Ötödannyiból meg tudnánk óvni a Föld élővilágát, mint amennyit üdítőre költünk egy évben
A repülő rovarok 76 százaléka eltűnt a német nemzeti parkokból az elmúlt negyed században – adta hírül az amerikai PLOS One (az amerikai Public Library of Science folyóirata) október közepén. A holland és német zoológusok által jegyzett – a világsajtó tudományos rovataiban rövidhírként felbukkanó – tanulmány az Észak-Rajna-Vesztfália, Rajna-Pfalz és Brandenburg tartományok védett területein 1989 és 2016 között folytatott kutatás eredményeiről számolt be. A nagyszabású entomológiai felmérés – faj- és egyedszámtól a testtömegig számos kritérium alapján szortírozva a rovarcsapdával begyűjtött szárnyasokat – a helyi rovarvilág méretét és sokféleségét vizsgálta. Az összegzés szerint a 27 évvel ezelőtti állapothoz képest a rovarfauna átlagosan 76 százalékkal,, a nyári sokaság pedig 82 százalékkal csökkent.
„A rovarvilág szegényedése számtalan következménnyel jár. A kétéltűek, a madarak és az emlősök táplálékaként éppúgy kulcsszerepük van a rovaroknak, mint a növényi szaporodáshoz szükséges, a növényevők táplálék-utánpótlását is szavatoló pollenizációban. A vadon élő növények 80 százaléka rovarbeporzású, a madarak 60 százalékának pedig ezek ezek az ízeltlábúak szolgálnak eleségül. Nem véletlen, hogy az USA-ban évi 57 milliárd dollárra becsülik a vad rovarok által nyújtott úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatások értékét” – teszi értelmezhetővé az eredményt a tanulmány bevezetője. (Az ökológiai közgazdaságtan művelői által az elmúlt évtizedben bevezetett fogalom nem csupán a védett területek turisztikai vagy eszmei beárazását jelenti, hanem az olyan „ingyenes” szolgáltatásokét is, mint a flóra széndioxid-megkötő képessége, az adott ökoszisztéma reprodukciós potenciálja, a genetikai variabilitása, vagy a haszonnövények beporzását is végző rovarpopuláció mérete.) „A természetvédelmi zónák kiterjesztése, a rovarirtó szerek korlátozása, a kemikáliákat intenzíven használó mezőgazazdasági területekkel való közvetlen szomszédság felszámolása aligha tűr halasztást Európában” – állítja a kutatást vezető Hans Kroon, a hollandia Radboud Egyetem entomológusa.
„Már egy-egy olyan veszélyeztetett faj sikeres megmentése is hatalmas feladat, mint a kerecsensólyom vagy a túzok. De a németországihoz hasonló – többé-kevésbé az EU valamennyi tagállamára jellemző – tömeges folyamatok megállítása, hovatovább visszafordítása sokkal mélyebb változást, változtatást igényel” – kommentálta a Qubitnek a tanulmányt Tóth Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) természetvédelmi igazgatója. Az eredmény szerinte azért is vészjósló, mert a drasztikus csökkenésre a rezervátumszerűen zárt és védett nemzeti parkok területén került sor és nem az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló, vagy urbanizált környezetben, ahol még tragikusabb a helyzet. Hazai környezetben a változásokat az elmúlt évtizedekben szintén nyomon követő MME a mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő gyakori madárfajok állományának közel 30 százalékos csökkenését mutatta ki. Ez a szegényedés az élőhelyek leromlását, a természetes táplálékbázis csökkenését és végül a természeti erőforrások – például a talaj – megújuló képességének elvesztését is jelenti. „A mezei pacsirta tavaszi énekének hiánya ugyan nem tűnik fel mindenkinek, de a faj eltűnése jelzi, hogy hamarosan a mezőgazdasági termelés is olyan kihívásokkal nézhet szembe, amelyekre nem biztos, hogy fel van készülve az emberiség. Az úgynevezett input-anyagok bevitelének növelésével ideig-óráig ugyan fenntarthatóak még a növénytermesztés mostani eredményei, ez azonban további súlyos környezeti károkat okozhat, veszélyeztetve az ágazat jövedelemtermelő képességét, ahogy egyébként mindez a szocialista nagygazdaságok utolsó éveiben már bizonyítást nyert” – mondta Tóth Péter.
A védelem ára
A 21. század második évtizedében közel 33 millió négyzetkilométernyi nemzeti park, illetve hasonló törvényi szigorral védett terület (hivatalos angol gyűjtőnéven: protected area) hivatott fenntartani a biológiai sokféleséget a Földön. A szárazföldek mintegy ötödét kitevő területen összesen 209 ezer intézmény őrködik – legalábbis az 1948-as alapítású Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature and Natural Resources, IUCN) és az ENSZ legfrissebb 2014-es lajstroma szerint.
A világ természetvédelmi intézményeinek a szükséges összeg 12 százalékából kell megoldaniuk a rájuk bízott feladatot – derül ki a madárvédelem jelszava alatt a természetes élőhelyekre is fókuszáló BirdLife International jelentéséből.
A már idézett Tóth Péter magyarázata szerint a nemzetközi madárvédelem hitelét az önkéntes ornitológusok népes táborának szakmailag magasan képzett, de az ornitológiával nem hivatásszerűen foglalkozó tagjai biztosítják - ők végzik a megfigyelések és a gyűrűzések zömét mind az öt kontinensen, és nekik is köszönhető, hogy a madárfauna a legnaprakészebben feltérképezett élőlénycsoport a Földön. „Nagyságrendekkel többen követik a madarak életét, míg autoditakta fonálféreg-kutató elvétve, ha akad” – mondta Tóth.
Az IUCN legtevékényebb – 1948 óta a veszélyeztetett fajok úgynevezett Vörös listáját is összeállító – partnerszervezete 2012 végén a Science és a Nature című folyóiratokban publikált egy ma is érvényesnek tartott globális analízist. A University of Cambridge zoológusa, Stuart Butchart által vezetett kutatócsoport elemzése a veszélyeztetett madárfajok védelmének költségei alapján kalkulált. Számításuk szerint az összes fenyegetett madárfaj kihalási kockázatának csökkentéséhez évi 0,88-1,23 milliárd dollár szükséges. Az ember által a kipusztulás szélére sodort más állatfaj-populációk állapotának javítása további 3,41-4,76 milliárd dollárba kerülne. A kutatók az élőhely megóvásának és fenntartásának költségeit a madarak számára globális védelmi jelentőségű szárazföldi területek alapján számolták ki. (Az IUCN 11731 madárvédelmi területet tart számon). A biológiai sokféleség szempontjából kiemelten fontos, részletesen felmért, de a globális nemzeti parki hálózatnak csak 28 százalékát kitevő élőhelyek optimális kezelése évente 7,2 milliárd dollárt tesz ki – Butchart és kollégái ezt az összeget vetítették a jelenleg védett teljes területre. A jelentés szerint az ENSZ 1993-ban hatályba lépett Biológiai Sokféleség Egyezményében (Convention on Biological Diversity, CBD), az aláíró országok által vállalt feladatok ellátása, beleértve a védett területek fenntartási, működtetési és 2020-ig bezárólag a beruházási költségeket is, összesen 76 milliárd dollár volna évente.
A Qubitnek küldött válaszában az öt évvel ezelőtti számításokat ma is helytállónak tartó Butchart úgy véli, az összeg eltörpül amellett, hogy a védett természet mennyivel járul hozzá a Föld „költségvetéséhez”. A kutatásban résztvevő brit környezetvédelmi közgazdász, Donal McCarthy szerint ez az összeg alig 20 százaléka az egy évben a Föld lakói által üdítőitalokra fordított összegnek. Még inkább fillérekről van szó – állítja a tanulmány –, ha azt vesszük, hogy a védett területek ökológiai szolgáltatásainak értéke meghaladja az évi 2 ezer, és elérheti az évi 6 ezer milliárd dollárt is. „Jelentős összeg, de beruházásról, nem pedig számlák fizetéséről van szó, a biológia sokféleséget szavatoló élőhelyek megtartásának gazdasági értelme van. A ráfordítások megtérülnek az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésétől a beporzó rovarok életben maradásáig sokféleképpen” – magyarázta a Qubitnek Butchart.
A jelen
A nemzeti parkok és a védett területek működő természetvédelmi intézmények költségvetésének általában alig felét állja az államkincstár, kivéve Észak-Amerikát és Nyugat-Európát, ahol a szabályozók lehetővé teszik, hogy adományokból, nemzetközi pályázatokból lehessen fedezni a fennmaradó részt – olvasható Nico Saporiti, a Világbank égisze alá tartozó International Finance Corporation (IFC) kutatójának témába vágó tanulmányában. Az Afrika természetvédelmi intézményrendszerét átvilágító, a Public policy for the private sector című világbankos folyóiratban megjelent dolgozat szerzője azt állítja, hogy a turizmus még a felkapottabb, kevésbé érzékeny területeken sem rúg többre, mint a bevételek 10-20 százaléka. (Kivétel ez alól a dél-afrikai SANParks-hálózat, amelynek területén a vadászatra, fotós szafarikra szakosodott szállodák és vendéglők hasznából termeli ki dollármilliós üzemi költségének háromnegyedét.) Saporiti a nemzetközi gyakorlattal összhangban állítja: a védett területek nem funkcionálhatnak állatkertként, ezért sosem tudnak majd anyagilag önfenntartóvá válni.
Más értelemben viszont igenis tudnának, legalább részben. Afrikában például – európai mintára – a jól működő parkok körül olyan mezőgazdaságilag hasznosítható pufferzónákat alakítottak ki, amelyek támogatások révén szavatolják a helyieknek a környezetkímélő művelést és ezzel a hosszabb távú megélhetést, egyúttal biztonságosan lehatárolják a védendő élőhelyet is. (A környékbeliek biztos egzisztenciája az orvvadászotot is minimalizálja.) Saporiti szerint a kommercializálódás helyett a nemzetközi gyűjtőakciók, valamint a mások mellett az IUCN vagy a BirdLife koordinálásával zajló globális pályázatok oldhatják meg a finanszírozást – a fejlődő országokban mindenképpen.
Magyar út
A Biológiai Sokféleség Egyezmény célkitűzéseit elsőként „beárazó” BirdLife-tanulmányban vázolt erőforrások elégtelenségére példa lehet a magyar természetvédelem jelenlegi helyzete. A fent vázolt feladatokat a központi, állami büdzsé az elmúlt években ugyanis egyre csökkenő mértékben csupán 20-25 százalék erejéig finanszírozta. (Jellemző, hogy 2010 után az önálló környezetvédelmi minisztérium alá tartozó ágazat beolvadt az agrártárca egyik főosztályába.) Szakmaközeli információink szerint működésre évekig az Európai Unió (EU) úgynevezett agrár-környezetgazdálkodási rendszere (AKG) nyújtott fedezetet – a 10 nemzeti park 6 milliárd forintos összköltségvetésének 40 százaléka innen származott. A fennmaradó részt a természetkímélő gazdálkodást igénylő területek bérbeadásából, az eleven fűnyíróként is funkcionáló, de elsősorban az őshonos génállomány fenntartását szolgáló állatállomány (szürke marha, bivaly, racka) szaporulatának értékesítéséből származó bevételek fedezték.
A nemzeti park igazgatóságok vagyonkezelésében lévő mintegy 300 ezer hektár védett természeti területből mindössze 16 ezer hektárra vonatkozó AKG arra is anyagi lehetőséget teremtett, hogy az oltalom alatt álló térségek – gyakran ellenérdekelt – gazdálkodóival jó kapcsolatot alakíthassanak ki a természetvédelmi szakemberek. Az átlagnál magasabb összegű uniós támogatások érdekelté tették a helyi gazdákat a természetkímélő földhasználatban.
A nemzeti parkok igazgatóságai viszont tavaly óta kormányzati akaratból nem lehetnek részei az AKG-nek, valamint más az EU közös agrárpolitikáját támogató programnak sem. A kormány által elfogadott 2017-es költségvetésből viszont – az ígéretek ellenére – egyetlen fillérrel sem jut több a feladatokra, mint korábban. A 300 ezer hektárnyi terület vagyongazdálkodását ellátó 10 nemzeti park igazgatóság évenkénti részesedése az állami költségvetésből továbbra sem haladja meg a 3 milliárd forintot, miközben a közösségi forrásokhoz való hozzáférés híján 2 milliárd forint kerül ki évente a természetvédelmi rendszerből – a hivatásos természetvédők részben az AKG hatálya alá tartozó 16 ezer hektár után felvehető támogatásból fedezték eddig a fennmaradó több mint százezer hektár gondozását.
Tudni kell, hogy a nemzeti parkok létesítésének hazai törvényekben (egyebek mellett az Alaptörvényben) és nemzetközi egyezményekben rögzített alapfeladata az úgynevezett természetvédelmi kezelés. Ez a védendő természeti értékek felmérését, nyilvántartásba vételét, a jogi védelem előkészítését, a természetvédelmi őrszolgálat segítségével megvalósuló fizikai védelmét, a sérült élőhelyek természetközeli állapotának helyreállítását és megőrzését jelenti. Az értékek bemutatása, közkinccsé tétele csak az előbb felsoroltak megvalósítása után lehetséges.