A látogatónak az az érzése támadhat a Budapest Galéria „A férfi helyét senki nem firtatja a forradalomban" című kiállításán, mintha az egész kiállítás központi darabja, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) számára 1867-ben elkészült, hatalmas szőnyeg valahonnan bezuhant volna ebbe a térbe. Nem azért, mert nem illik oda. Hanem részben a méretei, részben a relatív ismeretlensége okán, és részben azért, mert egy kortárs kiállítótérben vagyunk, ez pedig egy 19. századi, késő biedermeier darab.

Nem is akármilyen: egy 7,5 x 12 méteres szőnyegről van szó, amelyet az MTA épülete, egész pontosan a díszterme számára készített el több mint 160 magyar nő, 1865 és 1867 között. A látogató fejében az is megfordul, hogy ez a szőnyeg akár helyet kaphatott volna az MTA 200. évfordulójára pazarul restaurált épület impozáns nagytermében is, ahol nemrég a bicentenáriumi közgyűlését tartotta az Akadémia, és ahová a 160 nő akcióját és közös munkáját megszervező, a szőnyegkészítést összefogó Bohusné Szőgyény Antónia (1803-1890) szánta. Ám valamiért még sincs ott. Annak idején nem maradt elég pénz az MTA belső berendezésére, és Szőgyény Antónia úgy gondolta, most van itt az ideje a nők közös cselekvésének, a szőnyeg pedig mecénási gesztus, közösségi akció és politikai tartalmú kiállás is volt egyben.

Ennek az óriás szőnyegnek a fele szerepel most a Budapest Galériában – merthogy valamikor 1917 körül két darabra szedték –, de még így is szinte betölti azt a termet, ahová került. Egészen sajátos atmoszférát, levegőt hoz magával ez a tárgy, mint ahogy a kiállításon szereplő többi 19. századi tárgy is: textilek, kivétel nélkül.

A koncepciónak megfelelően kortárs darabok kerülnek melléjük, ami pedig összefűzi ezeket a mai és régi munkákat (mondjuk inkább így: műveket), az a textilkészítés mögött lévő motivációk: női képviselet, női önszerveződés, önreprezentáció, részvételiség, sőt, markáns politikai állásfoglalás. És maga a gondos, aprólékos kézműves gyakorlat, amelyek révén a textíliák, ezen belül zászlók, falvédők, szőnyegek, vagy akár textil objektek egy-egy összetett történet hordozóivá válnak.

Gyöngéd kezek

Az MTA hatalmas díszszőnyegének történetéről és a munka létrehozóiról a közelmúltig az MTA Művészeti Gyűjteményét vezető Bicskei Éva tanulmányából tudhatunk meg többet („Lelkes hölgyek” – Női közösségi mecenatúra az Akadémián a kiegyezés előtt, a Magyar Tudományos Akadémia mecénásai c. tavalyi kötetből).

Bohusné „elgondolása szerint a díszszőnyeg száz egyforma méretű egységből állt volna össze, amelyek hímzését egy-egy nő vállalta volna magára. A résztvevők egy erre szakosodott üzletben maguk vették meg az egyes – eredetileg szék- vagy díszpárnahuzatnak szánt, kb. 75 × 75 centiméteres – meglehetősen drága, nyolc o. é. [osztrák értékű - NG.] forintba kerülő kézimunka egységeket: az előnyomott, virágmintás mezőket a hímzéséhez szükséges színes gyapjúfonalakkal együtt. A kész kézimunkát Bohusné pesti, Két Sas utcai házába küldték be, ahol az egyes mezőket egy nagy szőnyeggé varrta össze Bohusné másokkal egyetemben.”

Első körben nem állt össze elég jelentkező, 1865 októberéig csak ötvenen voltak, akik közül tizenhatan hímeztek, így újabb felhívást kellett közzétenni, ám a mű végül nagyobb is lett a tervezettnél, 160 hímzett egységből áll. A munkát 1867 áprilisában Bohusné vitte az Akadémiára. „Az adományt Arany János titoknok az elnökség nevében levél útján köszönte meg, a közgyűlésnek pedig azzal ajánlotta a »gyöngéd kezek által himzett dísz-szőnyeget«, hogy ezáltal »a tudomány emberei, egyszer legalább egy évben, virágokon tapos[hat]nak«”.

Bicskei Éva tanulmánya részletesen bemutatja azt is, kikhez tartoztak ezek a kezek – amelyek nem feltétlenül voltak gyöngédek –, ki a százhatvan nő, a kiállítótérben pedig el is hangzik a nevük. A neveket vélhetően Bohusné tette közzé 1867-ben a Budapesti Közlöny május 24-i, 62. számában. „Azon lelkes hölgyek névsora, kik a magyar akadémia részére a Bohus-Szögyényi Antonia ő méltósága indítványa folytán készített szőnyeghez közmunkájuk- és pénzadományukkal járultak…” – szól a közlemény nyitómondata. A nők 30 százaléka volt grófi vagy bárói földbirtokos, 44 százalék nemes, 23 százalék polgári, középosztálybeli hátterű – ez így valamelyest le is fedi a társadalom egy jelentős részét.

Ma participatív projektnek hívnánk ezt az akciót, amelyben megmozdultak a nők, kezdetben rokoni, ismerősi vonalakon. „A hímzők többsége neves történelmi magyar családok kevésbé prominens ágainak nőtagjaiból került ki, míg a nem nemesi származásúak a jó nevű, a helyi társadalmi nyilvánosságban ismert családok tagjai voltak” – írja a tanulmány, megállapítva azt is, hogy a csoport felekezetileg sem volt homogén, a római katolikus vallás mellett megjelent a görögkeleti és izraelita, és érvényesült a kor szerinti sokszínűség is, a legfiatalabbak 15-25, a legidősebbek 55-65 közöttiek. Képviselve voltak nagy történelmi szerepet játszó családok, a Batthyányak, Telekiek, de itt volt például Veres Pálné Beniczky Hermin, iskolaalapító, a hazai nőtörténet fontos alakja is.

Politikai állásfoglalás

Ami azonban igazán széppé teszi ezt az akciót, az a politikai tartalma. A Magyar Életrajzi Lexikon 1967-ben Bohusnéról azt írja, negyvenes éveitől „a közéletben mint a közjótékonyság, a nőnevelés, az irodalom és művészetek lelkes támogatója szerepelt. Az aradi főispán felesége volt, Aradon kisdedóvót alapított. A szabadságharc után a börtönök (Kufstein, Arad, Komárom) foglyait támogatta.” Bohusné már a szabadságharc idején is szervezett támogató akciókat. Bohusék világosi kastélyában írta alá Antónia unokatestvére, Görgei Artúr a fegyverletételt az oroszokkal. A tanulmány szerint Bohusné szőnyeg-projektje politikai állásfoglalás, amely lehetőséget adott arra, hogy a benne résztvevők kifejezzék elkötelezettségüket az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eszméi mellett.

Markáns női állásfoglalás egy kiélezett időszakban, Deák Ferenc 1865-ös húsvéti cikke után, amely kulcsfontosságú volt a kiegyezés felé vezető úton, és az alkotmány helyreállításának követelését követően. A 160 nő közül pedig soknak férje, hozzátartozója vállalt politikai szerepet 1848-49-ben, képviselő volt, vagy fegyvert fogott, katonatisztként szolgált a Magyar Honvédseregben, akár életét áldozta a szabadságharcban. Bicskei Éva többet fel is sorol közülük, hímzett például Görgei felesége, Adèle d’ Aubouin és lányuk, Bertha. Fackh Gedőné Pöltenberg Ilona, akinek apja, Ernő az első kivégzett aradi vértanú, férje pedig a tábornok szárnysegédje volt. Sissányi Erzsébet, akinek férje, gróf Leiningen-Westerburg Károly, szintén az aradi tizenhárom egyike. Vagy Strobentz Károlyné Ráth Jozefina, akinek Károly nevű testvére főhadnagy volt és az utolsók közt tette le a fegyvert, Péterváradnál. A nők gesztusát mindezzel együtt és mindezek ellenére „az Akadémia férfiközössége nem honorálta: sem a szőnyeg kiállításához, sem az 1867-es koronázáson való reprezentatív használatához nem járultak hozzá.”

A szőnyeg mintái nem állásfoglalások, a fentieket inkább rejtik, elfedik a decens biedermeier virágok. Az állásfoglalás inkább maga a folyamat és a cselekvés, a szerveződés és a manifesztáció.

AIDS, Belarusz, Fekete Párducok

Nem úgy, mint a nyolcvanas amerikai évek AIDS-takaróinál, amelyek a kiállítás földszintjén kerülnek elő, közvetlenül a ‘48-'49-es magyar szabadságharc nők által készített textíliái mellett. A csapatzászlók, szalagok, a textileken, képregényszerűen elmondott történetek kézzel hímzett tanúságtételekként is felfoghatók, az AIDS-takarók pedig az elhunytaknak állított személyes emlékek, a halottak nevével. És a mementó valamiképp tiltakozás is az ignorancia ellen és kiállás a szexuális kisebbségek jogai mellett. San Franciscóban kezdődött az AIDS-takarók készítése, amikor a járvány tömegesen szedte áldozatait. A méreteikkel emberi sírhelyet megidéző, 90 x 180-as, takarók (zászlók?) beborították a washingtoni National Mallt, amikor 1987-ben közel kétezer darabot helyeztek el belőlük ott.

Ezt az indítást egészítik ki és viszik el többféle irányba a kortárs művek. Van köztük néhány nagyon erős, például a mexikóvárosi Lana Desastre női kollektíva, amely a nők elleni erőszak eszkalálódására, az intézményes elnyomásra, a társadalom betegségére adott szelíden határozott reakció. Médiumuk a textil, fő praxisuk a kötés, és a nagyméretű, kollektív textilek olykor direkt adatvizualizációk, mint például Monterey város légszennyezettségi adatainak megjelenítése.

Hasonlóan erős, közben cseppet sem patetikus a belarusz Marina Naprushkina festett textilsorozata, a Madarak a néppel. A cím többszörös csavar, a szlogent egy madárvédő-környezetvédő szervezet használta a 2020-as tüntetések idején, hogy kifejezze szolidaritását. Egyben reflektáljon a tüntetők egyik jelmondatára: „Rendőrség az emberekkel!”, skandálták a demonstrálók, hogy átállítsák Lukasenka erőszakszervezetének tagjait. A madaras szlogen pedig egyre inkább az ellenállás jelszavává vált, a rezsim erre feloszlatta a madárvédő szervezetet. A festett vásznak afféle zászlók, és megjelenésükben, technikájukban rímelnek a belarusz maljavanka hagyományára, amely egyfajta aprólékos kézimunka volt a 19-20. század fordulóján. A zászlók mindkét oldalán minták, az egyiken egy fogház képe, Naprushkina a hatalom architektúráját is megjeleníti vásznain, iskolák, javítóintézetek, börtönök épületeit.

Hang, mozgókép, installáció és textil, amely dokumentáció és emlékállítás is egyben. Caleb Duarte munkája, a Zapantera Negra a zapatisták a Fekete Párducok találkozóit örökíti meg, összekapcsolva a kétféle radikális polgárjogi mozgalmat, és felmutatva egyfajta fiktív közös történetet: elköteleződést a képeknek és a közösséget átfogó kézműves technikáknak a politikai önreprezentációban való felhasználása iránt.

De helyet kapott ezen a kiállításon a tavaly elhunyt Szabó Eszter Ágnes képzőművész emlékére készült zászló is, amellyel lánya, Ilauszky Irma idézi meg a művész személyét, utalva munkáira és valamiképp folytatva is művészeti gyakorlatát. A zászló egy közösségi hímző workshop keretében valósult meg, és ezek a fajta közösségi gyakorlatok Szabó Eszter Ágnes munkásságában is fontos részt képviseltek: Rotterdamban például idősotthonok lakóival és bevándorló családok gyerekeivel dolgozott együtt, zászlókat készítettek, olyan fogalmakat jelenítve meg, mint otthon, hely, munka, élet.

„A férfi helyét senki nem firtatja a forradalomban”, kurátor: Szász Anna Lujza, Budapest Galéria, október 5-ig.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Neurodivergens alkotókkal dolgozik együtt új projektjében a Budapest Galéria

Nagy Gergely KULTÚRA március 7.

Az eltérő idegrendszeri működés, a neurodiverzitás fogalmáról, megéléséről és társadalmi megítéléséről is szól az a kortárs művészeti projekt, amelyben alkotók, szakemberek, kurátorok dolgoznak majd együtt.

Budapesten tárulnak fel az úszó börtön titkai, amiket New York legszívesebben kitörölne a történelméből

Nagy Gergely társadalom 2024. május 27.

A Vernon C. Bain börtönhajót 800 főre tervezték, hogy enyhítsen a nagyváros börtönviszonyain, mégis pokollá vált a rajta fogva tartottak élete. Most a Budapest Galéria kiállításán lehet megismerkedni az úszó büntetőintézettel, egy fiatal New York-i kutató-művész tényfeltáró munkáján keresztül.