Még a 2016-os Budapesti Víz Világtalálkozó kampányában terjedt el széles körben, hogy annyi minden más mellett vízkészleteinket tekintve is nagyhatalom Magyarország. Ezt egy könnyen összetéveszthető, de téves mutatóra hivatkozva állapították meg, az országon átfolyó vizek ugyanis nem tekinthetők a nemzeti vízkincs részeinek, miközben azok teszik ki a megújuló vízkészleteink 95 százalékát.

Ezt figyelembe véve a térség és egész Európa élvonalából hirtelen a kontinens legvízhiányosabb országai közé kerülünk.

„Elnök úr, mi van má?”

A fenti kérdést az innovációs hivatalt vezető Pálinkás József tette fel, aki a 2016-os budapesti világtalálkozó megnyitója előtt néhány hónappal ezekkel a szavakkal kérte számon Áder János köztársasági elnökön a rendezvényre beígért víztisztító berendezés elkészítéséhez még hiányzó 200 millió forintot.

A magyarországi vízhelyzetről azért is esett szó olyan sokszor az utóbbi években, mert maga a környezetvédelem érdekében Donald Trumpot is leteremtő Áder vállalta magára a Bolygó Kapitánya helyi képviselőjének szerepét. Áder 2016 februárjában lett tagja az ENSZ Vízügyi Elnöki Testületének, és még az év novemberében megtartották a Budapesti Víz Világtalálkozót – azóta New Yorktól Brazíliavárosig a világ több pontján beszélt a vízválságról.

Legutóbb a brazil fővárosban tartott Víz Világfórum megnyitóján mondott ki sötét jövőt láttató kulcsmondatokat, mint „A víz élet és halál kérdése”, vagy hogy „Úgy tékozoljuk bolygónk kincseit, a levegőt és a vizet, mintha nem lenne holnap”. Üzenete mindig egyértelmű: a globális vízproblémát nem lehet többé félvállról venni, cselekedni kell!

A nemzetközi dorgáláshoz képest a magyar helyzettel kapcsolatban már másról szólt a Budapesti Víz Világtalálkozó kommunikációja. A Nemzeti Külgazdasági Hivatal által még a 2013-as találkozóra készített vízhelyzeti jelentés alapján írt dicsőítő cikket (Magyarország, a vízhatalom) újrahasznosították, annak üzeneteit pedig Harrach Péter hangoztatta tovább a 2016-os rendezvény sajtómegjelenéseiben. Nagyhatalmunkat ezek szerint az mutatja, hogy „nemzetközi összehasonlításban jelentős édesvízkészletekkel” rendelkezünk, termálvizünk világhírű, az ivóvízminőség verhetetlen, a vízközüzemi szolgáltatás pedig gyakorlatilag hibátlan.

Így lesznek az elsőkből utolsók

A Föld teljes vízkészletét 1386 millió köbkilométeren tartják számon, ennek körülbelül 96,5 százalékát teszik ki az óceánok és a tengerek, további 1 százaléknyi sósvíz mellett pedig a bolygó vizeinek mindössze 2,5 százaléka édesvíz – ez nagyjából 27,6 millió köbkilométert jelent.

Az édesvízkészlet több mint kétharmada gleccser, hó vagy jégtakaró formájában található meg a Földön, 30 százaléka felszín alatti víz (talajvíz, rétegvíz, karsztvíz) és csak körülbelül 0,3 százaléka felszíni víz. Az összesen 100 ezer köbkilométernyi felszíni édesvizek 87 százalékát teszik ki az édesvízi tavak, 11 százalékát a mocsarak és 2 százalékát a folyók. Utóbbi azért különösen fontos, mert megújuló vízkészletnek kizárólag a folyók által szállított víz és a csapadék-utánpótlás mennyisége számít, ami a Föld teljes vízkészletének 0,003 százalékának felel meg.

Az egyes országok vízben való gazdagságának megállapításakor viszont egy még ennél is szűkebb mutatót, az évente egy főre jutó belső megújuló vízkészletet veszik figyelembe. Emiatt lehet az, hogy a magyar víznagyhatalmi jelentés és az abból kiinduló cikkek Európa élvonalába sorolnak minket, miközben valójában a sereghajtók között a helyünk. A fejenkénti 10 452 köbméter teljes megújuló vízkészlet a világon az 57., Európában a 11., a térségben pedig a 6. helyre jó, de ha csak a belső készletet nézzük, akkor 608 köbméterrel a világ 180 adattal rendelkező országából csak a 150. helyen áll Magyarország, Európán belül pedig egyedül Máltát és Moldovát előzzük.

A magyar vízvagyon tehát, ha jelentősnek is tűnik, 95 százalékban a külföldről érkező folyóvizekre épül. A belső megújuló vízkészlet a csapadék mennyiségének és az evapotranszspirációnak, vagyis a szabad vízfelszínek, a talaj és a növényzet együttes párolgásának különbsége, ami egy 2010-es MTA-tanulmány szerint akkor évi 16,28 km³ volt (69,38 km³ csapadékhoz 53,1 km³ párolgás járult).

„A kis vízfolyássűrűség miatt azonban a vízbőség csak a nagy folyók közvetlen környezetében lévő területekre érvényes: a víz mesterséges szállítása az egyik legköltségesebb művelet. A hazai lefolyás alapján átlagosan csupán 600 m³/fő/év készlettel rendelkezünk (ennél sokkal kedvezőtlenebb a helyzet az Alföldön, a Homokhátságon vagy a Nyírségben), ez az egyik legkisebb érték a kontinensen (az irodalom általában az 1000 m³/fő/év értéket tekinti stresszhatárnak): valójában vízhiányos ország vagyunk, azaz minden csepp vizet meg kellene tartanunk” – olvasható a Magyar Tudományos Akadémia 2011-ben megjelent, Magyarország vízgazdálkodása: helyzetkép és stratégiai feladatok című kiadványában.

Csak háromezermilliárd, és minden jó lesz

A vízkészletek bősége mellett a kiváló minőségű ivóvízzel és a fejlett vízi infrastruktúrával is büszkélkedett a nagyhatalmi összefoglaló, ezeket azonban tények helyett csak hangzatos címszavakkal fejtette ki:

„Minden egyes magyar településnek van vízműve; a lakosság 98 százaléka hozzáfér az ivóvízkészlethez, az otthonoknak durván a 94 százaléka csatlakozik rá a vízhálózatra. A lakosság fennmaradó része otthonának legfeljebb 150 méteres körzetében elér vízközüzemi szolgáltatást. Közegészségügyi szempontból a vízkészlet minősége Magyarországon megfelelő; általános vélemény szerint is »ténylegesen ízletes« a magyar csapvíz. Az igények hosszú távon is biztonságosan kielégíthetőek a meglévő forrásokból”.

Ehhez képest azt maga az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) írta meg 2014-ben, hogy „A mennyiségi szempontból megnyugtatóan biztosított alapellátás mellett azonban a szolgáltatott ivóvíz minősége tekintetében vannak még tennivalók”. Akkor a szervezet tájékoztatása szerint a magyar lakosság 71 százaléka élt olyan településen, ahol az ivóvíz minősége megfelelt a közösségi előírásoknak.

Az OVF 2014-ben még csak reményeit fejezte ki arra nézve, hogy a 2011-ben megalkotott víziközmű-törvénnyel egy „olyan víziközmű-szolgáltatási struktúra, díjrendszer kialakulása indult el, amely leginkább megfelel az Európai Uniós tagságú Magyarország vízgazdálkodási és településszerkezeti adottságainak, szakmai, és lakossági elvárásainak, fogyasztói igényeinek”. A piac radikális átalakítása után megmaradt 41 víziközmű-cég helyzetét egy 2017 júliusában kiszivárgott jelentésből ismerhette meg mindenki.

Az Átlátszón publikált, a Megyei Jogú Városok Szövetsége (MJVSZ) által a településeknek véleményezésre körbeküldött dokumentum szerint a „műszaki rekonstrukciók és karbantartások hiánya miatti folyamatos állagromlása” következtében a víziközmű-szolgáltatás működtetése válságos szinthez közeledik, a többségében önkormányzati tulajdonú cégek pedig – részben a rezsicsökkentés és a közműadók miatt – folyamatosan adósodnak el, 2015-ben például összesen 25,5 milliárd forint volt az együttes veszteségük.

A dokumentum szerint a vezetékes víz 26 százaléka el sem jut a fogyasztókhoz, hanem kifolyik valahol a rossz állapotú vezetékeken, a megfelelő minősítéssel rendelkező rendszerek száma pedig már a 20 százalékot sem éri el, és ez folyamatosan csökken. Az átfogó megoldásra az MJVSZ szerint háromezermilliárd forintra lenne szükség, de azt belátják, hogy egy ilyen támogatást nem fognak csak úgy megkapni: „A hiányzó összeg azonnali biztosítására sem az ellátásért felelősök, sem a víziközmű-szolgáltatók, sem maga a Magyar Állam nem képes, ugyanakkor egyes víziközmű rendszerek állapota kritikus, amely azonnali beavatkozást igényel”.

A csapvíz és a palackozott vizek helyzetéről az alábbi cikkben írtunk korábban:

link Forrás