Bár a magyar leginkább karácsonykor eszik halat, akkor is édesvízit, az ENSZ mezőgazdasági szervezetének legfrissebb éves jelentése szerint a Föld emberlakóinak egyharmada halból és más tengeri herkentyűkből fedezi állati fehérjeszükségletét. Az az Európai Unióban 24,9 kilogramm, világszinten pedig 18,9 kilogramm a fejenkénti átlag, Magyarországon viszont csak 5,3 kilogrammot mutatnak a statisztikák.

Mivel a vegán étrend globális kötelezővé tétele sem a közeli, sem a távoli jövőben nem várható, a világóceánoknak továbbra is kulcsszerepük van és lesz az élelmezésben. Csakhogy a források drasztikus mértékben kezdenek kimerülni, a halászati kvótákat becsületesen betartó kevés számú ország mellett a nagy halásznemzetek fokozzák a termelésüket, az illegális halászat pedig a tiltás ellenére egyre erősödik – hívja fel immár sokadjára a figyelmet az Economist minapi cikke. A gazdasági hetilap a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO december 13-án zárult Buenos Aires-i miniszteri konfereciájának apropóján vázolta az aktuális helyzetet.

A WTO csúcstalálkozójának egyik summája, hogy a tavaly több mint 140 milliárd dolláros árbevételű legális, valamint a 23 milliárd dollárra becsült illegális kitermelést produkáló tengeri halászat a leginkább támogatott gazdasági ágazatok közé tartozik. A már idézett FAO-jelentés szerint 2017-ben világszerte 35 milliárd dollárt fordítottak az ágazat támogatására, és ez az összeg évről évre nő. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kijelölt nemzeti tengerterületeket túlhalásszák, következésképp a nagy halfajok (például a tonhal) populációja 90 százalékkal csökkent 1970 óta.

Állami segítséggel irtják a halat

A középosztolyásodás közepette brutális fogyasztási lázban égő Kína 2011 és 2015 között megháromszorozta a halászati cégek dotációjára fordított kormányzati pénzeket, és több mint 22 milliárd dollárt költött el a célra. Az Economist szerint azonban ebben az összegben nincs benne a dollártízmilliókra tehető adókedvezmény, amely szintén hozzájárul az egyre agresszívabb halászati stratégiák kialakulásához.

A Greenpeace idei helyzetjelentése felhívta rá a figyelmet, hogy 2016-ban Kína csak a hajók üzemanyagára 12 millió dollárnyi támogatást adott az ágazatnak, amivel lényegében kompenzálta a profitot csökkentő üzemi veszteségeket. A drasztikus fellépéseketől sem ódzkodó környezetvédelmi szervezet szakértői szerint Kína az elmúlt években figyelmen kívül hagyott minden halászati moratóriumot, saját vizeit pedig lényegében végérvényesen lerabolta. A tengeri fogások iránti kereslet azonban nem csökken az országban, a kínai flották pedig egyre másra tűnnek fel távoli felségvizeken.

Dél-Amerikáig még csak ritkán jutnak, de Kelet-, illetve Nyugat-Afrika partjainál rendszeresen portyáznak kínai hajók. Azt haszálják ki, hogy az afrikai államoknak nincs kapacitásuk arra, hogy kellő erővel szankcionálják az orvhalászatot. Legutóbb nyár közepén a Reuters tudósított arról, hogy Szenegál partjainál tűntek fel kínai halrablók, akik bő egy hét alatt akkora mennyiségű halat emeltek ki a tengerből, mint amennyit a hagyományos kenukkal halászó szenegáliak 1 év alatt fognak ki. Szeptemberben az AFP adott hírt egy Casimir nevezetű feldolgozóhajó hasonló célú látogatásáról. A megrendezett gyakorlat során azt tesztelték, miként teljesít a parti őrség, ha fehér bőrű legénység halászik a zavarosban.

Kifosztott vizeken

A nem engedélyezett, főként vonóhálós halászat – amely csak szigorú szabályok betartásával folytatható – könnyen felboríthatja más tengervizek élővilágának egyensúlyát is, ami hosszabb távon óriási gazdasági károkat okozhat. A Greenpeace szerint a nyugat-afrikai országok (Mauritánia, Szenegál, Gambia, Sierra Leone, Guinea) évente 2,3 milliárd dollárnyi kárt szenvednek el a vizeiken zajló illegális halászat miatt.

„Az illegális halászat nyilván probléma, részben a nagyon rossz technológiák miatt, de ennél is nagyobb gond, hogy az adminisztratív szabályok nem az ökológiai rendszerek, hanem iparszerű termelés sajátosságait veszik alapul” – nyilatkozta a Qubitnek Jordán Ferenc biológus, az MTA Duna-kutató Intézet tudományos tanácsadója. A szakember szerint a felségvizeket nem ismerő ökoszisztémákat hiába bontják – fajokra és tonnákra lebontott értékek alapján – különféle védettségű nemzeti zónákra. „Az élővilág nem így működik” – fogalmaz Jordán.

Ha nem is ezt, de az alapproblémát legalább felismerte az ENSZ. A már említett FAO-jelentés az úgynevezett akvakultúrákra építve tenné fenntarthatóvá a globális halpiacot. Méghozzá úgy, hogy a sós- és édesvízi tenyésztést preferálná, a halászatot pedig 2050 után meghagyná a hagyományos módszerekkel dolgozó halásznemzeteknek. Ezzel mintegy 100 millió úgynevezett kishalász helyzetét sikerülne rendezni Grönlandtól Malájzián át Peruig. Ehhez azonban az kell, hogy az olyan nagyhalak is betartsák az egyezményeket, mint az efféle fenntarthatósági szövetségekből egyre-másra kihátráló Egyesült Államok.