Bár, mint megírtuk, a környezeti változók szerencsés együttállásakor a fagyos arktiszi talajokban több metánt „fogyasztó” organizmus lehet, mint metánt „termelő”, a legújabb kutatási eredmények kevés okot adnak a derűlátásra.

A tudományos közmegegyezés szerint a fagyott talajban megkötött 1700 milliárd tonna szén háromszorosa a légköri szén-dioxid jelenlegi mennyiségének, így egyáltalán nem mindegy, hogy a felmelegedés hatására ennek mekkora része mennyi idő alatt olvad ki, a szintén jelentős tömegű metán társaságában.

Az Earth's Future folyóiratban megjelent tanulmány ismerteti a Leeds-i Egyetem kőzetfizikai tanszékének kutatócsoportja által az északi sarkvidék permafroszt talajából vett mintákon végzett laboratóriumi kísérleteit és azok eredményeit.

A kutatócsoport abból az elfogadott becslésből indult ki, hogy az Északi-sarkvidéki cirkumpoláris permafroszt régiójának 42 százaléka 2050-re felenged. A Leeds-i kőzetfizikai laboratóriumban végzett kísérletsorozatban azt vizsgálták, hogy különböző hőmérséklet-tartományokban miként változik a kibocsátás mennyisége és intenzitása. A mintákat -18 Celsius-fokról melegítették fel +5-re, az egész fokoknál mérve a kibocsátást. Eredményeik szerint a legnagyobb, a kiindulási hőmérsékleten mért érték százszorosának megfelelő permeabilitásváltozás a -5 és +1 fok közötti tartományban történt. De az alacsonyabb hőmérséklet-tartományokban is 25-ször áteresztőbb volt az eredetinél.

Bár a klímaváltozás egyik legtöbbet kutatott aspektusát vizsgálták, a kutatók szerint a permafroszt olvadásának pontos folyamatait a földtudományok csak most kezdik teljes egészében megismerni, köszönhetően a fosszilis iparban kifejlesztett módszertanok alkalmazásának – idézi az egyetem Phys.org portálon publikált közleménye.

E technológiának köszönhető az is, hogy sikerült felvázolni permafrosztba zárt, a sarkvidéken élők egészségére kifejezetten veszélyes radioaktív radon kibocsátásának mechanizmusát, és megmérni a kibocsátás mértékét.