feladat, hanem erkölcsi kötelesség is. Ebből a kiindulópontból úgy érveltek, hogy a vallásos hiedelmek irracionálisak, és mint ilyenek, szélesebb értelemben ártalmasak a társadalomra, mert akadályozzák a tudományos gondolkodást, elősegítik a dogmatizmust, és sok esetben hozzájárulnak az erőszakos konfliktusokhoz.

Az új ateizmus egyik központi mozzanata az, hogy mit is tekint a vallás valódi formájának. Szerintük a vallás valódi lényege a társadalmilag legkárosabb formáiban, a vallásos fundamentalizmusban tárul fel. Kétségtelen, hogy a vallási fundamentalizmus rendkívül káros lehet. Akár az Amerikából elinduló és a világ más részeire importált kreacionizmusnak a tudomány és az oktatást intézményrendszerét támadó és erodáló tudományelleneségére, akár az új ateizmus egyik ősélményét jelentő iszlám terrorizmusra, akár a vallásháborúkra gondolunk, könnyű azt a következtetést levonni, hogy a vallás alapvetően káros, mivel ezek a fundamentalizmus jelenti a vallás alapértelmezett formáját. Ez a premissza azonban igencsak egyoldalú. Egyfelől felmerül a kérdés, hogy oksági értelemben valóban az adott vallás állításai, illetve maga a vallásos hit tehetős-e felelőssé mindezekért. A fenti esetek mindegyikében könnyen azonosíthatunk a vallási retorika mögött meghúzódó politikai-társadalmi indokokat is. Igencsak naiv gondolat, hogy ha nem létezne iszlám, akkor a közel-keleti régióban terrorszervezetek sem léteznének, és hogy a terrorizmus mögött meghúzódó okok jó része nem geopolitikai és gazdasági jellegű, és jelentős részben nem pont a nyugati országok kizsákmányoló és kolonialista gyakorlataira vezethetők vissza. Ettől függetlenül megalapozott lehet a gyanú, hogy az iszlám bizonyos teológiai állításai, illetve teokratikus berendezkedése, a vallási alapú törvénykezés maga is közvetlenül hozzájárulhat ahhoz, hogy az iszlám és a terrorizmus között statisztikailag szorosabb kapcsolat van, mint más vallások esetén, mindenesetre akkor is problémás kijelentés, hogy pusztán a vallás felelős ezért. Az már érdekesebb kérdés, hogy még ha a fő okok nem, vagy nem pusztán vallásiak, vajon a vallásos hit bizonyos körülmények között védtelenebbé tesz-e elnyomó, fundamentalista ideológiákkal szemben. Nem ismerem a kérdés vonatkozó empirikus irodalmát, így a válaszban sem vagyok biztos, de erős a gyanúm, hogy a válasz egy – a militáns valláselleneseket aligha kielégítő – attól függ.

A történelemből számtalan példa van arra, hogy a vallásos meggyőződés lehet emancipatorikus mozgalmak és gyakorlatok táptalaja és katalizátora is. Martin Luther King Jr. keresztény meggyőződésből harcolt az afro-amerikaiak jogaiért, a bibliai szeretet és igazságosság, Jézus tanításai központi szerepet játszottak gondolkodásában és stratégiájában. Latin-Amerikában a katolicizmushoz kötődő felszabadítási teológia erősen baloldali alapokon áll ki a szegények és elnyomottak mellett mind a diktatúrákkal, mind az USA kizsákmányoló külpolitikájával szemben; helyenként, mint például a dél-mexikói Chiapas államban az anarchizmusban és marxizmusban gyökerező zapatista mozgalomban is aktív szerepet vállalnak a felszabadítási teológiát hirdető papok. A keleti tradíciókból említhető Mahatma Gandhi jól ismert példája, aki hindu meggyőződéseire támaszkodva hirdette az erőszakmentességet az indiai függetlenségi mozgalomban, de a buddhizmus – emberen kívüli élőlényekre is kiterjedő – erőszakmentességet és könyörületet hirdető tanításai is közismertek. Félreértés ne essék, nem azt akarom ezzel állítani, hogy a vallás nettó haszna nagyobb lenne, mint az általa okozott kár – ha valamit, akkor azt, hogy egy ilyesfajta kalkulációnak a gyakorlati nehézségeken túl sincs sok értelme, mivel akár a pro, akár a kontra esetekért – a fenti példákban is – nem izoláltan a vallásos hit tehető felelőssé.

Az új ateisták másik gyakori kifogása a vallással szemben, hogy a vallás irracionális babona, amit a tudomány meghaladott. Egy személyes vallomás ezzel kapcsolatban: osztom az új ateisták ellenérzéseit a gondoskodó személyes isten teista koncepciójával kapcsolatban. Személy szerint képtelen vagyok elfogadni, hogy a világban tapasztalható, nem emberek által okozott szenvedés hogyan lehet egy egyszerre mindenható és végtelenül jóságos entitás művének és tervének része. A világban lévő rosszat sokkal inkább egy olyan „eretnek istenképpel” tartanám összeegyeztethetőnek, aminek értelmében a világot létrehozó isten nem mindenható. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy még egy ilyen, a deizmus személytelen istenképéhez közelítő entitás létezésének a feltételezésére sincs szükség. Nem gondolom, hogy a világegyetemben létezne bármiféle cél és értelem, és az ember szigorúan nézve több lenne fizikai részecskék kavargó, időleges konstellációjánál. Nem gondolom, hogy az ember kognitív működése, a tudatosság több lenne, mint egy rendkívül szofisztikált evolúciós adaptáció, ami előfeltételét adja a kumulatív emberi kultúrának – aminek a vallás is része. Ezek mentén a naturalista intuíciók és elköteleződések mentén nem gondolom, hogy lenne bármiféle olyan jelenség – akár a világegyetem, akár az élet, akár a tudatosság létezése –, ami egy intelligens tervező feltételezését igényelné. Úgy is gondolom – pontosabban érzem –, hogy az ember, jelentős részben evolúciósan kialakult, neurálisan huzalozott spirituális igényeinek megéléséhez sincsen szükség semmilyen istenben való hitre. Ez utóbbi nézőpont egyébként magától Dawkinstól sem teljesen idegen. Műveit gyakran épp azért kritizálják teista oldalról, mert a természet és az evolúció „csodái” iránti áhítattól fűtött, költői nyelvezete formai és funkcionális szempontból nagy hasonlóságot mutat a vallásos szövegekkel, miközben olyannyira kárhoztatja a vallást.

Ezek alapján úgy tűnhet, hogy semmi gondom nincs az új ateizmus vallásra vonatkozó kritikájával. A gond az, hogy erős a gyanú, hogy az új ateisták megint csak félrekarakterizálják a vallást, és annak esszenciáját valami olyannal azonosítják, ami sokkal inkább csak extrém formáira jellemző. Mi is ez a hiba? Dawkins szerint a vallás és a tudomány alapvetően ugyanabban a ligában játszik: mind a kettő a világ magyarázatára törekszik, csak míg a tudomány ezt kritikai módszertana révén kiemelkedő sikerrel végzi, addig a vallás dogmatikusan ragaszkodik az idejétmúlt, babonás elképzelésekhez. Tágabb tudománytörténeti perspektívából ez azokhoz a konfliktusmodellekhez kapcsolódik, amik a felvilágosodás, de különösképpen a 19. század második fele óta a tudomány és vallás közötti konfliktust, kibékíthetetlen feszültséget hangsúlyozták, mint például a viktoriánus A.D. White beszédes című műve, A History of the Warfare of Science with Theology in Christendom (A tudomány teológiával vívott harcának története a keresztény világban). Történetileg a tudomány egyik legfontosabb támogatója az egyház volt, az egyetemek fenntartásában és különösképpen a korabeli csillagászat támogatásában vezető szerepet játszott. A tudomány és vallás közötti inherens konfliktusra épülő narratíva történetileg végletesen leegyszerűsítő és félrevezető, mivel figyelmen kívül hagyja tudomány és vallás szoros kapcsolatát a nyugati tudomány története során.

Úgy tűnik tehát, hogy ha megint csak nem a legszélsőségesebb eseteket nézzük, akkor egyszerűen nem igaz a tudomány és a vallás harcáról alkotott narratíva. Dawkins szélsőséges konfliktust hirdető képével szembehelyezhető intellektuális ellenfelének, az amerikai paleontológus és tudományos szerző, Stephen Jay Gould elképzelése. Gould szerint a tudomány és a vallás két, egymástól elkülönülő területet képvisel: olyan nem-átfedő magisztériumokról van szó, amelyek nem ugyanazt a célt tűzik ki maguk elé, tehát valójában versengésről sem beszélhetünk közöttük. Míg a vallás az etikai és spirituális kérdésekkel, az élet értelmével és céljával foglalkozik, addig a tudomány a fizikai világ jelenségeinek természeti okokkal történő leírására törekszik. Természetesen a már emlegetett kreacionizmus ezt teszi, különös tekintettel az úgynevezett fiatal Föld-kreacionizmusra, ami azt állítja, hogy a Mózes első könyvében leírt teremtéstörténet a világ létrejöttének szó szerint igaz leírása, vagyis Isten kb. 6000 évvel ezelőtt hatszor 24 óra leforgása alatt, a leírt sorrendben teremtette meg a létezőket. Amennyiben egy vallási csoport ilyen igazságigényű állításokkal lép fel, akkor valóban konfliktusba kerül a tudománnyal, tehát jogosan kritizálható a tudományos eredmények felől, és jogosan nevezhető társadalmilag veszélyes áltudománynak. A helyzet azonban az, hogy a legtöbb vallás számára a világ fizikai leírása már rég nem központi kérdés, és így nem is próbál versenyezni a tudomány magyarázataival. Azt állítani, hogy a vallás általában ezt teszi, legalábbis rendkívül félrevezető.

A fő kérdés ezen a ponton az, hogy ha jelen sorok írójához hasonlóan ateisták és naturalisták vagyunk, akkor mihez is kezdjünk a vallásos hit létezésével? Vajon a vallásos emberek irracionálisnak és ostobának bélyegzése vagy a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd a célravezető stratégia? A kérdés természetesen retorikai, valószínűleg kevesen válaszolnák azt, hogy az utóbbi. Az új ateizmus védelmében érdemes megjegyezni, hogy élőben még a legvérmesebb képviselői, például Dawkins is tisztelettel és korrekten viszonyulnak vallásos vitapartnereikhez, a négy lovas közül filozófiailag legtájékozottabb és leginkább visszafogott Daniel Dennett pedig hangsúlyozza, hogy a legtöbb vallásos ember egyáltalán nem irracionális és ostoba. Breaking the Spell: Religion as a Natural Phenomenon (A varázs megtörése: a vallás mint természeti jelenség) című könyvében egyébként maga is hangsúlyozza, hogy a vallásos hit és az evolúcióelmélet összeegyeztethető egymással, viszont ha valaki elfogadja az evolúciót, akkor a vallás extremizmust nem fogja elfogadhatónak tartani.

Ugyanakkor aki elolvassa Dawkins Isteni téveszme című könyvét, esetleg megnézi azt a beszélgetést, aminek során az egykori Kálvinista Apologetika YouTube-csatornát készítő Nagy Gergely vitatkozik Waldmann Tamással, a Magyar Ateista Társaság nevű szervezet elnökével, könnyen arra juthat, hogy az új ateisták pont annyira dogmatikusak és intoleránsak, mint az általuk kritizált vallási fundamentalisták. Természetesen mondhatja valaki, hogy az agresszív ostobasággal (vallás) szemben szintén csak agresszívan lehet érvelni. Azonban a hangnemen túl talán még nagyobb gond van a felhozott érvek minőségével és a vitapartner nézeteinek nem-ismeretével (ennek nagyszerű, de ateista szempontból rendkívül szomorú demonstrációja a linkelt videó). Úgy gondolom – és eredeti cikkünknek is ez volt a fő célja –, hogy ateistaként vagy agnosztikusként, valláskritikus nézőpontból sem szabad leegyszerűsítve, fekete-fehér retorikai eszközökkel, rossz érvekkel, adott esetben tájékozatlanul támadnunk a vallást és védenünk a tudományt egy hamis dichotómia mentén. Az új ateisták szcientizmusa és az ezt támogató retorika alapján felmerül, hogy nem pont ugyanazt a fundamentalista dogmatizmust képviselik-e, amit olyannyira kárhoztatnak, pusztán szekuláris formában. Agresszív és dogmatista ateizmus helyett jól érvelő, tájékozott és társadalmilag érzékeny, az egyes csoportok alapvető meggyőződéseit és értékeit tiszteletben tartó ateizmusra van szükség. Ha úgy tetszik, a régi új ateizmus helyett egy új új ateizmusra. Meggyőződésem, hogy csak ennek révén lehetséges hatékonyan érvelni az ateizmus mellett és fellépni az olyan, valóban káros, a valláshoz kötődő áltudományos és tudományellenes mozgalmak ellen, mint amilyen például a kreacionizmus. Az a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e túllépni a társadalmunkat és közbeszédünket jelenleg meghatározó polarizáción, és az egydimenziós ellenségképzés helyett felismerni a valódi törésvonalakat és a közös érdekeket, mint például a tudományosan és filozófiailag tájékozott közbeszéd és közoktatás – vallási meggyőződéstől függetlenül.

Bárdos Dániel az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi adjunktusa. A szerző szeretne köszönetet mondani Tuboly Ádámnak, a jelen írás kiindulópontjául szolgáló eredeti cikk szerzőtársának. illetve Bernáth Lászlónak a kézirathoz fűzött hasznos megjegyzéseiért.